Népszava – 1951. október 28.
Épülő szocialista városunk dolgozóinak küldöttsége kérte Rákosi elvtársat:
November 7-től nevezzék Dunapentelét
SZTÁLINVÁROSNAK
Szombat reggel 15 tagú dunapentelei küldöttség kereste fel Rákosi elvtársat. Sztahanovisták, brigádvezetők, mérnökök, volt köztük dolgozó paraszt a faluból, DISZ-tag, segédmunkásnő. Vaskos kötetet hoztak: a gyár építői és a falusiak 14.800 aláírását. “Legforróbb óhajunk, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 34. évfordulóján, épülő nagy művünket és városunkat, ötéves tervünkbüszkeségét, a világ minden dolgozójának vezéréről, a szocializmus megvalósítójáról, a magyar nép legőszintébb, legjobb barátjáról, a nagy Sztálinról nevezhessük el – így hangzott kérésük. – A Vasmű minden egyes építője, városunk minden egyes dolgozója kéri, hogy épülő békeművünk “Sztálin Vasmű”, új, szocialista városunk “Sztálinváros” nevet vehesse fel.”
A küldöttség óhaját Bojér Béla dunapentelei sztahanovista kőműves tolmácsolta.
– Régóta szívünkön viseljük, most végre ki is mondjuk: Mi, akik a nagy dunai vasművet, a szocialista várost építjük, azzal a kéréssel fordulunk Rákosi elvtárshoz, hogy Dunapentelét Sztálin elvtársról nevezhessük el, akinek olyan sokat köszönhetünk.
– Nemcsak aláírásokat gyűjtöttünk – folytatta Bojér Béla. – Komoly felajánlásokat is tettünk, vállaltuk, hogy csökkentjük a selejtes munka mennyiségét, hogy komoly megtakarítást érünk el a mély- és a magasépítésnél egyaránt és így 49.215 órát takarítunk meg december végéig.
– Vannak komoly hibáink is, tudjuk… mondja tovább Bojér elvtárs. Érzi ő is, mint a sok ezer aláíró, milyen nagy felelősséget vállal, amikor kéri, hogy Sztálin elvtárs nevét viselhesse a Vasmű városa.
– Tegnap felajánlották dolgozóink, hogy békeműszakot rendeznek, Sztálin-műszakot, amelynek komoly eredményei születtek – folytatja Bojér elvtárs. – Legjobb brigádunk 517 százalékot, a Borbandi-brigád pedig 360 százalékot teljesített. Női építőbrigádjaink között van olyan, amelyik 237 százalékot, egy másik 215 százalékot ért el. Ígérjük, hogy méltóak leszünk a nagy névre, amelyet üzemünk, városunk büszkén fog viselni.
Hogyan született meg a Dunai Vasmű építőinek Rákosi elvtárshoz intézett levele?
– Szívesen tolmácsolom a kérést pártunk és a kormány felé – válaszolja Rákosi elvtárs. – Nagyon örülök, hogy a dolgozók ilyen egyhangú lelkesedéssel támogatják ezt a helyes kezdeményezést. Valóban megtisztelő, hogy első szocialista városunk a magyar nép nagy barátjának, mindnyájunk szeretett vezérének, Sztálin elvtársnak a nevét viselje. Az elvtársaknak azonban érezniük kell, hogy ez a név kötelez. Kötelez még nagyobb, még fegyelmezettebb munkára. A Vasmű minden dolgozója ne csak büszke legyen majd erre a kitüntetésre, hanem érezze kötelességének, hogy a nagy névhez méltóan, fegyelmezettebben, felelősebben, szocialista hazaszeretettel végezze munkáját. Szeretném, ha megmondanák otthon, hogy ezzel a kéréssel fokozott kötelezettséget vállaltak az egész dolgozó nép és maga Sztálin elvtárs előtt. Ez a tudat adjon erőt újabb eredményekhez és újabb győzelmekhez.
Sztálin elvtárs a mi békénk, a mi utunk és jövőnk
Október 11-én, a hűvösödő őszi estén százak és százak indultak el a fényárban úszó kultúrterem felé Dunapentelén. A gyűlésnek kellett pontot tennie az óhaj után, amely ezreknek és ezreknek vált már egyöntetű kívánságává. Levelek százait írták már a dolgozók a pártbizottságokhoz, a városi tanácshoz és a különböző tömegszervezetekhez. A levelekben ez állt: “Új nevet kell adni épülő városunknak és a gyárnak.” És a név, amellyel városukat díszíteni akarták, a világ legelső embere, mindannyiunk édesapja, tanítója, Sztálin elvtárs neve volt.
