Hidrológiai Tájékoztató – 1996. október
Beszámoló a “Pentele és a Duna. A folyó a település életében”
című időszaki kiállításról
A Magyar Hidrológiai Társaság Dunaújvárosi Területi Szervezete kezdeményezésére és anyagi támogatásával rendezte meg az Intercisa Múzeum a Millecentenárium alkalmából a “Pentele és a Duna. A folyó a település életében” című időszaki kiállítását. A régészet, a néprajz és a történeti muzeológia eszközeivel és módszereivel próbálta a kiállítás megragadni a folyó és a település közötti kapcsolat leglényegesebb pontjait.
A folyók mindig jelentős szerepet játszottak az emberek életében. Az életadó víz partján jöttek létre a települések, olykor egész civilizációk – gondoljanak csak Mezopotámiára például! Európában a rendszeres csapadék miatt nem volt szükség az ókori folyamvölgyi társadalmak öntözéses gazdálkodásához hasonló földművelésre. A nagy folyók a Római Birodalomban kapnak lényeges szerepet. Augustus császár a birodalom optimális határaként a Dunát és az Elbát, később a Rajnát jelölte meg: világosan látta ugyanis, hogy a római uralom konszolidálása az Alpoktól északra, illetve a birodalmi határok biztosítása csakis folyami határokkal valósítható meg. Ennek okát a modern kor hajlamos abban látni, hogy a folyók mint látható határvonalak kerültek számításba. Gyakran merül fel magyarázatként az átkelhetetlenség is. A történeti források azonban arról tanúskodnak, hogy nemcsak a kelták és germánok, hanem a honfoglaló magyarok, de még a tatárok számára sem jelentettek komoly akadályokat e folyók. Az igazi, stratégiai ok nem az elválasztásban, hanem az összekapcsolásban keresendő: a szállítás, a hadsereg folyamatos ellátása, egyáltalán a biztos összeköttetés kizárólag vízi úton volt megteremthető.
Részlet a kiállításból (Fotó: Késmárky Rita)
A víz, a folyó, mely életet ad, és vesz el, elválaszt és összeköt: “múlt, jelen s jövendő”. Évszázadokig hordozza a korok, emberi sorsok emlékeként a valaha medrébe került tárgyakat, így válik régészeti lelőhellyé. Többnyire mederkotráskor, véletlenszerűen látnak napvilágot az ún. sóderleletek. Ezek egyedülálló szórványok: az ősállatcsonttól a középkori kardig ezerféle dolog. A kutatóknak csak azok az adatok állnak rendelkezésére a meghatározáshoz, melyeket maguk a tárgyak szolgáltatnak. A régészettudomány sajátos ága a víz alatti régészet. Az archeológia általános szabályai és alapelvei szerint folyó feltárások számos hajóleletet hoztak már felszínre. Ezek az “ásatások” jobbára tengereken, tengerekben zajlottak; folyókban csak különösen kedvező körülmények között (pl. nagyon alacsony vízállás, kis sodrás) végeznek ilyen kutatásokat. Az elmúlt években Bölcskénél sikerült kiemelni egy római kori kikötőépület egyes köveit.
Szalki-sziget északi részén épült kolostor-együttest korabeli leírások alapján Szabó Zsolt Róbert rekonstruálta
Sajnos végérvényesen megsemmisült az a monostorrom, mely a dunaújvárosi Rácdombtól kissé északra, a Duna egy szigetecskéjén állt. 1902-ben a folyó szabályozásakor felrobbantották. Az épületmaradvány kövei szétszóródtak a vízben, nagy szárazság idején ma is látszanak. Egy 1238. évi oklevélből tudjuk, hogy a monostor névadója Szent Panteleémon – latinosan Pantaleon -, egy kis-ázsiai orvosszent.
Innen származik Dunaújváros településelődjének, Pentelének a neve. A görög rítusú férfimonostort (a pápaság rosszallásának kivívása nélkül) legvalószínűbben Szent István korában alapították. Ez időből ismerünk egy Andornokra “magyarosított” görög betelepülőt, aki Istvántól itt kapott birtokot. A birtokhoz tartozó szigeten ő hozatta létre a családi monostort. A torony nélküli, jellegzetes bizánci stílusú építmény építőmesterei görögök lehettek, lakói bazilita szerzetesek voltak. A monostor a tatárjárás idején pusztult el.
