Szabad Művészet – 1955. december
Bencze László
FRESKÓ SZÜLETETT
“Toldi írójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…
Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.”
(Petőfi)
DOMANOVSZKY ENDRE: A sztálinvárosi freskó részlete
A festőtárs, még ha barát is s azért is, mert barát, szívesen hárítja félre a hazug illendőséget, és siet nyilvánosan, kendőzés és objektív álarc nélkül hírül adni örömét a tágabb közösségnek. Amikor e sorokat írom, a Körönd vén platánjai, a fejedelemszobrok mögött őrködő fejedelmi fák tenyérnyi leveleikkel szórják teli az úttestet, amelyen vadul kergetőzve suhannak a város szíve felé a századik magyar-osztrák futballmeccsről hazai és külföldi autók sorai. A közel százezer nézőre gondolok, a holnapi nagy képes, idézetes és lázas beszámolókra és istenúgyse: magam is örülök a 6:1-es eredménynek.
Azonban ne legyünk igazságtalanok a futball javára sem. Ahogy ennek a nagy lelkesedésnek szétpatakzó hullámait figyeltem, az a szellemi torna jutott eszembe, amelyiknek hivatalos rendezésén mint néma zsürör vol¬tam jelen, Sztálinvárosbau egy igen-igen szerény, mondhatnám familiáris ünnepségen.
Domanovszkv Endre freskójáról van szó, az első nagyobb méretű, helyére, hangzására és jelentőségére nézve egyaránt nagyszerű műről, amelynek sem százezernyi nézője, diplomáciai vendégei s még eddig egyetlen hírlapi, vagy folyóirati méltó beszámolója sem volt.
Itáliában, úgy három-négyszáz évvel ennekelőtte, ünnepi pompa jelezte egy jelentős képzőművészeti mű születését ; uralkodók, szellemi vezetők, művész- és írótársak s maga a nép – kézmívesek, polgárok, kalmárok – vonultak fel hódolni, s nemcsak némán : szonettek koszorúival is, az alkotónak.
Igaz, Görögországban viszont atlétákat koszorúztak, de a tragédia- és komédia-írókkal együtt, s én kiegyeznék a görög móddal is, ha már az itáliait nem követjük. (Hiszen ekkor már olympiászok nem s futballmeccsek még nem voltak, így kénytelenek voltak csak a szellemi kiválóságot s a jelentős művet ünnepelni.)
Ez a fanyar és csípős gondolat már ott és akkor is a nyelvemen forgott, mikor a háromtagú zsűri szó nélkül átvette s átadta a művet: a művésztől a Sztálinvárosi Vasműnek. Szokatlan volt már ez a kis ünnepség is persze. Akik ott voltak és szóltak – a Vasmű és a Városi Tanács vezetője, s Berda Ernőné a minisztérium részéről – szívből szóltak és okosan. S a munkások is, ahogy beszélgettünk, kiderült, hogy szívükbe fogadták a művet. Engem mégis piszkált valami belül s az öröm, melyet a Domanovszkv freskója kiváltott belőlem, elvegyült a keserűséggel: hát csak ennyit jelent nekünk egy ilyesfajta szellemi alkotás létrejötte? Annyit sem, mint egy vidéki futballmeccs, annyit sem, mint egy bohózat, egy szokványos konferanszié-szellemeskedés? Az öröm és a fanyar mellékíz keveredése íratja ezeket a megjegyzéseket, s szeretném, ha annak árán, ami félreértést, félreértő-szándékot ez az írásom is kivált felém, elérném az érdeklődés felkeltését, a helyretétel gesztusát. Persze, vélik kritikusaink, e sorok írójától ez már szinte beteges tünet. Istenemre nem! De hát hol a kritika szeme? Hol van lelkesedése? Intellektus kíváncsisága és hallása, hogy még ezt a hatalmas hangzást sem veszik tudomásul? Minden apró kis kiállításocskáról, gyenge átlag-képecskékről írnak – helyes, hogy írnak – s kiássák a Munkácsy kezdő dadogásának igen rossz és inkább letagadni való rézmetszet-kópiáit. Kritikus elvtársak! Hányán látták már Domanovszky freskóját? Ha nem látták, miért nem látták? Ha látták: miért hallgatnak? Az én gondom írni róla? Igen, úgy, ahogy a fellelkesült festőtárs teheti s meg is teszi. De az Önök kutya kötelessége lett volna, már minden lapba írni róla. Több és forróbb szeretetet, a művészet odaadó szerelmét várom én a kritikától s ezért zsörtölődöm vele minden írásomban. Hogyan: hát hivatalból is lehet, portómentesen kritikát írni? És ha nincs hivatalos kerete egy mű megjelenésének, akkor nem is kell róla írni?
