Magyar Hírlap – 1982. január 22.
Domanovszky Endre /1960
fotó: MTI/Bojár Sándor
Ajándék a közönségnek
Azt hiszem, teljesen fölösleges a mai, hazai nézőknek újraismételni mindazt, amit amúgyis tudnak Domanovszky Endre életéről és művészetéről. Hiszen az 1974-ben elhunyt Kossuth- és Munkácsy-díjas festő, a kiváló művész, a Képzőművészeti Főiskola volt főigazgatója, a Magyar Képzőművészek Szövetségének egykori elnöke legalább annyi hivatalos elismerésben részesült, mint amennyire széles népszerűségnek és közismertségnek örvendett.
Amikor most, születésének hetvenötödik évfordulójára emlékezünk, hadd szóljunk inkább részletesebben munkásságának egyetlen aspektusáról. Annál is inkább, mert ehhez kapcsolódik egy új létesítmény ünnepélyes avatása. És a tárlatkrónikás számára amúgy is meglehetősen ritka az az örömteli alkalom, amikor egy jubileum kapcsán képtárnyitásról írhat.
Domanovszky Endre nagyméretű falképe a Vasmű bejáratánál.
fotó: Hollenzer Béla/Magyar Foto
Domanovszky Endre első megvalósult, nagyszabású freskója a dunaújvárosi vasmű bejáratát ékesítette, és 1955-1956 között készült el a sokalakos kompozíció, Munkás-paraszt találkozás összefoglaló címmel. De nemcsak ez a tény, hanem életművének központi témaköre is indokolja, hogy éppen Dunaújvárosra esett a választás, amikor méltó helyet kerestek a festőművész hagyatékának. Hosszabb-rövidebb előkér szitő munka után (amelyről lapunk október 23-i számában már tájékoztattuk olvasóinkat) éppen a születésnapi évfodulón nyílik meg a modern iparcentrum szívében az a galéria; amelyik a nyilvánosság elé tárja az életművet.
Bognár Ferenc, Dunaújváros Városi Tanácsának elnökhelyettese, kérésünkre erről a következőket mondotta: – Miután a Domanovszky-hagyatékot a Fejér megyei Múzeumok Igazgatósága megkapta, a Komócsin-sétány 10-12. számú, újonnan épült szalagházának földszintjén képtárat alakít ki. A helyiség méretei miatt – sajnos – a nagyméretű gobelinek és monumentális kompozíciók ugyan nem férnek el, annál inkább bemutathatók viszont a festmények és a grafikák. Az állandó jellegű kiállításon ráadásul ezt az anyagot időnként cserélni, újítani, frissíteni fogjuk. A gyűjtemény nyitvatartása egyezni fog a városi múzeuméval.
A Domanovszky-képtár viszonylag szerény, de a lehetőségekhez képest elegáns belsőépítészeti kiképzésű helyiségei remekül megfelelhetnek rendeltetésüknek. A Városi Tanács csaknem három és fél milliót költött erre a képtáralapításra, de feltétlenül meg kell itt említenünk, hogy jelentős segítséget kaptunk a Központi Múzeumi Igazgatóságtól, valamint a Művelődési Minisztérium illetékes osztályától is. Az eredeti tervtől még a képtár dekoratív rácsozata sem tér el, és hogy sem formában, sem határidőben nem szorultunk kompromisszumokra, abban nagy része volt nem utolsósorban a Dunai Vasműnek is, hiszen erőn felüli munkát vállalt. A szakmai felügyeletet a továbbiakban is a Fejér megyei Múzeumok Igazgatóságának szakembergárdája látja el – zárta rövid ismertetését a tanácselnök-helyettes.
A szép és értékes “születésnapi ajándék” minden bizonnyal hatásosan színesíti majd Dunaújváros közművelődési életét.
Sok sikert kívánunk!
Wagner István
Magyar Nemzet 1982. január 23.
