Irodalmi Ujság – 1953. május 7.
Május elseje előtt két napal kint jártam a városi kertészetben. Akkor kezdődött a “konfliktus” – tudniillik a természettel. Nagyon szeretem ezt a kertészetet, e bájos kis darabját a sztálinvárosi földnek, amelynek különös szépségét az adja meg, hogy csodálatos színpompájában ott húzódik meg a technika roppant műveinek lábában. Az a lány, aki a begóniákat ültetgeti, ez üvegház ablakából éppen a kombinát építkezésére lát, a vasóriásra, a nagyolvasztóra, a magas, széleshomlokú erőműre és felhőkbe fúródó fekete kéményére, a kokszoló széntornyára és állványerdeire, a Martin tömzsi betonalapzataira és vörhenyes-barnás kokillacsarnokára, a tűzállótéglagyár várbástyáira és távolabb a terrakotta, téglavörös és fehér színekben játszó városra. Ott cseng-bong, dübörög az építkezés, csattog a Larsen-verő és a cölöpözőgép, zúg a sztálinyec és a földgyalu – itt csönd van és párás meleg, s mikor megérkezik a gépállomás traktora, az üvegházban azt hisszük, mennydörög odakint. Ott különös, sajátos szaggá egyesül a téglás, a cement, a nyers fa, a hegesztőpisztoly, a festék, a vegyianyagok erős lehellete – itt édes virágillat lebeg, mint marcona férfi harcosok mellett szemérmes lánymosoly.
Mondom, itt voltam kint, hogy lássam az árvácskákat, rózsákat, hortenziákat, cineráriákat, mielőtt elindulnak május elsejei hódító útjukra a városban, hogy lássam az ezernyi tövet, tulipánt és szekfűt, mielőtt virágpompába borítják a májust ünneplő szocialista várost. Egy ilyen virágillatokkal terhes pillanatban rontott be a szél.
Nem az a megszokott, egyenletes fuvallat, amely itt mindig végigsuhan a város és a gyár fölött, mint húrokon, játszva a parti erdők akáclombjain és a távvezetékek zengő acélhuzalain. Nem. Ez vad, szilajom kurjongató, süvítő szélvész volt, úgy termett itt, mint valami fergeteges repülő- vagy lovasroham, lecsapott és a nyögve görnyedező fák között végigsöpört a földön, majd felmarkolva a száraz és finom löszport, ismét felnyargalt vele a felhők magasságába. Hamarosan barna színű lett az ég és barna fátyol borult a Martin elegytéri csarnokának égbenyúló vasbetonoszlopaira, a kék Műcsarnokra és a tűzállóra, amelyeknek körvonalai pasztellszerűvé halványodtak, míg a város szép lassan, mint egy tünemény szertefoszlott a ködben. A porfelhők nyargalásztak, öszszeolvadtak a mozdonyok kilóduló gőzével. A tűzállónál éppen kieresztette gőzét egy mozdony – innen látni lehetett – s ahogyan a porfelhő elárasztotta a vidéket, úgy tetszett, mintha a mozdony burkolta volna gőzbe az egész láthatárt.
S mikor a porfelhő szertefoszlott és a szél már valahol is Kiskunságon nyargalt, maga előtt kergetve most már az alföldi homokot – északnyugaton sötétszürke sáv tűnt fel a nyomában, szélesen elnyúlva a horizonton.
Ez a szélroham hozta az esőt, mely két napig dobogtatta a sztálinvárosiak szívét: mi lesz a felvonulással? Mi lesz az ünnepséggel, a Vidám Parkkal?
Egy sztálinvárosi beszélgetés április 29-én és 30-án.
– Elmos az eső.
– Dehogyis mos el.
– Hogy-hogy?
– Úgy, hogy szép idő lesz. Május elsején reggel sütni fog a nap.
– Honnan tudod?
– Így kell lennie. Olyan szép lesz a felvonulás, mint még soha. Aki nem hisz a május elsejei szép időben, az nem is sztálinvárosi!
