Fejér Megyei Hírlap – 1979. január 17.
Élete történelem
Nem, ezen a jégbekandírozott napon sincs otthon, hiába is telefonálgatok szinte óránként, nincs egykori munkahelyén, a városi tanácson sem, hiába kilincselek végeláthatatlan folyosók vállrángató ajtajain. Egy pergő vakolatú, apró, gyengén fűtött barakkban találok rá az autóklub dunaújvárosi telephelyén dr. Illyés Józsefre, a dunaújvárosi tanács január elsejével nyugdíjba vonult vb-titkárára.
– Tizenhárom éve vagyok a helyi autóklub elnöke és most sok a dolgunk – fogad afféle mentegetőzéssel – indítjuk az oktatást és új műszaki állomás építésébe kezdtünk. Különben, amikor 1965-ben indult a klub, még csak 165 tagunk volt, ma pedig már 2400.
Közvetlenül a felszabadulás után földosztó biztos lett Adonyban, majd nemsokára vezetőjegyző Rácalmáson. A tanácsok megalakulása idején mögötte már négy év tanácsi munka állt, és azóta minden napja a közösségért végzett munkában telt el. Dunapentele első tanácselnöke, majd amikor 1951-ben Pentele várossá lett, az első végrehajtó bizottsági titkár dr. Illyés József lett, és volt azóta is csaknem három évtizeden át. Szeme előtt, még inkább munkájával egy város nőtt ki a semmiből. Élete a történelemmel fonódott össze, így ez az élet maga is történelem lett.
Két mélyebb barázda indul szemöldökétől felfelé, de homloka közepén elveszítik a nyomot, sohasem találkoznak – és millió apró ránc fut szét szeme sarkából halántékán, ezeket mosoly szántotta.
– Adony, Rácalmás és Mány után, hathónapos államigazgatási iskolára rendeltek negyvenkilencben. Amikor befejeztem, behívtak a Belügyminisztériumba, és közölték, hogy azon az iskolán kell tanítanom, amit éppen befejeztem. Nem jól ismertetek meg, mondtam, én nem tudok beülni egy iskolába, én élni, mozogni, szervezni szeretek.
És akkor már vártak viszsza a megyébe. Lehetőség kínálkozott bőven, csak a döntés nem volt egyszerű. Város épül, nagy üzemmel, éppen a “kupec faluban”? Hát bizony, akkor kevesen hittek ebben.
Dunapentele Községháza
forrás: Intercisa Múzeum
– Pentelét ismertem, hiszen szomszéd község volt. Hallottam valamit a városépítésről is, hiszen akkor már jártam pártnapokra és a brossúrákban benne volt, hogy felépítjük az első szocialista várost Dunapentelén.
Egy hét kellett a döntéshez. A szülők adonyiak. Ő maga Kulcsban született. (“Valahányszor elmegyek még ma is a kulcsi iskola előtt, mindig megjegyzem, hogy lám, itt jártam az első elemit.”) Adonyi a hozzátartozók nagyobbik része. Meg aztán szűz talajon építkezés. A tervek, az elképzelések. Ha szervezni vágyott, itt bizony kiélheti. A döntés, lám, egy életre szólt.
Nem voltak utcák, nem voltak terek, üzletek, házak, nem volt semmi. Ma pedig város áll – nem is akármilyen – itt Dunapentele szomszédságában, a nagy folyam partján.
– Nem épülhetett arányosan a város. Ötvenhétben erősen forszíroztuk, hogy a Dunai Vasműt építő Nemzeti Beruházási Vállalat hatásköréből a városi tanácshoz kerüljön a város építése. Azóta is – az országban ezzel egyedülálló – a városi tanács a város beruházója. Akkoriban igen hullámzó volt a beruházási politika. Amikor csökkentették a vasmű beruházási keretét, a csökkenést mindig a várostól vonták el. Dunaújvárost csak nagy harcok árán tudtuk felépíteni.
A tanács már gazdája a városnak
És hiába vett lapátot és fandlit kézbe maga a tanácstitkár is, a lemaradásokat itt-ott még ma is pótolni kell. De a nagy diadalt nem a kövek, a beton várossá formálódása jelentette.
