Művelt Nép – 1950. november
Az állomás jó messze esik a falutól, Dunapentelétől, mert mikor a vasútat építették, még az uraság kedvét keresték, nem a faluét.
Építkezésnek itt még se híre, se hamva. Azaz, az állomástól néhány dobásnyira, a vasútvonal mentén, terméskövek, fekete bazalttörmelék, mindenféle építőanyag halmai púposodnak, hosszan elnyúló sorban. Kényelmes, vállalkozó külsejű fuvarosok egy teherkocsira rakodnak. Megmondják, hogy építkezésre fuvaroznak, a falun túlra, de Vasműről nem tudnak.
Hát ilyen emberek is akadnak még. Az egész ország zeng a Vasmű hírétől, ők meg itt tipródnak a tövében és behunyják a szemüket.
Pedig ma szavaznak az országban s ez azt jelenti, hogy a Vasműre is szavaznak, a Béke művére.
Pentelén is javában folyik a szavazás. Választják a helyi tanácsot. A községháza homlokzatára már felrakták az új táblát, nagy betűkkel az áll a táblán: “Tanácsház”.
S ha a faluból a pesti műúton feltalpal az ember a dombra, megpillantja a nagyszabású építkezést…
Hazám első szocialista városa, itt állok születéseddel, és megilletődötten szemlélem kialakuló vonásaidat. Ragyog az őszi kékség, az útmenti eperfák sárgás-barna, dérütött koronája fázósan vedlik a csalfa csillogásban és a lábon álló napraforgó kórók, kukoricaszárak – Fejér megye dicstelen jellegzetességei – áteresztik a csípős szelet. Foga van itt a szélnek, éles homokfoga és ráadásul – most aztán valóban – Dunáról fúj a szél…. Nem lesz könnyű dolga itt télen a mi ifjú városunk építőinek, de hát könnyű volt-e az Amur partján, a kietlen, lápos vadonban Komszomolszk építőinek, a Komszomol hőseinek? Az volt csak a kemény munka, de a Bolsevik Párt fiatal neveltjei azt mondták, itt város lesz – és város lett. Kitüntetés volt, ha valaki részt vehetett az építésben.
Ragyog a születő város a kései sugárban, beljebb a műúttól, a sík határ kellős közepén, öt nagy kockaforma épület áll a többi között legelől, – úgy is hívják őket, hogy “kockák”. Ezekben már laknak. A szélsőkben irodákat rendeztek be. A friss mész átható, üde szaga csapja meg az irodákban a belépőt, s azt vélné az ember, hogy fertőtlenítették őket, meg ne teremjen bennük a veszedelmes iroda-baktérium, a bürokrácia.
A “kockák” mögött terpeszkednek roppant téglatömegeikkel, félig készen már, a “bivalyok”, aztán a két végükön kiszélesedő “csontok”. Ezek a furcsanevű épületek munkáslakások lesznek, ha felépülnek, s ehhez már nem kell sok idő. Néhány hónapja kezdték rakni őket és lám, már mekkorát emelkedtek.
Legfeljebb a pentelei kulákaszszonyok oldalát fúrja tovább valami.. Meg is érdeklődik:
– Milyen házakat építenek maguk, hallják-e? Egyiknek sem lesz teteje?
Mert persze egyiken sem látnak zsuppot vagy cserepet, lapos mind. Csak a középső “kocka” oromzatán emelkedik óriási ötágú csillag.
Innen az épületektől egy másik építkezés is látszik a mélyedésben: maga a születő Vasmű. Ebből nő majd ki fokról-fokra a büszke kombinát, hogy megduplázza az ország vasgyártását. A föld remeg majd a hatalmas gépek robajától, füstöt pöfékelnek a sűrűn meredező kémények. De a városba be, sem a füst, sem a robaj nem hatol, megszűri az erdő. Itt zizeg majd az erdő négyszáz méter széles sávon, a gyár meg a város között.
De hol vannak itt a munkások ilyenkor? Jórészük szétszéledt, haza, ki hová való, hogy leszavazzon a Népfrontra. Arra, hogy zavartalanul dolgozhasson, élhessen, akár itt Pentelén, akár másutt, hogy meglegyen mindig a biztos kenyere. Akik itt maradtak, itt szavaznak. A szavazatgyűjtő ládát meg a fülkét a kultúrteremben állították fel; ez itt a legalkalmasabb helyiség. Kora reggel óta hullanak a ládába a lezárt borítékok. A DISz tagjai zenés-énekes brigádot szerveztek – hegedű, bőgő van, mert cigányzenészek is dolgoznak az építkezésen – s amikor itt dolgukat végezték, teherkocsikra kaptak és szétszaladtak a környező falvakba.
