Magyar Nemzet – 1952. december 7.

A GYÁRÉPÍTŐ

Fiatalember, nincs még harminc éves. De a két kezén már nem tudná megszámolni, hány gyárat segített életre s ezekben hány ezer új munkáskéz segít teljesíteni az ötéves tervet. Nincs benn az irodájában s titkárnője legyint: reménytelen eset! Könnyebb a szénakazalban egy gombostűt meglelni, mint valamelyik munkahelyen Lénárt János főmérnököt! Három ablak is nyílik a szobából, három égtáj felé. Rajtuk színes kartonfüggöny, hogy nyáron kívül rekessze a szobán a tűző napot. Most, akár ott se lenne, úgysem látni tán öt centire se: az egész őszi mindenséget belepi sűrű fátylával a Dunáról lopakodó kékesszürke köd. Sztálinváros szokásos őszi, ünnepi “nagyestélyije”.

A szakma legjobb mérnöke

Körben, az iroda mindenik falán méteresre felnagyított, gyönyörű fényképek függnek: hűtőtornyok, “emelő-bikák”, amint éppen hatvanméteres acélszarvakra tűzik az ötventonnás vasbeton keretállásokat, amott szocialista munkacsendélet, a lenyugvó tavaszi nap aranyözönében silbakoló toronydaruk óriás acélgémjei. A Sztálin Vasmű Erőművének, Tűzállótéglagyárának építése közben készült dokumentumok ezek. Lénárt János főmérnök életének, aszakma legjobbjának a diadalmi trófeái. Az iroda főfalán csüng a minisztertanács és a SZOT csillogó szövetű, nehéz vörösselyem vándorzászlaja. Odakünn ritkás időközökben fagyos leheletű szél nyargal végig a tájon. A köd felszakadó leple alól gigantikus gyárkolosszusok bukkannak elő. A jobboldali ablaknál az Erőmű kontúrjai, középütt a Tűzállótéglagyár csarnoktömege kápráztat el, bal felől meg vörös téglatenger közepén emeli fel fejét a Martin születőfélben levő gigászi épülettömbje. Sok ezer gyertyafényerejű reflektorok ciklopsz-szeme parázslik át sejtelmesen a csöndesen szitáló eső fátyolán: a sárral és a rájuk rakott teherrel elszántan viaskodó gépmonstrumok nyers, tomboló döreje rezegteti az ablaküvegek bepárásodott tábláit. Odakünn születik az új világ.

Sztálin Vasmű /1953
fotó: Fortepan/Gallai Sándor

Távfűtéses lakások – még az idén!

Irigylem Lénárt Jánost, aki mindenütt ott van, akár a levegő, vagy a cement, vagy a vastraverzek. Szép munka, férfimunka az övé: lüktető, eleven életet lehelni abba, amit merész, jövőbelátó emberek papíron megálmodtak… Ahogy belép Lénárt János, egyszeriben megtelik az egész szoba valami izzó feszültséggel, nyugtalan rohanni vágyással. Néhány percnyi beszélgetési kísérletünk folyamán megértem: miért?! Percenként berren meg valamelyik telefon a sok közül. Gömbvasast kér az Erőmű, két vagon cementet próbál kicsikarni napi ellátmányán felül a Martin; az Ércelőkészítő még ezt is túllicitálja, mert hat vagonnal szeretne kapni. Az egyik munkahelyről húsztagú férfibrigádot kell átirányítania a vasútépítőkhöz, most négy vasbetonszerelőnőt kell munkába állítania, azután fél perc múlva egy távoli munkahely hat teherautót kér, hogy hajnalra elhordhassák a vasútállomásról a frissiben érkezett cementet.
Nézem Lénárt Jánost. Egyik kezében egy telefonkagyló, a másikban egy másik, a harmadikat a titkárnő tartja olykor a füléhez és a fiatal, erélyeshangú, markáns főmérnök még véletlenül sem téveszti el, egyetlen egyszer semmit hová kell mondania. Ha filmen látná ezt az ember, tán mosolyogna rajta, de itt annyira áttüzesíti a munka lendülete, láza a szituációt, hogy mély elismeréssel figyeli az ember Lénártnak minden mozdulatát
– Miért kaptam a “szakma legjobbja” kitüntető címet?! – kérdez vissza egyik ritka, telefonmentes pillanatban. – Ha tudná, hány és hány nagyszerű mérnök-ember dolgozik Sztálinvárosban, Inotán vagy Kazincbarcikán?! Első pillanatban magam sem értettem, hogy őszinte legyek, miért éppen énrám esett az illetékesek megtisztelő választása.
Abból a néhány kurta szóból azonban, amit hosszas unszolásra elmond, fény derül a “titok”-ra. A terv úgy írta elő, hogy a 26/1-es Gyárépítő Vállalat 1953. június 1-je adja át gépészeti szerelésre kész állapotban a sztálinvárosi Erőmű épületét.