Miért van társadalmi jelentősége egy új film, színdarab bemutatójának? És miért nem esemény egy ilyen mű, mint a Domanovszkyé, az első kísérletre diadalmas erőt, nagyszerű győzelmet jelentő freskó? Nem azoktól kívánnám elorozni: csak itt is megadni a hangsúlyt, a tiszteletet.
Mert ám keressék bennem a kákán is csomót keresők az okvetetlenkedés csomóját: hazai vizuális műveletlenségünk nemcsak a képzőművészeti giccsek s az azokhoz találó közízlés szintjén mérhető le. Itt is, ebben az esetben is.
Szóljanak rám, intsenek le, mondjanak kellemetlenkedőnek, ezt ki kell mondanom, hangosan, kíméletlenül. Ha követelik – és jogosan követelik s mi magunk is – rajtunk a korszakalkotót, a közösséghez szólót, a nagyigényűt s a nép életét, korunk erőfeszítését kifejezőt: mi is követeljük – és jogosan követeljük – a nyíltteret, az érdeklődést, bizonyos esetekben a pódiumot.
Mert a freskó: szimfonikus mű, hangja, hangereje s igénye, hogy sokan hallják és ha jó és jelentőségével valaminek kezdetét jelenti: születéséről hallgatni nem hiba, hanem bűn.
Domanovszky freskója ilyen jelentős mű : a magyar szocialista realista freskó első megvalósult jelentkezése, egy művész önmagára és stílusra-találása egy műfajban, egy tartalomé a magától adódott témában.
DOMANOVSZKY ENDRE: A sztálinvárosi freskó részlete
Illő-e, hogy a festőtárs és jóbarát szóljon róla? Elöljáróban pedzettem már e kérdést; nagyon is illőnek, mert spontán kikívánkozónak tartottam azt. Milyen öröm, mennyire önzetlen öröm: egy jó művet dicsérni, ha azt más alkotta meg! Nos, én úgy gondolom, ez az igazi verseny – szellem, a művészethez és művészekhez illő. S a kritika is, ha nem akar megragadni a filológiai bolhászkodás kicsinyességében, most felemelkedhetik önmaga fölé: a műhöz.
Ajánlanék egy igen-naiv, nagyon-egyszerű módot. Régi mód ez, és soha el nem avuló. Ahhoz ugyanis, hogy egy művet megértsünk, sutba kell hajítanunk kritikai szándékunk aprioritását. Az, aki kritikusi mivoltának tudatában áll egy mű elé, vagy olvas és hallgat egy művet, elvetéli magában a mű megértésének első feltételét: az élvezés szabadságát. Az ilyen kritikus ahhoz az emberhez hasonlít, aki a folyó partján követi annak folyását, felöltözötten óvja magát a nedvesség, a folyó áramlása, sodra ellen s közben szabályos jegyzeteket készít a folyó irányáról, szélességéről, hőfokáról, sodráról stb. És aki azután objektíven beszámol tapasztalatairól, nem felejtkezve el arról sem, hogy hébe-hóba tört ágat, füves rögcsomót, isten bocsáss: még extrementumot is látott abban. És ha valaki megkérdezi tőle: úsztál-e benne? érezted-é sodrát? borzongtad-é veszélyeit? élvezted-é ringatását: – akkor azt felelné, hogy a kritikus objektivitását az ilyesféle észleletek, érzések, érzékelések veszélyeztetik, zavarják. Holott csak úszni nem tud szegényke.
