Szabad Nép – 1952. november 3.
OKTÓBER SZAVA
Vendégünket, Roger Vailland francia írót és feleségét kísértem el sztálinvárosi látogatásuk alkalmával.
Külföldi barátnak megmutatni eredményeinket – mindig nagyon jóleső érzés. Néhány órán keresztül még magasabban lobog az emberben a magyar büszkeség és a kommunista büszkeség. Sztálinvárosban kalauzolni valakit – az pedig különlegesen hálás feladat, hiszen a születő város láttán mindenkinek önmagától tolulnak ajkaira az elragadtatás elismerő szavai.
Roger Vailland francia regényíró, esszéíró és forgatókönyvíró (1907 – 1965)
A mostani sztálinvárosi látogatás azonban valahogyan minden eddigitől különbözött. Máskor a Sztálin-út rózsaszínre festett óriási üzletházai, a mozi, a trösztök hófehérfalú palotája és a már működő üzemek felszerelése vonja leginkább magára a látogató figyelmét. Az épülő részeket futtában tekintik meg, a legtöbben nem értik az építés technikáját, tekintetük elfárad a vakolatlan oszlopok és a félig kész alkatrészek nézésében. Most azonban más volt a helyzet: semmiképpen sem tudtunk elszakadni egy éppen készülő építkezés, a tűzállótéglagyár látványától. A francia író sokáig szótlanul, figyelmesen nézte a jövő-menő dolgozókat, a gépeket szállító teherautókat, a szerelőket, akik az állványok csúcsáról türelmetlenül lekiabáltak valamit társaiknak, a segédmunkásokat, akik éppen az utolsó iroda-barakkot bontották le olyan gyorsasággal, hogy a gerendák és falrészek nagy porfelhőbe burkolóztak.
– Itt valami nagy eseményre készülnek. Ugye? – kérdezte egyszerre.
– Igen, valóban úgy van – felelték a sztálinvárosiak. Elmondták, hogy az ünnepélyesség és izgatottság onnan származik, hogy a munkások november 7-re, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójára üzembe akarják helyezni a tűzállótéglagyárat.
Ilyen lesz a sztálinvárosi Tűzállótéglagyár
A vendégek alig akarták elhinni, hogy ez az állványzatokkal teli, frissen felrakott falú épület néhány nap múlva termeljen. A helybeliek azonban azt mondták: a sztálinvárosi munkásoknak már valóságos hagyományuk, hogy a nagy forradalom évfordulója alkalmából összeszedik minden erejüket és találékonyságukat… Egészen bizonyosan készen lesznek azon a napon és a tűzállótéglagyár egészen biztosan termelni fog november hetedikén reggel…
Az író a fejét csóválta, majd egyszerre a feleségéhez fordult és így szólt:
– “Október szava”… Emlékszel Génuára?…
A felesége elmosolyodott és bólintott.
Mi nem értettük meg, mire célozhatott. Sok beszélgetésre nem volt idő, mert az útitervünk sürgetett. Továbbmentünk és a város más csodáinak megtekintése közben el is felejtettük ezt a megjegyzést…
… Befejezéséhez közeledett a látogatás, amikor a sztálinvárosi dolgozók ajándékot nyújtottak át a francia békeharcosnak, egy tölgyfalapra erősített, lyukacsos vasból készült domborművet.
A dombormű az első vasból készült, amelyet a vasmű tavaly november hetedikén adott, azon a napon, amikor a dolgozók kérésére megkapta a legdrágább nevet. A vendég ekkor – kezében tartva az első vasból készült plakettet – megint feleségéhez fordult:
– Az első vas… “Október szava” … Akárcsak Génuában…
A sztálinvárosiak ekkor megkérdezték, nem beszélne-e erről az esetről, amelyről már kétszer tett említést. A vendég azt mondta, hogy szívesen – kérés nélkül is megtette volna. Megkezdte elbeszélését, amelyet az egyik kísérő a feszült csendben mondatonként fordított magyarra.
“…Maguk közül többen azt mondották az imént, hogy az Októberi Forradalom évfordulójának közeledte megsokszorozza a munkások erejét. Annyira, hogy nem egyszer rendkívüli, csaknem hihetetlen nagy feladatokat is végre tudnak hajtani…
Tudom, hiszem, hogy ez így van és ennek az alátámasztására elmondom egy élményemet, amelyet ezelőtt két évvel nyugati munkások közt, olasz feleségem hazájában, a nagy kikötővárosban, Génuában szereztem. Amikor a városba érkeztünk, megtudtuk, hogy az egyik kisebb acélgyár bezárta kapuit, nem termel tovább és az összes munkásait elbocsátották.
Azt is elmondták, hogy a munkások nem engedelmeskedtek a parancsnak, hanem úgynevezett “fordított sztrájkot” rendeznek. Ez azt jelenti, hogy elfoglalják a gyárat, s tulajdonos nélkül igyekeznek folytatni a termelést. Dolgozni, élni – enni szerettek volna továbbra is! …
Elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a dolgozókat.