Sztálin út /1953
fotó: Fortepan/Sattler Katalin
Estefelé megállt az eső. Mindenütt esőszag volt és friss levegő. Keleten pedig, a rónaság fölött meghasadt az eleddig tömött, vigasztalan szürkeség. A Sztálin-úton, az új fodrászüzlet előtt felnéztem az égre. Fölöttünk még fenyegetőn úsztak a felhők. De nem délkeletnek! … Igazított magán valamit a szél, úgy éreztem, kacsint is egyet – nem rontom el az ünnepet, ne féljetek! – délnyugatnak űzte a fellegeket, az Adria felé. Mihozzánk meg keletről közeledett az aranyos csík, a derű. Nekünk volt igazunk, akik hittünk.
Május elsején reggel sárközi Sztálin-dalának, meg a “Pentelei hármas kocká”-nak dallamára ébredtünk – a népi zenekar játszotta, vidáman, a ragyogó reggelen, a napsütésben. Félóra sem telt bele, s íme, zászlódíszbe öltözött a Május 1-utca.
Valóban ünnepi reggel.
Nagy ez élénkség, a mozgás. Az ötös kocka előtt a szabadságharcosok gyülekeznek egyenruhában. A Sztálin-úton pattogó katonadallal vonulnak végig a honvédek, a Radar felőli pedig nyári zsávolyukban jönnek az ipari tanulók sorai. A Béke-étterem előtt gyülekeznek a városépítők – amikor először járok arra, még csak egy kis magot látok, néhány embert: Prjevarát az igazgatót, Bojér Bélát a pártbizottság titkárát, Tárnok főépítésvezetőt. Amikor félóra múlva másodszor járok arra, már sűrű tömegtől feketéllik a tér. Kint, a szabadtéri színpad felé vezető úton már áll az emelvény. Csodálatos gyorsasággal készítették el a dekorációsok , máskor mindig előző nap csinálják, csakhogy tegnap még esett az eső.
Ez a harmadik sztálinvárosi május elseje.
Viszont én egy másik számítással negyediknek hívom. A negyedik sztálinvárosi májusnak. Az első május ugyanis 1950-ben volt. Akkor még nem látott felvonulást és lobogó zászlókat a fennsík, annak a májusnak az ünnepélyessége másban rejlett. Jól emlékszem, május első napjaiban, egy szombat este Budapestre utaztam, Nagykarácsonyból. Ménesmajortól a harmadik megálló volt Dunapentele és itt vagy harminc kubikos szállt fel abba a kocsiba, amelyben ültem. Kérdeztem, honnan jönnek. Azt mondták, innen Penteléről, ők harmincan vannak itt, mélyépítők, mert valami nagy építkezés lesz itt. Hogy micsoda, azt akkor még ők sem tudták. Én se tudtam, hogy az ötéves terv nagy kombinátja éppen itt fog felépülni. Harminc kubikos utazott akkor haza hét végére… Ez volt első találkozásom Sztálinvárossal. Az első május.
A nagy felvonulás – Garancz István naplója
– Emlékszik rá, Pista bácsi – kérdezem a 26-os tröszt szociális igazgatójától, Garancz Istvántól, aki egyike volt azoknak a kubikosoknak, mint munkavezető, ő építette meg a siklót és a kisvasutat.
– Emlékszem hát. Én voltam itt az első. S mikor mértünk csupán nem hitték ám el, hiába mondtam, hogy itt egy nagy város lesz, amott meg egy nagy gyár…
A második május már építkezést talált itt és felvonult a szabadtéri színpadra, amelyet éppen akkorra készítettünk el, vagy háromezer ember. Azon a május elsején már állt a leendő városból egy utca és az ünnep emlékére ez lett a neve is: Május 1-utca.