Megnyílt Dunaújvárosban a Domanovszky-gyűjtemény
Domanovszky Endre születésének 75. évfordulója alkalmából hozták létre Dunaújvárosban azt a két teremből álló, új kiállítóhelyiséget, amely a jövőben – Domanovszky-képtár néven – folyamatosan bemutatja majd a művész hagyatékát, évről évre más tárlattá rendezve, más korszakot felidézve. Szervezetileg a gyűjtemény a székesfehérvári István király Múzeum része; a hagyatékot annak idején a Művelődésügyi Minisztérium vásárolta meg azzal a céllal, hogy Dunaújvárosban (miként a katalógus mondja: “Domanovszky ötvenes évekbeli tevékenységének legjelentősebb színhelyén.” állandó otthont teremtsen a csaknem háromszáz alkotásnak, melyek a húszas évektől a művész 1974-ben bekövetkezett haláláig illusztrálják az életutat, s részesítik igaz élményben a művekhez előítélet nélkül közeledőt.
Mert itt remekművek vannak.
Siettem leírni ezt az előbbi mondatot – és most siethetek megmagyarázni, miért.
Domanovszky Endre Kossuth-díjas, Kiváló Mûvész, a Képzõmûvészeti Fõiskola fõigazgatója, festõmûvész a “Nyár” címû gobelin-tervén dolgozik. – 1967. január 30.
fotó: MTI/Szebellédy Géza
Lassú teremjáráson
Ez a fordulatos élet általában, művészek esetében különösen úgy van “megszerkesztve”, hogy ami siker az egyik évtizedben, nyűggé válhat a másikban. Az ötvenes években monumentális feladatokkal elhalmozott Domanovszky, az akkor Sztálin Vasműnek nevezett nagyüzem bejáratát díszítő, hatalmas freskó (1954), a moszkvai mezőgazdasági kiállítás magyar pavilonjához készült pannók (1953), az oroszlányi mozi falfestményei (1957), a brüsszeli világkiállítás alumínium képei (1958), a debreceni pályaudvar sgraffittói (1961), és még sok más középületi munka kivitelezője, kétszeres Kossuth-díjas plusz Munkácsy-díjas plusz kiváló művész plusz a Képzőművészeti Főiskola főigazgatója…: a köztudatban, vagyis, amit ez pontosabban jelent, az odafigyelők tudatában olyannyira elfedődött a vállára halmozott és magára vállalt “társadalmi megrendelések” által, hogy későbbi kitörési kísérleteit a szakma vállvonogatva, némely kritika indulatos gúnnyal, a közönség érdektelenül vette tudomásul.
Dunaújvárosban azok a munkái láthatók most, amelyek halálakor a műtermében
voltak, azok tehát, amelyekkel élete végén vette magát körül.
A kiállítást rendező Kovács Péter jóvoltából meglepetés is éri azonnal a belépőt. Bal kéz felől az első kis méretű olajkép, egy 1947-es Félakt, táncosnő vagy bajadér alakjával, utána egy barna hátterű Csendélet kék korsóval, 1948-ból, aztán egy kék hátterű Korsós csendélet, barna tállal 1947-ből, és egy Falusi részlet tíz évvel későbbről, zöld vityillóival, izgatott fáival – mindjárt egy rendkívüli tehetségű festőhöz invitál. Színlátásának-színadásának eredetisége, ecsetjárásának biztonsága, kevés vonallal sokat adása – megtorpanásra készteti, lassúbb teremjárásra kényszeríti a látogatót. Mélyről jövő drámai izzás hevíti át ezeket a képeket, látszólagos vázlatosságuk, “odakentségük” ellenére a hátterek kidolgozottsága, a színek részletszépségei megértetik velünk, miért láttak annak idején Domanovszky Endrében olyan nagy reménységet a kor műkritikusai. Hiszen még Rabinovszky Máriusz is, arról az immár legendás, a “Közösségi művészet felé” mutató (hiába mutató…), 1948-as kiállításról beszámoló cikkében, tehát Rabinovszky, a nagy tekintélyű műtörténész, a festészeti alkotások közül elsőnek Domanovszky Csillések című háromalakos gobelintervét említette, így: “Domanovszky remek bányászgobelinje”… És, jóllehet, az ezt követő és a közösségi művészetet a szocreálra leszűkítő korszak számos féltehetséget emelt magas polcra, miközben igazi nagy tehetségeket kiállítani, munkáikból megélni sem hagyott – Domanovszky képességeihez kétség nem férhetett.