Az üzemet szoros rendőrgyűrű fogta körül, nagy nehézséggel tudtunk csak átvergődni rajta. Az üzem belső képe megkapó s egyben szívszorongató volt. A dolgozók – munkások és technikusok is – izgatottan és ünnepélyesen sürögtek-forogtak a berendezések körül, ahhoz hasonló hangulatban, amit itt láttam néhány órája a tűzállótéglagyár építkezésénél. Látható volt, hogy – akárcsak most itt a magyar építők – az ottani acélöntők is valami döntő, nagy és ünnepélyes eseményre készülnek. Ekkor vettük csak észre a feleségemmel, hogy a berendezések szíve, a martinkemencék sora le van rombolva, a téglák szerteszét hevernek. A vezetőség, mielőtt elhagyta az üzemet, alkalmatlanná tette a termelésre…
Ekkor elmondották nekünk a munkások, hogy ők most mire készülnek.
Helyreállítják a kemencéket és megkezdik majd az öntést.. Egy idősebb asszony, alighanem az egyik munkás felesége, ingerülten közbekiáltott.
– Nehogy azt higgyék ám, hogy ez nekik sikerülni fog! Nem úgy megy itt a dolog, mint Ansaldónál! (Az Ansaldo-gyár az egyik legnagyobb olasz hajógyár, ahol húszezer munkás ugyanilyen “fordított sztrájk” segítségével nagy sikereket ért el, hatalmas hajókat bocsátott vízre és kényszerítette az államot a gyár megnyitására.) Ti mind egyszerű emberek vagytok, munkások – folytatta. – Kemencét akartok építeni? Ti buták vagytok hozzá. Gyárat akartok működtetni? A fele nem tud közületek írni sem. Nem sikerül a dolgotok, éhen fogunk halni családostól, mindannyian!…
Eleinte csak csitítgatták az öregasszonyt. Végül azonban sokan köréje gyűltek és hallgattak. Ekkor így szólt az egyik magas, őszhajú munkás:
– Emberek, ne hallgassatok rá, mert nem tudja, mit beszél. Folytassuk csak a munkát. Másra hallgatunk mi, más hangra, nem félős öregasszonyok beszédére… Október szavára hallgatunk, emberek, a nagy forradalom szavára! S Október szava azt mondja, hogy a munkások, az egyszerű emberek igenis, a kezükbe tudnak venni nemcsak egy gyárat, de egy hatalmas országot és fel tudnak építeni nemcsak egy kis acálolvasztó-kemencét, de óriási kohóműveket egy egész, szabad, új világot!… Folytassuk a kemence építését! Október szava azt mondja: a munkások harcát mindig siker koronázza!
A munkások egyetértettek ezzel. A munka nagy lendülettel folytatódott. Még ezen a napon kitűzték az első öntés időpontját egy két héttel későbbi napra, dél, tizenkét órára. Megkértem őket, hadd legyek ott az első öntésnél.
A megjelölt időpont előtt egy nappal, sötétedéskor kopogtatnak az ablakomon. Ugyanaz az észhejű munkás volt, aki október szaváról beszélt az üzemben.
– Most kell jönni, azonnal, ha látni akarja az öntést…
– De hiszen holnap délre tűzték ki… ?
– Nem lehet délben. A munkások egy része nem meri. Azt mondták: csináljuk titokban, éjszaka – hátha nem sikerül az öntés… Akkor meg holnapig rendbehozhatjuk a kemencét…
A rendőrkordonon rést találva, beszöktünk az üzembe. Megrendítő látvány volt az olvasztárok izgatott arca, amint a kemencéből kitörő fény megvilágította őket. Előkészítették a szerszámokat. Egy fiatal munkás a csapolónyíláshoz lépett, két karját magasra emelve, elkiáltotta magát: “Olaszország szabadsága nevében!” – majd megnyitotta a csapolónyílást. Az acél kifogástalan volt. Amint megtudták a laboratóriumi vizsgálat eredményét, az egyik öntőforma mögül előhúztak egy hatalmas vörös zászlót, meglobogtatták, majd az üzem két legöregebb munkása elindult, hogy felfűzze a gyárkémény tetejére a forradalom lobogóját…
Nyolc hónapig tartott a gyár munkásainak küzdelme. A kapitalizmus furcsaságaihoz tartozik, hogy a megrendelők – rendőrkordon és tilalom ellenére – egy darabig még ellátták nyersanyaggal az üzemet. Varrógéphez és írógéphez való különleges acélt gyártottak ugyanis és a kisebb műszerész-üzemeknek nagy szükségük volt ezekre az acélfajtákra. A környék lakói ellátták a munkásokat főzelékkel, tésztafélékkel, a kisboltosok hitelt nyújtottak nekik a küzdelem utolsó napjáig.
… Persze, mint tudjuk, Olaszországban a tőkéseké a hatalom és egy üzemben nem lehet a szocializmust felépíteni… De így is nagy sikert hozott a harc. A munkások bebizonyították, hogy az üzem életképes s az állam kénytelen volt elrendelni, hogy újra nyissák ki. Az egész ország megtudta, mi történt Génuában s az olasz munkások megértették, hogy nem szabad sehol meghátrálni, van elég tűz az olasz munkásszívekben a győzelemhez… Két év telt azóta, de én sohasem fogom elfelejteni az első vasat azon a génuai éjszakán…”
… A sztálinvárosiak megilletődve hallgatták a történetet. Egy fiatal munkásnő, könnyekkel a szemében, odafordult az író feleségéhez, megfogta a kezét és így szólt:
– Mondja meg a génuai munkásoknak, hogy mi itt, Sztálinvárosban értük is dolgozunk. Biztosak vagyunk benne, hogy az ő életük sora is megfordul. Október szava nekik is a szabadságot hirdeti.
Tardos Tibor