Az első május elseje az épülő városban
S ez a második május a város születésnapja is: akkor lett várossá Dunapentele, – Ópentele és az Új…
Felejthetetlen a tavalyi május elseje is. Az már egy városnak volt ünnepe, felvonultak vagy hétezren. Akkor már, mint sztálinvárosiak. Akkor már működött a Gépgyár és épült a Tűzálló. Ugyanitt volt az emelvény és kisebb méretekben már a Vidám Park is állt, akkor nyílt meg. Most pedig már áll a nagyolvasztó és több, mint tízezer ember sorakozik, hogy felvonuljon, tüntessen a béke és a szabadság mellett a világ dolgozóinak nagy nemzetközi ünnepén. Sztálinvárosban két ünnepnap van az esztendőben, amely családi ünnepnek és egyben társadalmi eseménynek számít: május elseje és november hetedike.
Ez a családiasság látszik a felvonuláson is.
Látogatók a Vidám Park bejáratánál /1953
fotó: MTI/Magyar Fotó/Jónás Pál
Felvonulás! Az építés hétköznapjaiban nem látszik, miféle hatalmas szervezet ez az építkezés és immár maga a Vasmű, mely él, termel, mozog. Most a felvonuláson bárki keresztmetszetet kaphat erről a szervezetről. A Vasmű tröszt és egyes üzemei, az építőtrösztök és vállalataik hosszú sora, a főépítésvezetőségek, tanács és vállalataik, az állami gazdaság és a termelőszövetkezetek – az ember önkénytelenül arra gondol, amikor még csend honolt ezeken a földeken és csak pacsirtadal, méhdongás hallatszott a legelők fölött. Hiszen ez az elmerengés jogosult bármilyen emberi település szemléletekor, minden olyan helyen, ahol emberkéz műve áll és az élet mozgását emberkéz igazítja – de itt, ebben a mi Sztálinvárosunkban avval nem lehet betelni, hogy mindez a mi szemünk előtt történt.
Ebben a vörös és nemzetiszínű zászlók alatt énekelve, mosolyogva vonuló menetben láthatod az ország valamennyi tájékát és minden rétegét – és mégis mind sztálinvárosi. A városnak már úgy első látásra is tagadhatatlan városalakja van, ami az épületekké, utcákká, terekké formált téglát, követ és vasbetont illeti. Ám ezen a felvonuláson látod igazán, hogy valóban város, új, igazi városegyéniség, melynek szíve dobog, tüdeje lélekzik és minden szerve megvan már, ami a város életműködéséhez kell. Amott távol, a sporttelepen és az úton, a November 7-téren túl, a kombinát nagy, oszlopos kapujában feltűnik az első pirosas szán, feketéllő fejek fölött piros zászlók, a gyáriak első csoportja.
Már vonulnak. Az emelvény és a menet között vidám beszélgetés folyik, apró kézmozdulatokkal, szemvillanásokkal. Tengernyi biztatás, fogadalom, kibékülés, ígéret hangzik itt el, hangtalanul, apró jelekben kifejezve. Annak is jelentősége van, hogy melyik táblát viszik elől és kinek a kezében van a tábla. Akik itt haladnak, azok mind egy-egy darabját viselik a felelősségnek, csak úgy, mint azok, akik az emelvényen állnak. A Vasmű-tröszt vonul – most Sebestyén János megy az emelvény közepére, a tröszt főigazgatója. A mélyépítők menete következik – most Bonta József, a tröszt Kossuth-díjas főmérnöke áll a főhelyen, mintegy tükörképként. A vállalatok tánccsoportjai táncokat lejtenek az emelvény előtt, a népi zenekarok muzsikálnak. Idős, őszülő emberek vonulnak el és így énekelnek: “Földön, égen zeng az új dal: ifjúság, ifjúság, ifjúság…” A rendelőintézet fehérköpenyes orvosai és ápolónői gyermekkocsit tolnak és a kocsin tábla: “Termelj többet!” (Túlbuzgóság: minálunk nem nagyon kell biztatás. Éppen az imént dicsekedett Groszmann Sándor, a főorvosunk, hogy egy hónap alatt a szülészeten 80 új sztálinvárosi polgár látta meg a napvilágot.)
