Honismeret – 2002. január
Emlékezés Bóna István régészprofesszorra
A Duna fölött, Intercisában, az 1970-es években
A Farkasréti temetőben összegyűlt tömeg előtt az MTA Régészeti Intézetének igazgatója, Bálint Csanád (Bóna István professzor tanítványainak egyike) búcsúztatóját azzal a mondattal kezdte, amit alighanem sokat éreztek, de így, nyíltan senki nem mondta ki s még kevésbé írták le: Zsenit temetünk.
A gyászjelentés fekete keresztje alatt az állt, hogy az életének 72. évében, 2001. június 4-én elhunyt Bóna Istvánt családja mellett a Magyar Tudományos Akadémia, az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Magyar Nemzeti Múzeum is saját halottjának tekinti. A gyászjelentésen azt olvashatjuk, hogy a magyar és nemzetközi ősrégészet és a kora középkori archeológia kiemelkedő alakja, régész-generációk iskolateremtő oktatója és tudományos életünk fáradhatatlan szervezője volt.
Az egyre fogyó pályatársak mellett százas nagyságrendben hömpölygő tömeget alkottak a temetési menetben a tanítványai és tisztelői.
Elszorul az ember szíve, ha arra gondol, nincs másfél esztendeje annak, hogy majd ugyanennyien voltunk a Magyar Nemzeti Múzeumban, akik 70. születésnapján köszöntöttük Bóna Istvánt, aki vidáman anekdotázva elevenítette föl múzeumi tevékenységének egyik-másik “legendássá vált” eseményét, s visszaemlékezett pályafutásának sajátos alakulására. Aztán emlékezetünkbe idézhetjük akadémiai székfoglalóját, a zsúfolásig megtelt termet, s azt, mennyire vártuk, hogy megjelenjen mindaz, amit röviden szóban összefoglalt (A magyarok és Európa a IX-X. században. História Könyvtár, Bp., 2000).
1948-tól haláláig kereken fél évszázadot töltött az ELTE Régészeti Tanszékén (közben fiatal diplomásként a Magyar Nemzeti Múzeumban és a sztálinvárosi múzeumban “húzott le” néhány esztendőt). Ez a fél évszázad volt eleddig Budapesten a magyar régészképzés fénykora, s ez nem kis mértékben éppen az ő érdeme. Olyan nagyszerű professzor vette maga mellé, mint a Szegeden korábban iskolát teremtett Banner János, a legendás Pósta Béla tanítványa. Professzora volt a kolozsvári egyetemről Budapestre kényszerített László Gyula.
Dunaújváros (akkor Sztálinváros) hatalmas ütemű vasmű-építkezései során megindult az egyik legnagyobb szabású régészeti föltárás, amely a következő évtizedekben óriási mennyiségű őskori, római kori, népvándorlás kori (főleg avar), középkori stb. régészeti leletet eredményezett. A fiatal, kezdő régészt sorsa éppen ide vezette, ahol igazi “kincsesbányát” talált. Hű maradt ehhez a helyhez mindvégig, hiszen abban az emeletes házban hunyta le szemét, amelyet fél évszázada emeltek a kor jellemző stílusában. Fél évszázadon keresztül ingázott (vonattal, autóbusszal) hétről-hétre, szigorú pontossággal megtartva egyetemi óráit, míg nyarait (s minden szabad idejét) ásatással töltötte, vagy múzeumok anyagát búvárkodta. Szeme a terepen és a raktárak polcain olyan dolgokat is meglátott, amelyeket rajta kívül nem sokan, s úgy tudta összerakni a múlt mozaikszemeit, hogy azokból megdöbbentően életszerű, hiteles kép alakult ki.
Kezdettől fogva elsősorban a kora középkor “sötét” korszaka érdekelte, az ezredforduló előtti hét-nyolc évszázad, amikor a Kárpát-medencébe népek egész sora áramlott be és tűnt el a “semmibe”. Mindenekelőtt a langobardok históriájának tárgyi emlékeit kutatta, s neki köszönhető, hogy egyértelműen sikerült meghatározni leletanyagukat. Eredményeit népszerű formában a Corvina Kiadó Hereditas sorozata keretében A középkor hajnala (A gepidák és langobardok a Kárpát-medencében, 1974.) című kötetben foglalta össze.