Én azonban, hála Lukács evangélistának és az ökörnek, a festők védőszentjének, nem vagyok kritikus, így arról igyekezem beszámolni: milyen volt e freskó sodrása, áramlása; borzongtam-é benne, ringatóztam-e rajta; egyszóval: élvezetemet, érzéseimet, a művel való azonosulásomat írom le. Gondolom: helyesen; hiszen a művészet hatása emócionális és esztétikai hatás. Nem az eszemet veszi igénybe, mert az eszem csak hányada egész énemnek. A művészet pedig az integrális énhez, a teljes emberhez szól.
Azt mondottam előbb, hogy Domanovszky freskója “egy művész önmagára és stílusra-találása egy műfajban, egy tartalomé a magától adódott témában”.
A Sztálinvárosi Vasmű bejáratához egy olyan képzőművészi mondat kellett és illett, amely megállítsa az oda belépőt. Ám itt az alkotás vörös tüzei, izzó katlanai nem kárhozottakra világítanak. A XX. század Prometheusai életet teremtenek: vasat, acélt az országnak, vasutaknak, hajóknak, gépeknek, traktoroknak, traverzeknek, kapáknak, kombájnoknak. Ez a tüzes világ a munka heroikus bugyraiban más mondattal fordul a belépőhöz, mint ama dantei. “Építsétek a szocialista munka reménységét, ti, akik ide beléptek.”
Az építmény, amely helyet kínált a freskó mondatának, három nyílású kapu. Itt, e modern diadalív alatt ömlik be- és kifelé Sztálinváros népe. Az oszlopok által ritmizált hármas nyílás fölött 11×17 méteres mezőny nyúlik el, mely néhány méterrel az oszlopok mögött már jó száz-százhúsz méterről áttekinthető.
Mit kínált ez az adott építészeti keret a művésznek, s mit adott a művész e keret foglalatában a népnek?
A mű témája: a dolgozó parasztság segítséget nyújt az őt vezető és támogató munkásosztálynak. Még rövidebben: a munkás-paraszt szövetség.
E ridegre fogott megfogalmazás – mint minden téma a költői, zenei, vagy festői megjelenítés formájának – a művészi fogalmazás szabadságát adta a művésznek. A téma maga más nem is lehetett, hiszen a Vasmű lényegéből fakadt; ezért neveztem “magától adódottnak”.
Az építészeti mű a freskó műfaji megjelenéséhez kínált keretet, a téma a tartalomhoz. Hogyan élt a művész az egyikkel, mire használta a másikat; e két viszonylattal mit tudott kifejezni? Mennyire tudott művével az építészeti keretben mozogni s létrehozta-e az adott építészeti forma s az általa megnyilatkozó freskó egységét? És: azonosult-e a témában kínált tartalommal, eggyéforrt-e szubjektív kifejezőkészsége – stílusa – a festői tartalommal; a mű, amit így létrehozott: egyértelmű-e? Az épület keretében a freskó, téma által a tartalom, műve által a művész teljesítette-e azt, amit tőle vártunk? Úgy hiszem, s nemcsak hiszem: meggyőződésem, hogy e bonyolult kérdésekre határozott igennel felelhetünk. Ezért is adtam ez írás címéül azt a rövid mondatot: “Freskó született”.
Az alábbiakban megkísérlem nemcsak a mű által bennem felkeltett hatást, tehát emócióját, de belső szerkezetét, festői kifejezésének milyenségét, festői eszméjét is analizálni.
II.
Egy tekintetre kapja el a szem az oszlopokkal háromfelé osztott hatalmas freskót, s ahogyan közeledik feléje az ember, tekintetével e belső osztás ritmusához igazodik.