Gabonaszállító hajó makettje (Fotó: Késmárky Rita)
A Duna az új- és legújabb korban fontos szerepet játszott a község gazdasági életében. A vízimalmokban több száz család talált megélhetést. A község halászata is a Duna vízén folyt. Közlekedési útként mind a teher-, mind a személyforgalomban jelentős szerepet töltött be. Az összeköttetés az alföldi településekkel -Szalkszentmárton érintésével – pedig kizárólag vízi úton, komppal, csónakokkal volt lehetséges. A lakosság nagy része a Dunáról hordta a vizet, az állatok itatása szintén itt történt.
A dunai malmok tulajdonosai a 18. században egyrészt jobbágyok és nemesek, másrészt molnármesterek voltak. A molnárok a Fejér megyei molnárcéhhez tartoztak, Dunapentelén az anyacéhtől függő leánycéh működött. Ipartársulattá történő átalakulása 1872-ben történt meg.
Vízimalom Dunapentelénél /Búvár, 1941.06.
Az utolsó magyarországi hajómalom
A vízmalmok zömmel a Dunán, kisebb részben a patakok dunai torkolatánál helyezkedtek el. A malmok szabad adásvétel tárgyát képezték, elég sűrűn és nagy számban cseréltek gazdát. A molnárok száma jóval meghaladta más mesteremberekét. Közülük sokan mezőgazdasági ingatlannal vagy kézművesműhellyel is rendelkeztek a 19. század második felében.
A révet báró Amade szalkszentmártoni földesúr állította fel, majd a 18. század végén a pentelei Rudnyánszky földesurakkal egyetértésben árendába adták a községnek. A révre a pentelei esküdtek közül a vámbíró viselt gondot, aki a vámot a megye által megállapított tarifa szerint szedte.
A Dunából előkerült régészeti leletek (Fotó: Késmárky Rita)
A kedvező közlekedési lehetőségek következtében a 19. század közepén Dunapentele piaci vonzáskörzete a környező falvakon kívül kiterjedt a Duna másik oldalán levő települések lakóira is, akiket ekkor már több rév szállított a két part között. A gőzkompjárás megszerezése az 1860-as évek elején történt. Ezentúl ki kellett jelölni a vízmalmok állandó helyét, hogy a nagy teljesítményű rév közlekedését ne akadályozzák.
Gőzhajóállomás is működött, így a távolsági kereskedők is eljuthattak Dunapentelére. A vízi teherszállítás a vasút megépülése után sem csökkent észrevehetően. A főváros felé a teheráru-forgalom mellett a személyforgalom egy része is hajón bonyolódott le.
A Közép-Duna szabályozása – Rácalmás és Dunaföldvár között – a múlt század utolsó éveiben kezdődött. Ez a szabályozás eredményezte azt az állapotot, amely lényegében ma is létezik. A zárógátat a Duna-ágban olyan magasan és szélességben építették ki, hogy azon a közlekedés a szigetre a Nagy-Dunához lehetséges volt.
A második világháború helyi eseményeinek is egyik szereplőjévé vált a Duna. Az “Erzsébet Királyné” folyami személyszállító luxushajó 1944 húsvétján futott aknára a Schalbert-szigetnél.
1944-45 telén a szovjet csapatoknak harmadszorra sikerült a két part közötti kapcsolat megteremtésére pontonhidat építeniük, amelyet végül a januári német ellentámadás elől való menekülésük után a szovjet műszaki-hidász alakulatok felrobbantottak.
A Duna a helybéliek számára – különösen századunkban – kedves időtöltést, kellemes kikapcsolódási lehetőséget is jelentett. Máig megőrzött fényképek s egy – nemrégiben nyomtatásban is megjelent – személyes vallomás tanúskodnak erről: “…Szeretem a Dunát. Számomra sokkal többet jelentett, mint egy folyó a falu szélén. Meghatározója volt a mellette lakó, belőle élő emberek életének, szigetvilága, meredek partjai titkokat sejtettek. Télvégi olvadások, jégzajlások, árvizek után nemcsak a tavaszi zsendülés hozott újat. Amint lehetett, csónakba ültünk, s végigeveztük a partmentét észak felé Kulcsig, déli irányban Dunaföldvárig.”
Matussné dr. Lendvai Márta – Pongrácz Zsuzsánna
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
További felhasznált képek:
– Dunaújváros története képeslapokon
– Helytörténeti kiállítás tárlata – Rácalmás