Domanovszky Endre kétszeres Kossuth- és Munkácsy-díjas festõ, érdemes és kiváló mûvész otthonában, 1965 áprilisában /fotó: MTI/Sziklai Dezsõ
Még egy martinász
A terem bejáratánál jobb kéz felől három kép a kezdeteket mutatja: az 1940-es öregasszonyok progresszív festmény a kor legjobb színvonalán, bedagadt szemű proletár asszonyaival; a sötétségből csak egy párnacsücsök világít ki, az sem vigasztalón. Korábbi, alighanem legkorábbi műve egy hodleri tisztaságú Női akt a húszas évekből. Az a nagyobb méretű posztimpresszionista festmény, amely Földosztók címmel vált ismertté (1948), inkább Bernáth Aurél vagy Szőnyi István tanítványának mutatja festőjét, mintsem Glatz Oszkár növendékének, aki valójában volt. Ezután három szénrajz következik, előtanulmányok a dunaújvárosi freskóhoz.
A bal kéz felőli soron tovább, a kisebb méretű színvázlatok 1957-ből – a Szüret címen tervezett kompozícióhoz – már az utolsó korszak Domanovszkyját vetítik előre, erős színeikkel. Inkább szokatlan a Gellért-szálló nagy gobelinjéhez (1960) készült vázlaton a zenekar, a táncolók konstruktív rendje, mindössze a tompa kék és keki foltjainak váltakozásában. Hosszú éveken át foglalkoztatta a Szövőnők ábrázolása – a gobelinhez való vonzódás jeleként; a szövőszék síkba fogalmazásának egyik szép példáját ugyanebből az időszakból Ferenczy Noémitől ismerhetjük, Domanovszky azonban festőibb szemlélettel közeledett a témához, nem terítette ki, hanem a térben szemből és oldalról, a rajta dolgozó figurával való összefoghatóság szempontjából tanulmányozta; a tárlat két vázlatot mutat a sok közül.
Az első terem szemközti fő falán a Martinász című nagyméretű olajfestmény bizonyosan főmű, és hosszabb elemzést érdemelne, önmagában a dátuma is érdekes: 1959, amikor Domanovszky már túlvolt a dunaújvárosi megrendelésen; megint nekiveselkedik megoldani azt, amit – úgy látszik – még mindig megoldatlannak érez, vagy talán további hasonló feladatok reményében maradt hű régi hőséhez? A kemence közelében ülő alak kesztyűin, kötényén a fehér festék domináns foltjai, a kékeszöld háttér igényes kidolgozása talán a megbízhatóbb festőiséghez való visszatérés jelei?
Kitűnő kis pasztellkép a Kútnál (1964), három figurával; háttere aranyló ősz és arany ikon vegyítése, az egyik nőalak oldalt hajtott fejével. És már a kiállítóhelyiség másik termében vagyunk, ide a hetvenes néhány év fontos színvázlatait csoportosította a rendező. Csurogni hagyott, vagy ellenkezőleg: hirtelen eldörzsölt festék, spatnival felhordott foltok, smirglivel megdolgozott felületek előtt állunk, a festő birkózását látjuk az anyaggal; kiútkeresését.
Domanovszky Endre – Utolsó kép
1974. – tempera, farost, 75 x 120
Új technikák vonzásában
Hogy ezek közül a színvázlatok közül egyik erőteljesebb, mint a másik, azt a művész maga is tudta, egyiket-másikat alá is írta. Európa és Amerika nem egy múzeumában ezeket “Kompozíció Nr. Ennyimegennyi” álcímek alatt mutogatnák – és talán túlzott szerénység is ezeket a szignált műveket vázlatként feltüntetni, elvégre a szignó azt szokta jelenteni, hogy a művész befejezettnek nyilvánítja művét.