A város felől jövünk, hátunk megett a néhány éves zöld-sávval, melyet születése óta ismerek. Már kezd erdővé serdülni. Az igazgatósági épület nagy blokkja – előtte a hatalmas parkírozott tér – összeforr a kapuval, folytatódik benne, s kis hangsúllyal átcsap a jobbszárny tömbjébe. A freskó végérvényessé tette ezt a kissé már unott blokkformát, értelmet adott a háromnyílású kapunak s amit nyert általa: helyet, teret, hatalmas lélegzetvételnyi áttekintést, azt visszafizeti azzal, hogy a nyitány ünnepélyes festői hangzásával megállítja a közömbösen közeledő nézőt.
Nyitány ez a mű s ezáltal talált helyére, ezáltal igazolta születését s így tudott összeforrni rendeltetésével s tárgyával is: az életet adó Vasművel. Amit a festői mű itt elmond, tömören összefoglalva tárgyának leglényegét, azt, mint nyitány után az opera maga, odabent részleteire bontva elmondja a munka dalműve, a Vasmű mindennapi élete.
Nos, itt ismét vissza kell térnem bevezetésem egyik mondatára, arra, hogy Domanovszky önmagára (és stílusára) talált egy műfajban. Domanovszky évek óta nagyméretű feladatokon dolgozott (“Honvédzászlók átadása”, “Mezőgazdasági pannó”), s ezek kényszerítették a monumentális gondolkozásra, az arányok és méretek helyes tagolására, a gesztusok előtérbe helyezésére az arc mimikájával szemben. Ami táblaképet közben készített, azokon is olyan kísérletezések nyomait láthattuk, amelyek itt kaptak, a freskóban, végső kicsengést.
Domanovszky minden munkájában van valami nyitányszerű ünnepélyesség, sommázás, egy lenyűgöző, megragadó-erő. Erő, amely vidámsággal, magabiztossággal van tele s csapongó képzeletének, intonáló készségének szinte felelőtlen gátlástalanságával. A kritika, fixa-ideaszerű csökönyösséggel, állandóan a “részletek hiányát”, az arcok “elnagyoltságát” kérte tőle számon akkor, amikor ő – tudatosan-e, vagy spontán módon, vagy így s úgy is: nem tudom – a nagyvonalút, nagyméretűt, a szimfonikusán megjelenítő nyitányoknak festői analógiáját kereste: a megragadó festői frázis építésének elemeit.
DOMANOVSZKY ENDRE: A sztálinvárosi freskó részlete
Ha a kritikára gondolok, nem tudom mosolygás nélkül megállni. S nem tudom elhallgatni azt a többször elmondott hasonlatomat, hogy rossz kritika az, amelyik a zsiráfon az elefántságot kéri számon, az elefánton meg a zebraságot. Nem meglátni egy művész munkásságában azt, ami sajátja, hanem a rá nem jellemzőt követelni rajta, ez olyasfajta melléfogás, amire Balzacot citálom ide : “Egy képességnek szerencsétlen oldalait éppen úgy el kell fogadni, mint az előnyeit” és : “Nagy munkákkal nagy túlzások járnak együtt”. (Levél Zolma Carraud asszonyhoz, Aix 1832. szeptember 23.)
Nyilvánvaló volt Domanovszky műveiből, hogy semmi képessége nem hajtja a kicsinyes életképek, a részletező fogalmazások, a pszichológiai kifejezésnek egy-egy arcrészleten kibontható ábrázolása felé.
Fejlődése emelkedő ívben haladt a maga útján, s a sztálinvárosi freskóban talált nemcsak véglegesen önmagára, de stílusára és jellegzetes műfajára is. Ezzel nem akarom őt, korlátoltan, freskófestővé specializálni. Szó se róla! De, hogy ismét a zenéhez fordulva analógiáért, Domanovszky legjobb műveit nem a kamarazene műformájában alkotja majd meg, hanem a szimfonikus, vagy opera-műfajban, az majdnem bizonyosra vehető.