– A nagyszerű az a változás volt, ami itt az emberekben végbement. Itt meg kellett tanulni a járdán járást, hogy ne torony iránt a parkokon át közlekedjünk, tanulni kellett a parkettás, a fürdőszobás lakást. Ha a városhoz nem épül meg az alkotó szándékú ember, fújhattuk volna a dudát, nem lett volna itt semmi sem.
És mesél tovább. Minden szava a közelmúlt történelmének egy-egy cseppje. A belkereskedelmi, a pénzügyminiszter, majd a Minisztertanács kitüntetéseiről, a mármár anekdotává serdülő történetekről, amelyek a város építését lengik körül, életéről, amely beépült ennek a városnak a kövei közé.
dr. Illyés József /1965
dr. Illyés József visszaemlékezése a kezdetekre az Intercisa Múzeum oldalán:
– Jó lett volna írni valami naplót – kutat emlékezetében az események után. – Szerettem ezt a tanácsi munkát. Nem értem még oda, hogy ráunjak a munkára. De egyszer abba kell hagyni, hiszen három és fél évvel már túl vagyok a nyugdíjkorhatáron, olyan ünnepi hangulatban kell abbahagyni, amilyenben annak idején elkezdtük.
Most rengeteg dolgunk van – kísér ki az autóklub irodájából. – Készülünk a közgyűlésre, KRESZ-oktatást indítunk, meg még sorolhatnám. Ezt szeretem, mert itt millió dolgot kell szervezni. Ha ez nem volna, keresnék magamnak valami munkát.
(Mellesleg a városi pártbizottság, a városi tanács tagja, a pártbizottság egyik bizottságának munkáját irányítja és a tanács egyik bizottságának vezetője, továbbá a megyei tanács egyik bizottságának tagja.)
– Ezek most a társadalmi munkáim lesznek – tárja szét tenyerét, mintha azt kérdezné: mit kell ezen csodálkozni?
Juhász Béla
Lenin tér a 70-es években, ma Városháza tér
________________________________________
Dunaújvárosi Hírlap – 2000. május 20.
A város első gazdája…
Dr. Illyés Józseffel beszélget Stossek Mátyás
A városi tanács 1951. május 18-án tartotta alakuló ülését. Ám az előző évben – 1950 őszén – amikor a pentelei fennsíkon már javában folyt az építkezés, rendezték meg az első tanácsválasztásokat. Dunapentele első tanácselnöke dr. Illyés József lett, aki a várossá nyilvánítás után huszonnyolc évig vb-titkárként szolgálta, a szó szoros értelmében városunkat. Több, mint húsz éve nyugdíjas. Senki nem mondaná, aki nem ismeri, nyolcvanöt éves…
– Hogyan került annak idején Pentelére?
– Kulcson születtem, ami akkor puszta volt és közigazgatásilag Rácalmáshoz tartozott, tehát ismerős voltam ezen a tájon. Dolgoztam is az ottani hivatalban, aztán elküldtek egy hathónapos államigazgatási tanfolyamra. Amikor azt elvégeztem, 1950. július 10-én érkeztem ide. Az első hónapokban jegyzőként dolgoztam, majd októberben megválasztottak a községi tanács elnökének és persze tanácstagnak is.
– A krónikák a mai napig Berecz Bertalant említik, mint a város első tanácselnökét.
– Valóban. A következő év májusában városi rangra emelték Dunapentelét és akkor küldték ide Budapestről tanácselnöknek Berecz Bertalant, és engem pedig megbíztak a vb-titká ri teendők ellátásával.
– Kanyarodjunk vissza az előző évhez! Igazán izgalmas hónapok lehettek… Hiszen ötven nyarán még talán gödrök sem voltak?
– Az építkezés már megkezdődött és nyáron, amikor ide kerültem, a legnagyobb problémát az jelentette, hogy bár az aratási szezon elmúlt, de mindenütt vagy még lábon állt a termés, vagy nagy része még kazlakban és keresztekben, kepékben.
A leendő város és a vasmű területén a földgyaluk már dolgoztak volna. A penteleiek, meg a környékbeliek pedig akkor már jórészt elszegődtek az építkezésre, hiszen jóval többet tudtak keresni, és hagyták a termést a földeken. Ez volt az első teendőm. Segítséget kértem az építkezés és a rácalmási gépállomás vezetőjétől. Meg is kaptam, úgyhogy nagyon gyorsan betakarítottuk a gabonát.