A nagygyűlésen elsőnek Horváth László, kétszeres sztahanovista állt fel és sokezer dolgozó óhaját kifejezve, ezt mondotta:
– Szívünk minden melegével kérjük, hogy az első magyar szocialista várost Sztálinvárosnak és a Dunai Vasművet Sztálin Vasműnek nevezzük el.
Mintha fergeteg szabadult volna el, olyan taps robbant és az emberek helyükről felállva, percekig éltették a nagy Sztálint, a világ első békeharcosát.
Amikor a taps lassan elcsendesedett, Földes László elvtárs, a Dunai Vasmű pártbizottságának titkára egy dolgozó nő, Treplán Ferencné levelét olvasta fel. Egyet a sok száz közül. A levél így szól:
“Mióta férjemmel itt élünk és építjük az új várost, esténként sokat beszélgettünk brigádjukról, a Komszomol-brigádról. Szinte láttam, hogy nő kezük nyomán az igazgatósági épület, a tűzoltószertár és most az öntöde. Egyszer megkérdeztem tőle, ha már az öntödét felépítettétek és már az első acélt öntitek a nagy ünnepen, milyen nevet adnak Dunapentelének, a Vasműnek? Férjem kissé gondolkodott, azután elmosolyodott: “Ha rajtam állna – mondta -, november 7-én új városnév kerülne a magyar térképre: Sztálinváros.”
Azóta néhány nap telt el, gondolkoztam és ceruzát vettem a kezembe. Sztálin elvtárs a mi békénk, a mi útunk és jövőnk, kisleányom napsugaras holnapjának élő biztosítéka.
Ezért kérem ezer és ezer pentelei dolgozóval együtt, hogy a mi városunkat és nagy művünket Sztálin elvtársról nevezzük el.”
Szívem minden dobbanásával kívánom, hogy városunkat Sztálin városának nevezzék el
És akkor, azon a nagygyűlésen még nagyon sokan szóltak. De nem elégedtek meg csak az ünnepléssel. “Tettekre van szükség, mert nemcsak öröm és megtiszteltetés, hogy Sztálin elvtársról nevezzük el városunkat, hanem hatalmas kötelezettséget is jelent – mondta Balogh Károly DISZ-titkár. És így folytatta: – A 13-as munkahely ifjúmunkásai nevében vállalom, hogy naponta két órát rohammunkával az öntödén fogunk dolgozni.”
A nagygyűlésen határozták el azt is, hogy a dunapentelei dolgozók küldöttsége keresse fel majd Rákosi Mátyás elvtársat és kérje meg, hogy a sok ezer dolgozó kívánságát továbbítsa a szeretett Sztálinhoz.
A dolgozók küldöttsége felkereste Rákosi elvtársat. Díszes albumban vitték a sok-sok ezer aláírást. És valóra válik, amit Szenes János, a 13-as munkahely dolgozója írt aláírása mellé: “Szívem minden dobbanásával kívánom, hogy városunkat Sztálin városának nevezzék el arról az emberről, aki értünk, dolgozókért a történelem folyamán a legtöbbet tett és tenni fog.”
A Dunai Vasmű dolgozóinak, kőműveseknek, ácsoknak, mérnököknek, technikusoknak, vasbetonszerelőknek, vasmunkásoknak, kubikosoknak, segédmunkásoknak levele Rákosi elvtárshoz – hirdetik az aranybetűk a vastag album vörös kötésén.
Békeműszakkal támasztották alá Dunapentele építői Rákosi elvtárshoz intézett kérésüket
A Dunai Vasmű építői pedig pénteken már békeműszakkal támasztották alá Rákosi elvtárshoz intézett kérésüket. Szlipcsevics István brigádjával már a kora reggeli órákban 502 százalékot ért el. Szlipcsevics a mennyezetvakolásnál egymaga 871 százalékot teljesített. Becsülettel állták meg helyüket a nődolgozók is: Marosi Róza négytagú kőműves brigádjával 9 órakor 231 százaléknál tartott. Nemes versenyre keltek Rigó Rózsa kőművesbrigádjával, amelynek tagjai 212 százalékkal megközelítették versenytársaikat.
Az öntöde építkezésén dolgozó brigádok közül minden órában más-más brigád járt az élen. A Partizán-brigád tagjai versenyre hívták a Horváth- és Benácsi-brigádot. Kora délelőtt Horváth László brigádja szerezte meg az elsőséget, de este Benácsi Jenő segédmunkás brigádja 350 százalékos teljesítménnyel elnyerte az első helyezést. Dunapentele dolgozóinak sokáig emlékezetes marad ez a nap. Az élenjáró brigádok, a férfi- és nődolgozók fényes betűkkel írták nevüket az első szocialista város és a Vasmű történetébe.
Felhasznált képek:
Dunaújváros története