Miért? Jó volna már – s itt csak egy-két szóval utalhatok erre a kérdésre – komolyan beszélni egyszer arról is, hogy egy művészre nézve negatív előjelei éppoly jellemzők, mint a pozitivek. A “milyen-nem” éppen úgy mini az “amilyen”. Igenjei és nemjei együtt, azok arányai, viszonyai adják meg teljes arcát, teljes mivoltát. Ha ezt a kérdést a kritikusok meghánynák-vetnék, s a példákat úgy az irodalom, mint a képzőművészet és zene területéről összehasonlítanák, rájönnének az én zsiráf-elefánt-zebra tréfám értelmére. A jóisten állatkertje nagy – szokták mondani. És szerencse, hogy olyan sokrétű, teszem hozzá én. Kritikusaink azonban jobban szeretik azt az állatkertet, amely tele van se-nem-zsiráf, se-nem-elefánt, se-nem-zebra állatokkal, hanem olyan általános-állat valamifélékkel.
A freskó témájáról már beszéltem. De mit mond arról maga a freskó tartalma, s hogyan mondja ezt el a festő? Hogyan tudja tartalmát ehhez a roppant kényes építészeti formához szabni, annak hosszan elnyúló alakjában megvalósítani, amit a kettős tartóoszlopok még három részre is osztanak?
A hosszú mezőt két lágy hiátussal, melyet mégis két figurával jelez, három csoportra tagolja s ezek közös felezési tengelyével hangsúlyozza. Jóllehet a felező tengelyt bizonyos szimmetriával építi fel (középen a kenyeret átadó parasztleány s az azt átvevő olvasztár alakjával), a freskó jobbról balfelé haladó mondata nem törik meg e szimmetria által, hanem erős hangsúllyal vetődik át a mondat első részéből – a parasztlányok figuráiból – a második részbe. Ezáltal a tekintet együttesen is megragadhatja az egészet és – közelről – a háromtételű művet tételenként is értelmezheti. Ezzel a ritmikai meggondolással olyan felosztást teremtett, ami szintén emlékeztet bizonyos zenei műformák strukturális felépítésére. Belső egyéni adottsága így tárgyiasul a formai megoldásban s ezáltal válik emez roppant meggyőzővé. Alapvetően adott kényszert jelentett persze az építészeti forma tagoltsága is, amit Domanovszky nem statikus (tehát három külön mezőnyre osztott) módon, hanem dinamikusan (egymásba átfolyva s egyetlen széles és mozgékony mondatra gondoltán) oldott meg.
A mű maga az architektúra zárt rendjén belül, a szilárd felépítés ellenére is a dinamikus gondolkozást juttatta érvényre. Ezt igen fontosnak és lényegesnek tartom azért, mert a freskónak az architektúrával való összeforrását igen sokan – főként az építészek, de a formális indítékú művészek is – úgy képzelik el, hogy a freskó pusztán az architektúra díszítése, bizonyosfokú dekoratív járuléka s mint ilyen a mozgalmasságot, kifejezési önállóságot és a dinamikus hatást nem vállalhatja. A freskó ilyenfajta szemlélete s az elmélet, amelyből ez a szemlélet kinőtt, erősen antihumanista ideológiát vall magáénak. Hívei a barokk freskó építészet-ellenességére szoktak hivatkozni, a zárt architektonikus tér felbontásának helytelenségére. Ennyiben nem is oktalanul. Ám egy bizonyos ellenességre nem lehet ideológiát gyártani. Minden ideológia társadalmi szükségszerűségre épül. S ha mi – a magunk szemléletének álláspontjáról – el is vetjük a barokk tér-robbantó szemléletét, elvetjük a dekorációvá, ornamenssé szegényült szemléletet is, amely végső soron az absztrakció szükségszerű következménye. Akkor is, ha emberi formákkal operál. A freskó a legnagyszerűbb lehetőséget nyújtja, a mi újfajta humanista művészetünk számára. Megalkotni az új ember típusait, heroikus pátosszal zendíteni meg a szocializmus nagy erőfeszítéseit és e méreteiben is, belső tartalmában is hatalmas arányokkal nevelni az embereket: a freskó kiváltképpen a kollektív műfaj maga, a festészet szimfonikus műformája.
