Dunaújvárosi Hírlap – 1969. április 22.
A RÁCDOMBON
Fúj a szél a Rácdombon. Fütyül, süvít, lecsap az öböl vizére, apró hegyes hullámokat tép fel róla, átszáguld a sziget engedelmesen fejet hajtó fái felett és északnak kanyarodik, mintha a Duna fodrozódó sellői alatt a mélyben rejtőző romokat keresné. Szent Pantaleon kolostorának romjait. Ugyanúgy fúj, mint hétszáz éve. Könyves Kálmán vagy talán Vak Béla királyunk idején, amikor a görög kolostor falai még vadonatújak voltak, s az akkor még friss egyházszakadás nem igen háborította meg a hívek lelkét – hűségesen át-átjártak a kis halászfaluból a szigetre, hogy mindennapi életük nyomorához legalább lelki vigaszt kapjanak a katona-szent templomában; s a Rácdomb, ahol most állunk, még üres volt. Még alapjait sem ásták meg a kis templomnak, amely most a csorba torony alatt napról-napra továbbrepedő falaival menedéket nyújt az ing alá bújó csípős tavaszi szél ellen.
Szélárnyékos helyet keresve nekivetjük hátunkat a napsütötte falnak és nézzük a domb aljában mozgó emberi alakot, Csupity Ivánt, az orthodox görög egyház oszlopos tagját, várjuk, hogy a dombtetőre érve kinyissa a teljesen elhagyatottnak tűnő templom kapuját.
– Nem elhagyatott – kettőt fordul az arasznyi kovácsoltvas-kulcs a zárban, és belépünk a februári hideget őrző falak közé. – Nem elhagyatott: igaz, hogy már csak negyven görög hitű él itt a faluban, de nagy ünnepeken azért van istentisztelet, bár szegényesen vagyunk.
Felújításra várva /fotó: jakd.hu
Körülmutat a belül fehérre meszelt kis templomban, amit valaha falfestmények díszítettek; ki tudná megmondani, hány réteg fedi őket, s ki tudná megmondani, akad-e restaurátor, aki hozzá merne nyúlni a falakhoz, s hogy sikerrel nyúlna-e hozzá. Szegényes – ismétlem a szót, és nem lehet enyhíteni rajta: a templom két legrégibb ikonját, Sárkányölő Szent Györgyöt és Szent Dömötört, s a régi kelyhet az elmúlt évben elrabolták; a pótolhatatlan ikonok helye üres, a kelyhet alumíniumbögre helyettesíti. Szegényes – s mégis szinte felbecsülhetetlen érték: az évszázadok során többször kirabolt, feldúlt, rozoga kis templom nem a múltat konzerváló, mozdulatlanná merevedett emlék, hanem maga a megelevenedő történelem, amint szegletről szegletre járva végignézzük az ikonokat, a kegyszereket, a viharvert falakat, és hallgatjuk a templom őrének szaggatottan kezdődő, majd egyre folyékonyabban ömlő meséjét.
Mese? Szájhagyomány? A valóságot érezni mögötte.
– Akkor építették ezt a templomot, Szent Miklós tiszteletére, amikor belátták, hogy a falu népe nem kelhet át mindig a vizen, télvíz idején is, hogy a kolostorban dícsérje az istent. A templom krónikája a legutóbbi háború zűrzavarában eltűnt, végül is a belgrádi múzeumba került, most is ott van. Az első feljegyzés 1439-ből származik. A török időkben feldúlták a templomot, a moldvai tatárok lerombolták, csak az alapja meg a középső része maradt meg.
Felmutat a falra; a szentélyt magába foglaló apszis és a templom főkapuja a felette lévő toronnyal együtt szemmelláthatólag jóval későbbi. A mennyezettől a padlóig futó veszedelmes repedések mutatják ezt, s azt, hogy a lösztalaj még mindig mozog.
– Mária Terézia adott engedélyt az újraépítéshez, 1783-ban. Akkor új ikonokat is küldtek a régiek pótlására, mert kévés maradt. Például ez itt, a régiekből való, 1570- ben készült, Szentföldről került ide. Mária a kisdeddel, arab öltözetben, Ott középen, az ikonosztázon a Szent Miklós és Mária képe is a régiek közül való. A szertartáskönyvek között is van meg görög nyelvű, de a legtöbb Nagy Péter idejében került ide, ószláv nyelven íródtak.
Mindegyike nyomtatott könyv, a kolofónok a tizennyolcadik századot jelzik, incunabulumok sajnos már nincsenek közöttük. És kéziratos kódex sincs.