A másik nagyon nagy probléma és feladat, amit meg kelleti oldani, az emberek elhelyezése volt. Az ország minden részéből özönlöttek ide az építkezésre, szállások pedig nem voltak. Akkor már elhangzott a DISZ felhívása és tényleg rengetegen jöttek ide a falvakból, a felvidékről, mindenhonnan. Egy-egy településről nyolcan, tízen, tizenöten. Nagyon gyakran előfordult, hogy megérkezett a vonat, özönlöttek az emberek, letáboroztak a pentelei tanácsház előtt és ott aludtak az árokparton. Engem ismertek itt a faluban és az egész környéken. El is fogadtak, ezért aztán az őslakosokhoz fordutam, hogy ideiglenesen bár, de fogadják be az ideérkező munkásokat. Ez egészen addig tartott, míg a baraktáborok építkezése meg nem kezdődött.
“…ha kilépek a lakásból, szinte csak ismerőssel találkozom.”
– A penteleiek hogyan fogadták az építkezés hírét, hiszen földterületeket kellett kisajátítani, idegeneket kellett befogadni…?
– Én azt tapasztaltam, hogy örültek, hiszen tudták, hogy jó munkalehetőségek lesznek. Egyébként még évekig a leendő várost és a gyárat úgy emlegették, hogy ott kinn a telepen… A környéken egyébként legtöbben otthagyták korábbi foglalkozásukat és az építkezésen helyezkedtek el. A legtöbbjük kordé lyosnak, fuvarozónak.
– A kisajátított földekért kaptak kártalanítást az emberek?
– A nehézipari beruházó vállalat vezetője dr. Sebestyén János volt. Többnyire Pesten tartózkodott, az építkezésen pedig Borovszky Ambrus volt a helyettese. Itt a helyszínen. Ezeket az ügyeket ők bonyolították, nem a tanács. Elfoglalták a területeket, mi pedig hangoztattuk és képviseltük, hogy jár érte kártalanítás. A községnek magának nem volt jogköre sem a kisajátításokkal foglalkozni, ezért tehát eljártunk a megyei tanácsnál, ahol elfogadták érveinket. A beruházás titkára, Inokai János is támogatta az igényt. Tudomásom szerint, végül is a kártalanítás ötvenhatban történt meg, amikor a kormány külön erre a célra biztosított pénzt.
– Egyáltalán milyen volt itt az élet? Hogyan működött a tanács? A három-négyezer lakosú község lélekszámú felduzzadt több mint tízezerre…
– Hát voltak nehéz hónapok. Akkora volt a zsúfoltság, hogy például a Jancsky-féle kocsmában, ahol nagyterem is volt, tömegszállást rendeztünk be a kubikusoknak. Nem volt cipész a faluban. A lábbelik meg gyorsan tönkrementek. A baracsi cipész kátéesz dolgozóit agitáltam meg, hogy települjenek ide. Így is történt. Elkészültek az első “fakaruszok” és megszerveztük a rendszeres járatokat. (Ifjabb olvasóink kedvéért a fakarusz nem volt más, mint egy teherautóra szerelt fabódé, padokkal ellátva – a szerző megjegyzése.)
– Az én korosztályombéliek és méginkább az utánunk következők már csak elbeszélésekből ismerik az akkori főszereplőket, vezetőket. Milyenek voltak? Hogyan tudtak bánni az ideérkező rengeteg emberrel?
– Sebestyén János viszonylag keveset tartózkodott itt, mégis jó személyes kapcsolat alakult ki közöttünk, ők felügyelték az építkezést, ők voltak a beruházók, a megrendelők. A legnagyobb munkákat abban az időben a Bajáról ideköltözött mélyépítő vállalat végezte. De minden a beruházókhoz tartozott. Az egészségügyi, a szociális ellátás. Megkezdődtek a kulturális rendezvények. Tehát sok ügyben kellett együttműködnünk. Amikor idejöttem, a Május 1. utca három kockaháza az első emeletig már állt Az egyik lakásba beköltözött Borovszky Ambrus, aki végig innen irányította a munkát. Szóval ők voltak a gazdák, mi a szegény koldusok. A pénzzel ők rendelkeztek, de meg kell hogy mondjam, segítőkészek voltak.