Ha ebből a szempontból nézzük Domanovszky freskóját, el kell ismernünk, hogy nagyszerűen oldotta meg feladatát, felismerve benne a fenti követelmények nagyságát s a maga egyéniségének adottságával, stiláris készségével és kifejezőképességének férfias, érzésteli pátoszával kitűnően reagált arra.
DOMANOVSZKY ENDRE: A sztálinvárosi freskó részlete
Beszéltem már az architektúrával való összeforrás készségéről. Arról is, hogy az építészeti adottság és rend figyelembevételével nem egyszerű díszítménnyel szolgált, alárendelt ékesítéssel, hanem a statikus rendnek (az építészetinek) a dinamikus renddel (a festőivel) való egyenrangú ötvözésével. Sőt: az építészeti forma éppen a freskó által kapta meg érvényét, értelmét, hangzását.
Ezért mondottam: freskó született s nem csinálódott, készült.
Most e monumentális festői frázis dallamáról, hangzásáról beszélek majd, arról, amit maga az ábrázolás mond el az emberről, a munkás férfiakról és paraszt asszonyokról az alakok, gesztusok, arcok, színek, fény- és árnyhatások: a festői hangszerelés különböző lehetőségével.
Férfiakra és nőkre osztja Domanovszky a freskó figuráit. A martinászok, a Vasmű munkásai, nyilván csak férfiak lehetnek. Szikár, mozgékony s csontos-izmos típusok, a mai munkás típusai, aki testével-szellemével egyaránt teremt, fárad és dolgozik. Ez a munka roppant gyors mozgást kíván meg, pontos összeműködést: az idegek, az agy és a fizikum tettrekész, szívós reagálását. Ilyenek is ezek az újfajta férfiak: mind szikár, határozott; szinte a zsákmányára lecsapó ragadozó vagy éber vadászkutya idegesen is magabiztos mozdulataival.
A termékeny föld, a nyugalom és őserő, a kontemplatív paraszti munkát nők jelképezik; hatalmas, erőscsípejű, teremtő ágyékú nők, a föld álmodozó szemű, gyönyörű teremtményei. Ők adják a kenyeret és a gyümölcsöt, a föld ajándékait. Közöttük két férfi – majdnem feleslegesek. A ritmust és a mozgást, erőt és bájt a nők képviselik, ezek a lassú mozgású, ölelő karú paraszti Vénuszok. Közülük a balszélső, kissé meghajtott térddel, melyben hódolat és grácia keveredik, széles mozdulattal nyújtja át az ősi jelképet, a hatalmas házikenyeret. Mozdulatát utána ringja a szoknya redőzete, az utána következő nőalak, a kosarához hajló s a másik, a freskó legszebb leányalakja, aki enyhe félfordulattal néz el balra, a középső csoportra. Ez a hatalmas és mégis nőiesen gyengéd lány izmos testével, az arc elámuló csodálkozásával végigkíséri az egész jelenetet, nézését követve mi is végigfutunk az emelkedő-lejtő emberi ritmuson, s hintázva lelógó jobbjával kapcsolódunk az indító csoporthoz.
Azáltal, hogy a freskón nem is egy, hanem több ilyen megragadó gesztus van, a szemlélő újra és újra végigkíséri a mozgásokat s ezeken a hangsúlyos helyeken megpihen. Inspirálta-e Domanovszkyt munkája közben, vagy még előbbről a mozarti muzsika intonációja, nem tudom; erős a gyanúm, hogy igen. Ezek az intonáló figurák teszik – a jobbszélen hatalmas contrappostoban álló kosaras nő, az előbb említett háttal álló, a kenyeret adó, s az ő mozgását továbblendítő, háttal álló olvasztár, a második férficsoportban kesztyűjét húzó, feszülten figyelő férfi s a tüzet piszkáló, lehajtó alak – hogy kénytelenek vagyunk ezt a muzsikálósán fel-felbukkanó dallamot újból s újból végigkísérni.
Bizonyos, hogy zenei kicsengése is van a freskónak, nemcsak vizuális.