Az új város ifjú építői szavazni mennek
Ami a kultúrotthont illeti: ilyen nincs még egy Magyarországon. Nem külsőre, mert így nincs benne semmi különös. Egyszerű, tágas terem, benne gyalult fapadok, az elején színpad és néhány díszítés. Nem is arra szánták, hogy ez szolgálja itt az idők végezetéig a kultúrát, hisz a jövő évben már felépül a Vasmű kultúrotthona, nagyszabású, korszerű palota lesz ez, méltó az új városhoz.
A mostani kultúrház csak átmeneti otthona a kultúrának. De idősebb, mint maga a város. Alighogy két munkásdarab sietve elkészült, itt a pesti út mellett, nyomban utána a kultúra épülete következett, egyszerre épült a konyhával.
Az épülő teremről fényképet is készítettek akkoriban.
A fényképen a kis Garancz elvtárs javában vakolja a falat, a tetőn már kopácsolnak az ácsok, bent a terem közepén még gyanútlanul nyújtózkodik a soros kukorica. Szabó István elvtárs, a bérfelelős, megjegyzi: jó példa ez arra, milyen nagyot lépnek előre a Vasmű építői a természet meghódításában.
Szabó elvtárs mindössze 22 éves, de máris igen komoly felelősség nyugszik a vállán. Ő intézi az egész építkezés termelési és bérügyeit. Megtermett, horgas, inas, csupa tetterő ember. Többet mutat, mint kora. Munkásfiatalként nőtt fel, a falrakást meg a vakolást tanulta, de olyan otthonosan mozog új beosztásában is, mint vadhal a vízben. Igen, ilyen emberek építik majd fel az ifjúság városát.
Meg olyanok, mint Fábik elvtárs, a Kossuth-díjas sztahanovista és az ő irányításával dolgozó 25 sztahanovista brigád. Meg sokan mások, akik még talán ki sem tűntek munkájukkal és éppen itt kovácsolódnak öntudatos, szocialista emberré.
Sokféle ember akad itt még, kétségtelen. Éppen úgy átformálásra várnak, mint ez a sívó táj itt a Duna partján, az ő kezük nyomán. A DISz szervezet osztagai még nem érkeztek meg, hátra vannak még a legöntudatosabbak, a békeútiak, a nagytétényiek meg a többiek; a szakmunkás “törzs” segítségére a munkaerőtartalékok kimerülő hivatalai majdnem minden egyéni jelentkezőt ideküldtek. Itt vannak például a cigányok. Fordítva állítják a talicskát és azzal védekeznek: “Uram, a mi szakmánk zenész, – most jöttünk ide először.” Hanem ma már egyik-másik cigánybrigád akármelyik más brigád mellett is megállja a sarat. Két “szabályos” jampeccal is “dicsekedhet” jelenleg az építkezés. Aztán körülköznek szép számmal falujuk határán túl alig-alig lépő parasztfiatalok, mint Pintér Eta is, aki a DISz-t is csak hírből ismeri, jóformán mozit sem látott, így, vasárnaponkint, üldögélnek csak a barakjukban, maguk körül tesznek-vesznek, várják az estét, törik a fejüket, mivel üssék agyon az időt. A sarokban egy asszony kártyát vet a lányoknak. A férfiak barakjában is járja a csomag gyűrött-marott kártya, kemény harcot kell folytatni naponta a hazárdjáték ellen.
A kultúrmunka harc itt az építkezésnél, azért, hogy ezt a sokfelől összejött, sokféle embert biztos magaslatra mentse, sőt minél hamarabb a legjobbak színvonalára emelje. Érkezik a napokban 600 darab könyv, a DISz Központ jóvoltából. Van már hét-nyolc rádió. Van keskenyfilm-vetítő. Huszas-huszas csoportokból hat Szabad Nép olvasókört szerveztek eddig. Életre keltek a kultúrcsoportok – egyelőre csak kettő – és táncokat, rövid jeleneteket tanulnak.