Az Államvédelmi Hatóság kultúrcsoportjának műsoros előadása 1951. június 19-én a szabadtéri színpadon.
fotó: MTI/Kotnyek Antal
Például az első szabadtéri színpadot a mai Vidám Park területén Sebestyén János segítségével építettük meg, hiszen az emberek szórakozni is akartak. Borovszky Ambrus egy kicsit nehézkesebb ember volt, és nyakasan védte az álláspontját. A várossá nyilvánítással nem értett egyet. Évekig hangoztatta, hogy a gyár és a lakótelep… Ötvenegy elején a belügyminisztériumból – a tanácsok akkor oda tartoztak – telefonált egy Kovács Tibor nevű főosztályvezető-helyettes nekem – egyébként korábbról is ismertem, mert az államigazgatási iskolán tanított -, s azt kérte, hogy hozzam össze Borovszkyval. Ez meg is történt. Ezen a megbeszélésen hangzott el először, hogy a kormány szándékai szerint Dunapentelét várossá kéne nyilvánítani. Borovszky Ambrus álláspontja szerint: jó-jó legyen város, de a gyár meg a lakótelep, és Pentelének ehhez semmi köze. A főosztályvezető pedig avval érvelt, hogy erről szó sem lehet. Dunapentelét, beleértve a gyárat és a az épülő települést, együtt kell várossá nyilvánítani. Szó szót követett, de megegyezni nem tudtak. Borovszky Ambrust én sem tudtam meggyőzni. Hiába érveltem, hogy a község és a lakótelep úgy is össze fog nőni, hiszen Weiner Tibor főtervező már akkor megálmodta a mai Római városrészt is. Sőt az előtervei is elkészültek. A vitának végül is kormánydöntés vetett véget, amely szerint Dunapentele város, és ennek a városnak a része a gyár és a “lakótelep” is. De mindenképpen egy közigazgatási egység, egy település.
– Ahogy én tudom – javítson ki, ha nem jól-a vita azért még évekig folytatódott, hiszen még jó ideig a beruházó vállalat volt, ahogy Ön fogalmazott a gazdája a városi beruházásoknak. A lakásépítési-programnak, az üzemeltetésnek.
– Így van. Igazából a városi tanács ezeket a funkciókat és feladatokat csak ezerkilencszázötvenhétben vette át. Ekkor lett a városi tanács a városi építkezések megrendelője és a szolgáltató egységek, üzemek működtetője. Ez az az időszak, amikor már a város elkezdhette megvalósítani azon elképzeléseit, hogy vasműn kívüli munkahelyeket is teremt Ezekre két okból is nagyon-nagy szükség volt Egyrészt nem volt megoldott a nők foglalkoztatása, másrészt pedig a város szolgáltatási infrastruktúrája is meglehetősen hiányos volt. Arról nem is beszélve, hogy egy csomó létfontosságú intézmény, például a kórház, könyvtár lakásokban volt elhelyezve.
– Én úgy emlkékszem, hogy maga a tanács is…
– Igen. A tanács, mint intézmény először az első általános iskolában működött, majd innen átkerült a Görbe utcába, onnan pedig az alkotóházba, a Bartók Béla Művelődési Ház mellé. Szóval meg kellett oldani a nők foglalkoztatását és át kellett venni a vasműtől az intézmények működtetését és elhelyezését. Ekkor döntöttünk arról, hogy egy sor könnyűipari üzemet létesítünk. Így települt ide a férfiruhagyár, a fehémeműgyár, a fonoda, a kenyérgyár. Megkezdődött a papírgyár építkezése.
Ünnepélyesen felavatták a Dunai Szalmacellulózgyárat
Szóval, mi ezt annak idején úgy mondtuk, hogy végre a tanács lett a város gazdája. Azokban az években tervgazdálkodás folyt központi határozatoknak megfelelően. Ez gyakorlatilag úgy nézett ki, hogy mi elkészítettük a város tervét azt felterjesztettük a megyéhez, onnan pedig felkerült a tervhivatalba. Jóváhagyás után visszakerült a megyéhez. Meg kell jegyeznem, hogy a megyéhez visszakerülő anyag mindig különös címszó alatt és sorban tartalmazta a városra vonatkozó és jóváhagyott tételeket. Ezért aztán soha nem értettem, már akkor sem, az akkori híreszteléseket, amelyek persze elsősorban Székesfehérváron kaptak lábra, hogy mi elhozzuk a megye fejlesztési összegeit forrásait. Szóval mi nem voltunk benne a megyei közös kalapban, így aztán nem is tudtak tőlünk elvonni pénzeket igaz nem is tettek hozzá.