További kis remekművek egész sorozata (nagyjából 1970-ből) a sárga Harc, egy pajzsos-dárdás és egy csípőre tett kezű figurával; a felülnézeti Virág csendélet mozaikterv, hatalmas piros-fehér foltjaival (de néhol kék, sőt néhol fekete…); egy sárga vázás Csendélet, egy Figurális kompozíció (vagy absztrakt csendélet?), színkristály hasábokkal, aztán egy Csendélet sárga almával, kékeszöld asztalon, lángot vető barna oldalfényben. Egyértelműen főhely illeti meg (azt is kapott, két nagyméretű gobelinterv között) a Vázlat rózsaszín lóval című kis méretű képet – Domanovszky szignálta is. Ecsetjárásának könnyedsége, tusfoltjainak drámaisága, felhőjárásának mozgalmassága Vaszary és Kandinszkij szomszédságát is elviselné, de megállná a helyét kék lovak és zöld szamarak között is…
A miskolci gobelinhez gondolt Orfeusz (1969) nagy mérete és homlokfali főhelye ellenére sokkal inkább vázlat. A Bőgős című nagyméretű festmény, a piros hangszerrel, a zenélő ruháján a kék árnyékokkal, közelebbről a vastagon spriccelt festékrétegekkel, továbbá a Nő, tállal, a több rétegű, durván szemcsés megfestéssel, mintha megint és elsősorban a küzdelem kifejezése volna, a dühé, kihozni a színekből, az anyagból, a színek mögül, az anyag alól… újabb lehetőségeket, újabb tartalmakat.
A teljes Domanovszky-életműről való, lehiggadt véleményünk kialakításába, természetesen, bele fog telni néhány év – amíg az új múzeum “kiforogja” a birtokában levő műveket. És még akkor sem biztos, hogy a teljes életművet fogjuk megismerni. Mindenesetre jó, hogy az ötvenes évek egyik jellemző életművének feltárása, közönség elé tárása megkezdődött.
Ember Mária
Fejér Megyei Hírlap – 1982. január 23.
Domanovszky Endre hagyatéka
Új képtár Dunaújvárosban
A felszabadulás utáni magyar képzőművészet egyik vezető egyéniségéről, Domanovszky Endre festőművészről elnevezett képtár nyílt tegnap a dunaújvárosi Komócsin ligetben, az alkotó születésének 75. évfordulója tiszteletére. A nyolc éve elhunyt művész mintegy háromszáz műre tehető alkotását a Művelődési Minisztérium megvásárolta, ennek egy részét mutatja be a Fejér megye és Dunaújváros tanácsa, illetve a megyei múzeumok által létrehozott kiállítóhelyiség.
Az avatóünnepségen Fitz Jenő megyei múzeumigazgató üdvözölte a megye és Dunaújváros párt- és tanácsi vezetőit, a megjelent nagy számú érdeklődőt.
Domanovszky Endre munkásságának jelentőségéről Villangó István, a Művelődési Minisztérium közgyűjteményi főosztályának vezetője emlékezett meg, az ember és a munka sokoldalú, nagy művészi erejű ábrázolóját ünnepelve az alkotóban. Részletesen szólt arról a sokszálú kapcsolatról, amely Domanovszky Endrét Dunaújvároshoz fűzte a Dunai Vasmű bejárata fölötti freskó és a házasságkötő termet díszítő gobelin (Jegyesek – szerk.) elkészítése idején.
Domanovszky Endre – Jegyesek (1972)
A bemutatott hatvan festményhez, rajz- és színvázlathoz a kiállítás rendezője, Kovács Péter, az István király múzeum művészettörténésze mondott tárlatvezető szavakat. Az ünnepi megemlékezést a helyi zeneiskola tanárainak kamaramuzsikája tette teljessé.
A képtár mától kezdve – hétfő kivételével – 10 és 18 óra között várja a látogatókat.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
A kezdetekre jellemző érdeklődés sajnos az évek alatt alábbhagyott. A képtár 1989-ben, látogatók hiánya miatt bezárta kapuit.
Az egykori képtár helye a 10 emeletes panelházak tövében 2021-ben.