– Volt, elrabolták. Nemcsak az idő, az ember is pusztította. Gyermekkoromban még megvoltak a régi templom harangjai; a tatárok is, a törökök is meghagyták, de az első világháborúban elvitték ágyút önteni. Innét, ahol most állunk, innét figyeltem, ahogy a katonák fölmentek a toronyba, és egyik harangot a másik után lelökték az ablakból. Aztán vitték. Ha csak egyet is hagytak volna! De hát ki törődött akkor az ilyesmivel!
Ma már van, aki törődjék. Hosszas huzavona után éppen az elmúlt napokban jött a hír, hogy az Országos Műemlékfelügyelőség százezer forint körüli összeget ad a templom renoválására.
– Kevés, de több a semminél. Arra elég lesz, hogy a legszükségesebb munkákat elvégeztessük. Ha lesz kivel. Sürgős, mert veszedelmes ez a talaj. Itt a bejárat előtt hat méternyire, ahol most meg van süllyedve a föld, ezerkilencszáztízben széles repedés maradt a földrengés után. Sietni kellene a munkával, ha meg akarjuk menteni a templomot. Sietni. Csakhát – maguk is tudják, nincs munkaerő az építőiparban.
Körbejárjuk az épületet, újra bemegyünk a félhomályba. A nőket különrekesztö fakorlát és az ikonosztáz között vörös színű kőlap tűnik szemembe a padozaton.
– Kripta van alatta. A krónika szerint egy nagyon derék papunk nyugszik benne, aki harminckilenc éven át lelkipásztorkodott itt és ez alatt az idő alatt ötszáztizenöt csecsemőt temetett el. Nagy volt itt régen a csecsemőhalandóság. Meg a pestis, meg a sok öldöklés… mégis élünk.
Az ikonosztáz előtt állunk. Jobbról-balról egy-egy világosabb tónusú, a többinél kétségkívül későbbi keletű kép.
– Azokat már az újjáépített templom kapta. De ezek eredeti ikonok. Ez itt Szent Miklós püspök, Diocletianus végeztette ki. Diocletianus az egykori római császár volt. Mostan a Szent Miklós holtteste Bariban van eltemetve, az egy város Olaszországban, tudják… – felnéz és újra a jövőről beszél. – Kisebb és értéktelenebb műemlékekre sokkal több pénzt rászánnak máshol. Ha egy falunak ilyen régi temploma van, mint ez, és ilyen veszélyes állapotban… – újra legyint, kilép a kapun, rámutat a lépcsőfokra. – Pedig az ott római kő. Gondolják csak el, majdnem ezer esztendeje építéttek be ezt oda.
Karjával félkört ír a levegőbe a templom felé, és szemrehányó pillantást vet ránk, hűséges és figyelmes hallgatóira, mintha minket okolna, mindazért, ami a tatárdúlástól a legutóbbi betörésig történt. Azután elmosolyodik.
– Ha szép régi szertartást akarnak hallani, jöjjenek el Pünkösdkor. Mert hát tulajdonképpen ebben a templomban én úgyszólván kántor vagyok…
Fúj a szél a Rácdombon, tépi-rázza a rozoga esőcsatornát, zörgeti a foltozott ablakokat, besüvít a falak résein. De az Árpád-vérbeli királyok idején mester-kézzel lerakott alapok még a mozgó löszben is tartják a segítő szándékra és segítő kézre váró pótolhatatlan műemléket, s történelmünknek egy parányi kaleidoszkópját, a harminc emberöltőt látott óvárosi görög templomot.
Kemény Dezső
Kozár Tivadar
A már felújított templom, óvárosunk egyik ékessége
Nyitott templomok hetének keretében idén két ritkábban használt templomunk is megnyitja a kapuit, 2022. szeptember 23-án, pénteken délután 2 és 6 óra között lehetőségünk lesz megtekinteni és jobban megismerni a Ráctemplomot, 2022. szeptember 24-én, szombaton 10 órától pedig Matiné koncertet tekinthetnek meg az érdeklődők az óvárosi római katolikus Szentháromság templomban.
A szervezők sok szeretettel várnak minden kedves érdeklődőt ezeken a ritka alkalmakon!
Használjuk ki a lehetőségeket, ismerkedjenek meg Pentele történelmi templomaival!
Nyitott templomok hete – Látogatás a Ráctemplomban
Nyitott templomok hete – Látogatás a Római Katolikus templomban