Erkel kert /1953
fotó: Fortepan/Sattler Katalin
A fák közül sátrak kandikálnak kifelé, az egyes vállalatok sátrai. Csapra ütötték a hordókat, a szabadtéri színpad körül nyüzsög a boldog nép és összekeveredik nemcsak a magasépítő ai mélyépítővel, a vasas a kubikossal, hanem a meszsziről jött a sztálinvárosival, mérnök a munkással, főépítésvezető az óvárosi földművesekkel. Mint valami nagy, élénkszínű, tarka folt, pezseg az élet a Vidám Parkban, úgy elöntötték egy pillanat alatt, mint a hirtelen árvíz. Már muzsikál a körhinta a verkli-orgonán, sikonganak a lányok a repülőhintán és durrog a céllövölde. Tele van most minden, erdő, mező, rét, Vidám Park, Dunapart, város és gyár gyermekekkel, szüleikkel és csapatokban, kicsik és nagyok. Lépten-nyomon felvillannak a piros úttörőnyakkendők, a zsávolyegyenruhák. Az ipari tanuló lányok összefogódzkodva sétálnak és rámosolyognak a katonákra, azok visszafordulnak utánuk… És így tovább. Breugheli kép.
Csodálkozik az ember gyermeke, mennyi kitüntetés. Rengeteg embernek a mellén virít valamilyen érem, csillag, érdemrend. Most látni, mi is ez a Sztálinváros. Most látni, milyen emberek dolgoznak itt. A kitüntetettek városa. A legelsőké. A legjobbaké. Mikor már idáig jutok a gondolatokban, figyelmeztetnem kell magamat: vigyázz, sovinizmus! De ezért mégis: tény, ami tény, nagyon sok a kitüntetés. Hányan hordják büszkén Sztálin Vasmű emlékérem ezüstjét! Azok két évig dolgoztak megszakítás nélkül Sztálinvárosban. A bronz egy évet jelent. Meg lehet figyelni, milyen tisztelettel néznek az emlékérmesekre. Mint nagy csaták, nehéz és dicsőséges hadjáratok hőseire szoktak nézni.
A szabadtéri színpadon szüntelen műsor folyik. Táncolnak, énekelnek, játszanak. A Gépgyár énekkara a színpadon. Vasasítózus … Az építők fúvószenekara. A mélyépítők táncsoportja. A Kiskereskedelmi Vállalat színjátszói.
Május 1. utca /1953
fotó: Fortepan/Sattler Katalin
Sztálinváros ünnepel. Most üres a város, csöndes, kihalt a gyár, a hatalmas építkezés. Mozdulatlanul ál a toronydaru, pihen, fejét a maga emelte nagykohó vállára hajtva. Állványerdőben mereng vagy éppen álmodik a kokszoló szénfomva és távolról ideinteget a vöröscsillagos Tűzálló samottörlője. Az Erőmű széles homloka filozofikus nyugalommal nézi magát a tizenkétezer köbméteres medence víztükrében, a vagonbuktató nehéz vasbetonteste is megállt e süllyedésben, pihennek a kotrók. Mint valami középkori bazilikában, félhomályban leng a csend az öntöde csarnokai között és pihen a hengermű hatalmas, üres térsége is, mely még kitöltésre vár. Ezüstös, hengeres gyomrával magasodik fölötte a betongyár. Alusznak a gépek és az épületeik, lelkük, teremtőjük, életük most az erdőben, a parton, a szabadtéri színpadon ünnepel. S ebben a kísérteties kihaltságban, csöndben, szinte mesebelien hangzik egy megszólaló hangszóró emberi hangja.
Távolról pedig zümmög az ünnep. A sztálinvárosiak ünnepe.
Lemegy a nap, vörös sugarai átfúródnak az állványerdőkön és bíborszínűre festenek mindent. Most ünnepel a Nap, a maga módján részt vesz az általános ünneplésben. A kokszoló széntornyából csodálatos kilátás nyílik. Bíborban fürdik a szabadtéri színpad, az erdő, a körhinta, a nép.
Túl a Dunán, az alföldi láthatáron pedig megjelent és közeledik az est.
Május elseje Sztálinvárosban.
Sándor András
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
