Szabad Ifjúság – 1952. január 11.
“Kiszállt az autóból, széjjelnézett a bevetett földeken és tarlókon. Aztán elővette a füzetét, sokáig lapozgatott benne és kezével előre mutatva így szólt: itt lesz a Gépgyár. Balkezével a kukoricás felé intett és azt mondta: itt lesz a Tűzállótéglagyár, amott a lakótelep, itt az üzletház. Sebesen járt a keze, az ember alig tudta követni szemmel.”
László Gyuri bácsi mesélte ezt a falubelieknek. Apám is hallgatta.
Mikor hazajött László bácsitól, azzal állított be: “No, megint kitaláltak valamit, itt volt egy pesti ember és azt mondta, valamiféle gyárak lesznek itt. Még a földeket is felmérték. A csudába is, minek kell felforgatni itt a vidéket. Jól megvoltunk eddig is gyár nélkül.”
Dunapentele 1950
Fotó: Fortepan / Bauer Sándor
Az én öregem már csak ilyen ember volt. Nem rosszakaratból mondta ezt, dehát félt a változástól, a “felfordulástól”. Csak később vette észre, hogy mi történik a mi kis falunk határában.
Hej, micsoda izgalmas napok voltak ezek. Lázban égett a falu. Az új város, az új gyár “előszele” magával ragadta egész Pentelét. Teherautók jöttek, téglával, anyaggal megrakottan. Olyan gépeket hoztak, hogy még a szeme is káprázott az embernek, ha ránézett.
Az első hetekben úgy határoztam, hogy én is elmegyek a Vasműhöz dolgozni. Ott, a faluban tanultam a kőműves mesterséget, de soha nem gondoltam volna, hogy én fogok a falumból várost építeni. A tudásom is jobbára kis, falusi házak építésére futotta.
1950 tavaszán – soha nem felejtem el -, szép tiszta időben indultam el a faluból az építkezéshez. Beletelt jó másfél órába az út. Messziről észrevettem egy kis faházat. Oldalain ujjnyi rések tátongtak. – No, szépen tudnak ezek építeni – gondoltam fitymálva -, micsoda város lesz ez, ha a többi háznak is lyukas lesz az oldala.
Már sokan várakoztak előttem, felvételre. A kis Bagonyi Ilusnak gyorsan járt a keze, amikor kitöltötte felvételi lapomat. Kaptam egy írást és azt mondták, hogy keressem Gyenes főépítésvezetőt. Elindultam. Jókedvű, éneklő fiatalok jöttek szembe velem. Mindenki keresett valakit, mindenki szerszámok, anyagok után futkosott – de lehet, hogy csak én láttam így.
Elteltek az első nehéz napok. Nem volt habarcs, nem volt tégla és én már majdnem mindenkivel összevesztem, hogy anyagot szerezzenek és ne álljon a munka. Később már habarcs is volt, tégla is, csak kátránypapírt nem akartak adni. Azt mondtam Katona Józsefnek, a X-es építkezés vezetőjének: enélkül nem dolgozunk, mert ez kell a szigeteléshez. Előfordult, hogy több műszakot dolgoztam egymás után. Szinte észre sem vettem, hogy történt, de valósággal rajongója lettem az építésnek.
Amikor hazamentem, a térdemre ültettem két kislányomat, Marikát és a csöpp Katit. Az építkezésről meséltem nekik. Ilyenkor apám jobban figyelt, mint a gyerekek.
“No, fölfordítottátok már a határt?” – kérdezte. – …Hát jöjjön ki apám, és nézze meg” – feleltem. – “Nincs nekem arra időm” – dohogott az öreg. De azért kíváncsian kérdezgette anyámat, aki már többször járt kint: milyen lesz a gyár, széles-e, vagy magas, igaz-e, hogy olyan gyorsan épül. Ő nem ment oda, mert nem volt rá “ideje”.
Csak szokásból zsörtölődött az öreg, hiszen tudta jól, hogy érte is történik minden az országban. Azelőtt aratni járt Zsigray földesúr birtokára, ma meg nyolc hold földje van, két tehene, lova, disznója, nyolc tyúk, hat liba van az udvarában. Megszépült az élete öregségére.
Örült a szíve, amikor látta, hogy gyarapodunk. Házat építettünk, a gyerekeknek ruhát, cipőt vettünk. Nekem pedig két ünneplő ruhám van, azelőtt egyben jártam hétköznap, vasárnap.
Fejlődött, gazdagodott a Vasmű is. Én, a betonozási munkánál dolgoztam és égett a munka a kezem alatt. 160-170 százalék volt a teljesítményem.
Nem találtam a helyemet, nem volt nyugtom, sztahanovista akartam lenni. Láttam, apám töri a fejét a dolgon. Nagysokára aztán kibökte: nagy dolog-e, fiam, sztahanovistának lenni?
– Bizony kemény munkába telik, 200 százalékot kell teljesíteni, hogy az oklevelet megszerezzem – feleltem.
Látszólag napirendre tért felette. De néhány nap múlva, amikor elment a házunk előtt, beszólt: “No, fiam, megvan-e már a 200 százalék?”
Sztahanovista jelvény /saját gyűjtés
1951 januárban sztahanovista lettem. Boldog volt az egész család, apám is velünk örült. Lassan megbarátkozott a Vasművel. De ekkor egy kis “baj” történt. Apám öt holdja a most elkészült pártház helyén volt. Másutt adtak földet neki, jobbat, mint az volt. Azért ő csak búsult utána. “Majd meghasadt a szívem, amikor azt mondták, hogy ház épül oda” – mondta nekem. – “Talán te építed?” – sandított felém, mert nem szóltam semmit.
– Nem én építem – feleltem -, az én dolgom most az Erőmű víztároló medencéjének a betonozása. De építeném én is örömmel, mert tudja, azt a házat, a párt házát a legjobbak építik.
– Bizony, apám – mondtam aztán -, olyan a mi Sztálinvárosunk, mint valami hatalmas kertészet, amelyben szerető kezek minden nap palántákat ültetnek, hogy másnapra kinyíljon.
Apám szemben ült velem és nagyokat hallgatott. Azután elköszönt és elment. A kapuból visszaszólt:
“Holnap megyek, megnézem a földemet Sztálinvárosban. Kiváncsi vagyok, milyen lesz a mi városunk.”
Elmondta: Matesevics László sztahanovista kőműves ifjúmunkás
Sztálinváros 1953
Fotó: Fortepan / Gallai Sándor
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