– Néhány hónapig tanácselnök volt, majd huszonnyolc esztendeig vb-titkár. Soha nem kívánkozott el innen?
– Sohasem. Szerettem, szeretek itt élni és szerettem ezt a munkát. Azt hiszem életem leginkább kreatív, aktív részét itt éltem le. Minden a városhoz köt. A családi körülményeim is ide fűznek. Nem kívánkoztam el innen, bár többször megkerestek és felajánlottak más munkát. Amikor elvégeztem az iskolát, a megyei tanácsnál kellett jelentkeznem. Már akkor ott akartak tartani, agitáltak, hogy legyek tanácselnök-helyettes. Az akkori elnök falumbéli volt, segítségével ki tudtam védeni ezt az ajánlatot. Később agitáltak, hogy menjek Enyingre járási elnöknek. Aztán Győrbe, Adonyba. Én Dunapentelét választottam, és soha nem bántam meg, hogy itt maradtam. Tanúja, részese lehettem a város fejlődésének és megszerettem. Tudom, még manapság is gyakran hangzanak el ellenérvek, de ma már tényleg város és szép város. Mondják, hogy vannak torz épületek is a városban. Lehet, de én azt tapasztalom, hogy akik benne laktak, laknak, azoknak kedves, hiszen az otthonuk. A két szoba az összkomfortjával, a faluról felkerült embereknek – ha nem is tudták megfogalmazni – óriási életminőség-javulást jelentett. Persze emlékszem az első időben bizony előfordult, hogy állatokat tartottak a lakásokban és sokat kellett agitálni, hogy erről leszokjanak.
Dunaújváros /1964
fotó: MTI/ Járai Rudolf
– Bujkál bennem égy kérdés. Vébé-titkárként jónéhány tanácselnökkel dolgozott együtt, kivel vagy kikkel a legszívesebben? Berecz Bertalan, Tapolczai Jenő, Maróti János, Sófalvi István…?
– Tapolczai Jenővel. Olyan típusú vezető volt, aki beosztottjait, munkatársait bevonta a döntések előkészítésébe, végrehajtásába. Nem volt “egyeduralkodó”. Vb-titkárként minden fontos, kevésbé fontos kérdésről egyrészt tájékoztatott, másrészt igény tartott a véleményemre és sokszor adott is arra. Szerette megbeszélni a dolgokat, megvvitatni, mielőtt döntött. Ha jól emlékszem, minden fontos anyagot, akár a megyének készült, akár valamelyik főhatóságnak vagy éppen a tanács testületnek, mindig közösen készítettük el. Sajnáltam, amikor elment. Egyébként ő sem szívesen távozott a városból, dehát ráparancsoltak. Szerette ezt a várost és még ma is hallom olykor emlegetni: Bezzeg, amikor a Tapolczai volt a tanácselnök, milyen szép tiszta volt a város! Hetente egyszer biztosan bejártuk az utcákat, tereket.
Tapolczai Jenő – Egy elnök naplója /1977
– Ön ma is itt lakik, itt él. Jól érzi itt magát?
– Persze. Elköltözhettünk volna már innen többször is. A fiam Székesfehérváron lakik, gyakran csábít, hogy költözzünk oda. Én azt mondtam és mondom neki mindig, hogy százegyezredik lakosnak nem megyek Fehérvárra. Ha ott kimennék az utcára, csupa ismeretlennel találkoznék, itt meg, ha kilépek a lakásból, szinte csak ismerőssel. Egyszer az adonyi sógornőmet kísértem ki a buszhoz, a Dózsához. Lépten-nyomon ismerősbe botlottunk, megjegyezte: veled nehéz közlekedni, mert kétszer annyi ideig tart az út, mint egyébként. Annyi ismerősöd van. Ez nagyon jó érzés…
– Köszönöm az interjút.