Épül az erőmű

Lénárt Jánosék olyan iramban dolgoztak, hogy ez az Erőmű már ez év decemberének végén megkezdheti a sztálinvárosi dolgozók lakásainak távfűtését. És ezen a rekordon belül is rekordot állítottak föl. Az Erőmű tizenkét keretállásának felállítására augusztus 15-ét tűzte ki a tervező szerv határidőnek és Lénárték már július 11-én – egy hónappal és három nappal előbb! – beemelték éjjel-nappali munkával a kereteket.
– Hogyan sikerült ez a nagyszerű építészeti bravúr?
– Új technológiai eljárást dolgoztunk ki. Órára, percre beosztottuk az “emelő-bikák”-nak minden helyváltoztatását, emelési mozzanatát. A gépészek percnyi pontossággal tudták, mikor mi a teendőjük. Eddig a legnagyobb keretállás-fesztávolság nyolc méter volt. Miután Közép-Európában elsőként -, tizenhárom és félméteres fesztávolságot alkalmaztunk.
Szeme most a másik ablak felé rebben, amelyen át a Tűzállótéglagyár húsz hatalmas csarnokból álló tömege sejlik a fénytelen alkonyatban

Tűzálló-téglagyár a Sztálin Vasmű területén.
Fotó: Magyar Fotó/Fényes Tamás

 Felépült a Sztálinvárosi Tűzállótéglagyár

A toronydaruk 1953-ban dolgoznak…

– A Tűzállótéglagyárat pedig tíz hónap alatt emeltük föl. A terv ez év decemberének végére jelezte, hogy tető alá kell hozni. Úgy sikerült – mondja roppant szerényen, – hogy már ez év november 7-én kiégethették kemencéiben az első samott-téglát. Kell az erősen! – fordul a harmadik ablak felé -, mert… már teljes apparátusunkkal a Sztálin Vasmű szívén dolgozunk, a Martin-kemencék alapozásán. A jövő! – kanyarít a levegőbe kurta mozdulattal s átforrósodik a hangja.
Belepillantok néhány versenyjelentésbe. Júliusban 125, augusztusban 130, szeptemberben pedig 135 százalékos teljesítményt értek el a saját tervükben. Minden ív papír arról tanúskodik: Lénárték versenyt futnak az idővel és ebben a kemény, szívós versenyben mindig ők győznek.
Ez évi tervüket december elsejére befejezték: a toronydaruik már 1953-ba emelik át a vasbetongerendákat, a habarccsal megrakott csilléket, a cementrakományokat. Egy hónappal megrövidítették az évet.
Lénárt János elégedetlen volt az ütemmel. Még többet akart. Már november elsejére szeretett volna végezni az évi tervvel. De nem lehetett. Nem kapták meg mindig az igényelt teljes cementkontingensüket, mert nem mindegyik cementgyárunk teljesítette előírt tervét.
– Miattuk úsztunk el a december 21-i felajánlásunk teljesítésével! – mondja keserűen. – Hát hogy tudnánk mi állni adott szavunkat, ha a cementgyárak nem segítenek bennünket?!

Sztálin út /1953
fotó: Fortepan / Sattler Katalin

Igaza van. Mégis, amikor a színes neonfényreklámokkal parádés Sztálin-úti üzletházak között kirobog velünk a gépkocsi a sártól, esőtől csillogó betonfolyam hátán Sztálinvárosból, arra gondolunk, hogy Gerő Ernő kemény, építő bírálata nyomán bizonyosan teljesíteni fogják tervüket a cementgyárak. És ha teljesítik, akkor a Sztálin Vasmű óriáskohói a kitűzött idő, az 1953. augusztus 20-a, alkotmányunk ünnepe helyett jóval előbb kicsordítják az első adag acélt.
Biztosíték erre Lénárt Jánosék sziklaszilárd akarata, hite és elemi erejű lendülete.

Hunyady József