Modelállása hatalmas, erőteljes, biztos. Amit éppen a freskó kényszerített rá Domanovszkyra s fejlődésére nézve ezért volt korszakalkotó, szerencsés és legjobbkor érkező ez a pályázat. Amivel a kritika elmarasztalta – a konkrét megformálás igénye – kisebb méretű műveiben is jelentkezett; de inkább a kép egészére vonatkozóan. Itt alakról-alakra kényszerül világosan megfogalmazni mondanivalóját s ez a kényszer, a freskó határozottságot, gyorsaságot parancsoló jellege a kivitelezésben, kényszert jelentett a formálásban is. Amit eddig invenciója s rögtönző készsége gazdagságának tudtunk be, az itt most igazolta formaalakító, emberábrázoló, típusalkotó képességét is.
És ezzel, a szocialista ember típusát megteremtő alakításával érünk el freskója tartalmi kérdéséhez.
A freskó figuráiban alaki kifejezésre juttatja – az előbb vázolt dinamikus kompozíciós szerkezet rendjében – az eszmei gondolatot: a szocialista munkát megtestesítő szocialista munkást. Az előbb a freskó műfaji eszméjéről beszéltem, műfaji nyelvezetéről. Most jutottam el mondanivalóm végére és lényegéhez: hogyan élte át az eszmei gondolatot az emberben s az ember által hogyan tudott alakit, képit, testet-ölteni az eszme maga.
Mert az idő elérkezett, hogy végre alaki és eszmei, képi és tárgyi egységének, széttéphetetlen azonulásának, azonosságának álláspontjáról tekintsük a műalkotást. A szándékon túl a megvalósulást, a “jó témán” túl az eszme alakiságát – szobrászi, festői, irodalmi, zenei hitelességét. Oda, hogy már ne is beszélhessen senki így: “Helyes és mai életünket jellemző téma. .. stb.”, hanem úgy és csakis úgy: kifejezi-e tartalmát a téma keretében a művész, vagy sem? Hús-vér valóságot, alaki, képi igazságot jelent-e az alkotás vagy sem? Testet ölt-e az ige, szóra nyílik-e szája s a cím papirosszava helyett a festészet, költészet, zene élő, szép szavával beszél-e hozzánk, vagy sem?
A mű így vizsgázzon; hitelét hangja és ne szándéka, múzsája és ne magyarázója adja.
DOMANOVSZKY ENDRE: A sztálinvárosi freskó részlet
Milyenek ezek a munkás férfiak? Milyenek ezek a paraszti nők, Domanovszky freskóján?
Élnek-e? Vagy csak megjelennek? Kitalált sémák, vagy megtalált típusok? Gesztusaik, arcuk villanása élő-e vagy szokványos báb-mozdulatuk csak a festő cérnaszála által kikényszerített? Őrzik-e emberi méltóságukat mozdulataikban; őszinte s belülről jövő-e pátoszuk?