A születő város legfiatalabb kultúrmunkásai
A kultúrszervezés még így sem mondható az építkezés erős oldalának, de gyümölcseit máris hozza. Kevesebben dőlnek végig a szalmazsákon esténkint, ásítva, inkább elballagnak a “kultúrba”. Ott mindig akad “valami jó”. A pihenés ideje megtelik hasznos tartalommal, mint csépléskor gabonával az üres zsák.
Rákosi elvtárs cikke, a Párt felhívása után Pentele felé fordult az egész ország, a névtelen építők felé áradón sugárzik az egész magyar dolgozó nép meleg érdeklődése.
Akik látják az Óriás első lépéseit…
Szerdán elmaradt az ifinap, de beszélt ehelyett Kristóf elvtárs, a Pártközpont küldötte és Szűcs elvtárs, a DISz főtitkára. Azután a Berlin elestét vetítették, mind a két részt. Akárcsak a pesti mozikban. Éjfélig tartott, mire vége lett – éjfélig kitartott mindenki. A tömeg alig fért be a terembe, egymás hegyén-hátán álltak, de nem mozdultak. Mintha megigézték volna ezt a sok embert: belekerültek a történelem hatalmas sodrába, részeseivé váltak a szélesen hömpölygő film révén a történelemnek. “Figyelj már!” – figyelmeztették szomszédaikat, nem bírták magukban tartani ezt az áradó élményt. Másnap még a munka is szaporábban haladt, mint addig – észre lehetett venni.
Csütörtökön a Rádió együttese adott műsort. Igen nagy sikerük volt a csasztuskáknak. Egyszer erre, másszor arra járt rá a rúd és Barna elvtárs, az állványzók bizalmija, térdét verte, olyan jól mulatott, míg másokat énekeltek ki. Bezzeg még a száját is nyitva felejtette hüledezésében – ezt szemtanúk állítják – mikor rá is ráhúzták a vizes lepedőt, a fukaron jegyzett békekölcsönért.
Most vasárnap, a választás napján, az ország első színháza tisztelte meg játékával az új város első építőit. A szántóföldektől elhódított telken, a kultúrterem körül, neves színészek beszélgettek egy-egy csoportban az építőkkel.
Aligha tudták itt sokan, kicsoda-micsoda az a Tartuffe, Moliére-ről sem igen hallottak. Plakátokon sem adta tudtul senki, hogy itt ma a Nemzeti Színház szerepel, de ahogy széthordják a hírt a barakokban, hogy “színielőadást rendeznek”, megindul a népvándorlás a kultúrterem felé. Nem telik bele sok idő, benépesül a terem. Olyanok ülnek-állnak ma itt sokan, akik soha életükben nem voltak még színházban.
Mielőtt a függöny szétfut, elhangzik egy-két szó. Szabó elvtárs beszél, a bérfelelős. Talpraesetten, röviden. Csak annyit: gondolt-e rá a tőkés, hogy legyen a munkásnak kulturális lehetősége? A nép állama gondol. Egykor a színészek is a tőkések kedvencei voltak. Most a dolgozók színészei és eljönnek közénk, hogy oktassanak, neveljenek bennünket, részt vegyenek munkánkban. Viszonozzuk ezt azzal, hogy még jobban dolgozunk.
Fábik elvtárs Kossuth-díjas sztahanovista Major Tamással, a Népköztársaság Kossuth-díjas kiváló művészével a Tartuffe előadása után
Előttünk idős kubikosok ülnek, mozdulatlanul, mintha fából faragták volna őket a padra. Bácsmegyeiek, nagybaracskaiak. A művészek lelkiismeretesen, gondosan játszanak, ugyanúgy, mint otthon, a Nemzeti Színház színpadán. És ennek a közönségnek – ha színházba nem is szokott – az érzéke éles, minden kis célzásra megrezdül. Fel-felcsattan a taps a kitűnő játék láttán. Csak az öreg kubikosok nem tapsolnak. Szíjjas, nehéz tenyerük idegennek érzi még a tetszésnyilvánításnak ezt a módját. Sugárzó arcuk azonban elárulja, mennyire élvezik a játékot. Csak éppen azt sajnálják, hogy a család nem láthatja.
Milyen igényes közönség formálódik itt majd egy-két év alatt!
A növekedő várossal együtt megnőnek az emberek is.
Csanádi Imre
