Magyar Nemzet – 1974. május 16.
Meghalt Domanovszky Endre
Domanovszky Endre festőművész, kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művész, a Magyar Képzőművészeti Főiskola rektora május 15-én, 67 éves korában, súlyos betegség után elhunyt. Temetéséről később intézkedik a Művelődésügyi Minisztérium, a Magyar Képzőművészeti Főiskola, a Magyar Képzőművészek Szövetsége.
Domanovszky Endre kétszeres Kossuth- és Munkácsy-díjas festő, érdemes és kiváló művész otthonában, 1965 áprilisában
fotó: MTI/Sziklai Dezső
Egyéniség távozott közülünk. Gyakran, tán túl gyakran is mondjuk ki ezt a szót, de alig volt még alkalom, hogy ilyen fájdalmas biztonsággal állíthatjuk: századunk festészetének meghatározó mestere, a szó legszorosabb és legtisztább értelmében vett egyénisége hagyott magunkra bennünket. Mert Domanovszky Endre nem csupán tehetséges volt – lévén a tehetség egymagában csupán lehetőség, nem pedig bizonyosság -, azt is tudta, hogyan kell gazdálkodnia korán kibontakozó képességeivel ahhoz, hogy a maga gazdagodásával, ereje, s művészete növekedésével a tágabb közösséget, a hazát is gazdagítsa, szolgálja.
A pálya, amelyet Domanovszky Endre végigjárt, e szép szolgálat teljesítésével emelkedett – töretlen ívben – a magasba. Fiatal festőként szerencsésnek mondhatták nagyon sokan, hiszen valóban keveseknek adatott meg az, ami neki osztályrésze volt: még főiskolai növendék korában – alig huszonkét esztendős fejjel, 1929-ben -megrendezhette első tárlatát, s learathatta első sikerét. Domanovszky azonban nem szerencsés volt. Tehetséges. S az is bebizonyosodott hamarosan, hogy még több, szolgálatra rendelt ember. Mert a siker – tagadhatatlan – mindig kísértés is. Domanovszkyé is az volt. Első kiállítását ugyanis római ösztöndíjának lejártával rendezhette meg az Ernst Múzeumban, s a siker, amelyet már evvel az első jelentkezéssel megízlelhetett, nem kevésbé szólt annak a neoklasszikus irányban tájékozódó festői modornak, amelyben képeit formálta (ne feledjük: a “Római Iskola” ebben az időben kezdte bontogatni a szárnyait!), mint azoknak a képességeknek, amelyekről művei bizonyságot tettek. Ám Domanovszkynek volt ereje nemet mondani a kísértésre, elutasítani a könnyű érvényesülés lehetőségét, s új utakat keresni.
Domanovszky Endre /1939
fotó: Fortepan/Pétek Edit
Olyan utakat, amelyek kiemelik a festészetet a múzeumok és a magángyűjtemények elzártságából és visszajuttatják igazi területére, bekapcsolják a közösség eleven áramkörébe. E törekvések jegyében fordult el a harmincas évek elejétől kezdve a piktúra “hagyományos” műfajától, a táblaképtől, s kezdett el gobelintervezéssel foglalkozni. Persze nem véletlenül, s nem ötletszerűen választva ki a lehetségesek sorából ezt a műfajt: festészetének alapvonásai – az erőteljes szerkesztettség, a határozott körvonalak, az érzékenyen harmonizált színárnyalatok – mintha ezt a fordulatot készítették volna elő. És a siker ezúttal sem maradt el: Domanovszky Endre gobelinies diplome d’honneur-t nyertek az 1937-es párizsi világkiállításon, s ugyancsak nagy elismerést arattak az itthoni – Ernst Múzeum-beli – bemutatón sem.
Az igazi kiteljesedést azonban – mint művészetünk minden jó erejének – a felszabadulás tette lehetővé Domanovszky Endre művészetében is; ekkor találtak igazi feladatukra azok a hatalmas festői és emberi energiák, amelyek a világháború éveiben, a negyvenes évtized első felében szétfeszítették műveiben az addig szilárd kereteket, s a robbanó kifejezés igény szín- és formavulkánjaivá változtatták még csendéleteit is. Első összefoglalásukhoz a Bányászok gobelinkartonján érkeztek el ezek a felszabadított energiák: a bennük megfogalmazódott új festői és emberi rend – társaival, a Közösségi művészet felé című kiállítás műveivel együtt – egyben Domanovszky új festői korszakának nyitányát is ígérte. Azét a korszakét, amelyben – a mezőgazdasági pannósor még nem teljes eredményt adó átmenete után – festészetünk egyik klasszikussá érett remeke, a dunaújvárosi Vasmű főbejáratát díszítő monumentális freskó született, s amely a hatvanas években a Domanovszky-gobelinek új sorozatával az életmű végső kibontakozását, a kezdettől fogva vállalt közösségi feladat egyetemes beteljesedését hozta.
Vasmű főbejáratát díszítő Domanovszky-freskó
fotók: Joe Oravecz – https://blackhatimages.com
E gazdag életmű minden teljesítményét, Domanovszky Endre termékeny munkásságának összes eredményét, a kárpitok, képek, rajzok, freskók és mozaikok teljes – és teljességet hordozó – sorát természetesen nincsen mód most elsorolni. Mégis, hadd emlékeztessünk a búcsúzás perceiben rájuk, a Disputá-ra, a Szövőnők-re, a Nyár-ra, a Lovak-ra, a Vas megyei műemlékek-re, az Országos Műemléki Felügyelőség várbeli székházának mozaikjára, a Születésnapra, s a Cineváriákra; s a Szövőnőkre – Domanovszky kis és nagy műveire, amelyeknek ez a pár kompozíció csupán – szubjektíven kiválasztott – képviselője. Testük és szellemük, ha a halála fölött érzett fájdalmat nem is enyhítheti, megőrzi számunkra Domanovszky Endrét.
H. Gy.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