Nem emberfeletti emberek. És nem is konkréten megnevezhető egyedek. Ezek a férfiak a magyar munkásosztály mai figurái, általánosított típusai. Komoly, szívós, kemény emberek. Ismerjük őket Sztálinvárosból, a budapesti nagyüzemekből. Szikárak, mint az alföld pásztorai voltak: izzó vastömbök kovácsai, folyékony acél alakítói, hengerek készítői. A vas és acél fiai ők. Kemény 8-10 órákat dolgoznak, hidegben-huzatban, izzó hőben napról-napra. Óriási zenekar zenészei, karmesterük a szocialista állam, szimfóniájuk a munka hőskölteménye, hangszerük a nagykalapács, a martinkemence, az esztergapad, a présműhely. Biztos, gyors mozgást, kemény inakat, józan főt, forró szívet követel ez az élet. Izzadnak, rengeteget izzadnak; testükön vértté keményedik a munkásruha a sós verítéktől. Szemük megszokta a kemény figyelést, kezük a biztos mozdulatot. Ahogy betekint a kemencébe és hőbe s nyugodtan húzza fel kesztyűjét, az arc feszülten figyel, mint vadász a felbukkanó vadra. Mozdulata előkelő, mint minden uralkodóé. Uralkodik az anyagon, parancsol néki. Rátámaszkodva a hosszú vasrúdra, figyel, mint lécére a rúdugró, ha ugrásra készül, s a lendületet méri magában. Tudja, mi lesz következő mozdulata, ki van számítva. Az aszaló hőséget megszokta, leguggolva kotorja a poklok tüzét, elérkezett-e a csapolás pillanata? A munka élteti s formálja őket naggyá, hőssé; s mert a munka a belső embert formálja, hősiességük belső, egész életüket igazító. Emberi hősiesség ez, meleg mindennapi, biztonságos. Nem vért, kard, palást jelzi, hanem mozdulatuk természetes határozottsága. Kemény arcuk tekintete s a teremtő munka eredménye. Emberiek, nagyon emberiek ezek a férfiak s ha szájukról a szó keményen, vagy durván hangzik is, ha a pokoli hőségben, mint bőrük szájain a sós izzadság, foguk sövényén át trágár szavak is kibuggyannak, mennyire meleg a gesztusuk, amint a kenyeret adó parasztlányhoz sereglenek. Lágy és kedves a mozdulat, majdnem szégyenlős, kisfiúsán tétova. Ez a gyengédség az erős ember gyengédsége.
Es ezek a paraszti nők, testükben már termő asszonyok, fejük, kezük tartásában még lány némelyik, mennyire kifejezik parasztságunk csöndes természetét, okos mértékletességét, mélyről jövő derűjét. Mozgásuk rejti, egy karmozdulat elárulja kedélyüket , karjuk ölelését, medencéjük egészséges gyermekek sorát ígéri, s a test a munkabíró életet. A már említett kenyeret nyújtó és az, aki háttal a nézőnek gazdag testén ringatózva fejét oldalt fordítva messze elnéz a többiek fölött, milyen pompás magyar típusok! Talán nem tudnók megmondani, hogy alföldiek, dunántúliak-e? De ha táncra perdülnek – s mozgásuk táncot ígérő – párnatánc vagy üveges tánc lesz abból, magyar ritmus, paraszti zenére.
Ebben a csoportban talán a kosarából gyümölcsöt borító mozgása merevebb a többiénél, formálása sikerületlenebb, s a két férfialak – szerepük egész jelentéktelen – nem olyan feltétlenül megoldott, indokolt, tökéletesen helyénvaló. Ez a néhány gyengébben sikerült alak azonban s néhány nem elég jól megformált láb, lábfej, melyek a munka hevében elsietődtek, nem rontja le az egész mű értékét.
Domanovszkynak ez az első freskója. Az a határozottság, ahogy megoldotta, utalás fejlődése következő szakaszaira. Az a fáradhatatlanság, amivel megvalósulását végezte – a fal eleinte, mint vakolásra nem megfelelő, nem egy nehéz kérdést tett fel neki is, munkatársainak is – szívósságára, művészi etikájára, akaraterejére vall. Az pedig, hogy mindezek dacára, s a freskófestés körül kialakult szakmai előítéletek ellenére, a maga útján mert járni s a kísérletezést megvalósulásba emelte át, magyarán, hogy mert Domanovszky-módra festeni falra is, arra kitűnő példa, hogy a mű eszmei tartalma s a művész szuverenitása mindig megtalálja a kifejezés milyenségét, s így a stílus szellemi-anyagi (technikai) jegyeit is. Mert nem a stílus szabja meg a mondandót és az alkotás milyenségét, hanem a gondolat és a művész egységéből szükségszerűen alakul a stílus, gondolatból a forma, formából annak külső habitusa.
Társadalmi és művészi, eszmei és alaki Domanovszky műve esetében szerencsés ötvözetben egyesültek, s ezért fejezem be azzal, amivel elkezdtem: freskó született.
DOMANOVSZKY ENDRE: A sztálinvárosi Vasmű freskója