Ám a sors úgy hozta, hogy az egyetem régészeti tanszékének az 1950-es évek elején elsősorban ősrégészre volt szüksége, így kedves professzora, Banner János segítségével belevetette magát az őskor intenzív tanulmányozásába, s évtizedeken keresztül oktatói tevékenységének gerincét őskori előadások és szemináriumok jelentették, amelyek mellett azért népvándorlás kori speciál-kollégiumokat is tarthatott. Ennek a munkának gyümölcse középső bronzkori témájú kandidátusi értekezése (évtizedes késéssel csak németül jelent meg), többször kiadott egyetemi jegyzete (Európa őstörténete az újkőkortól a római birodalom kialakulásáig. Az ókor története I. Bp., 1964). A TIT népszerű művészettörténeti szabadegyetemi füzet-sorozatában ő írta a Magyarországi művészet a honfoglalásig (Gondolat. Bp., 1959) című kiadványt. A magyarországi római kor egyetemi tankönyvében ő tekintette át a római foglalás előtti Dunántúl történetét (Pannónia története. Tankönyvkiadó, Bp., 1963).
Az utóbbi évtizedekben ugyan egyre inkább a középkor korai szakaszának történetét kutatta, ám mindvégig figyelemmel kísérte az őskor egész időszakának magyar és nemzetközi szakirodalmát. Mind országos, mind regionális, illetve helytörténeti kiadványok egész sorában ő foglalta össze az őskor, több esetben az őskortól a honfoglalás, illetve az államalapítás koráig terjedő időszak történetét.
Anélkül, hogy teljességre törekednénk, vegyük időrendben szerbe-számba a fontosabb ilyen tárgyú műveit. A sztálinvárosi helytörténeti kiállítást ismertető füzetben (Bronzkor -Római kor – Középkor. 1954) ő írta az 1-27. oldalt. A kisvárdai járás a korai vaskortól a magyar honfoglalásig (Éri István szerk. A kisvárdai vár története. Kisvárda, 1962. 78-94. old.); Orosháza története (szerk. Nagy Gyula) őskori része. Képek Dunaújváros múltjából (Dunaújváros, 1966. 7-12., 21-33. old.); Tószeg-Laposhalom 1876-1976. (Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 1979-1980. 83-107. old.); Magyarország története I. Bp., 1984. 117-180., 1568-1578. old. illetve 265-273., 1586-1606. old.; Szabolcs-Szatmár megye régészeti emlékei. (Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I. Bp., 1986. 32-100. old.); Erdély története I. köt. Bp., 1986. 107-234., 565-582. old. (több kiadásban); Dunapentele története. Intercisa Múzeum, Dunaújváros, 1991. (2. bőv. kiadás 1997); Dombokká vált évszázadok. A bronzkori teli-kultúrák a Kárpát-medencében. Bp-Szolnok, 1991. 32-34. old.; A magyarországi bronzkor nagy, német nyelvű reprezentatív összefoglaló kötetét szerkesztette és több részét ő is írta: Bronzezeit in Ungarn (Bp.-Franfurt am Main, 1992.939., 48-65., 73-75., 101-114., 119-152. old.); A honfoglalás előtti kultúrák és népek (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye monográfiája I. Nyíregyháza, 1993. 63-137. old.). Szülőhelye, Heves monográfiájában (Heves, 2001) ő írta az őskortól a kora Árpád-korig terjedő részt.
Tragikusan elhunyt első feleségével, Vágó Eszterrel közösen végzett dunaújvárosi római kori ásatási munka összegzése német nyelven jelent meg (Die Gräberfelder von Intercisa 1. Der spätrömische Südostfriedhof. Bp., 1976).
A “népvándorlások korának” (a korai középkornak) régészetét-történetét egész sor műben foglalta össze: Cundpald fecit. A petőházi kehely és a frank térítés kezdetei a Dunántúlon I-IV. Soproni Szemle 1964.127-141., 218-233., 319-328. old., 1965.32-45. old.; Korai középkor. Az István Király Múzeum kiállításai. Székesfehérvár, 1966. 16-21. old.; Népvándorláskori művészet (Művészeti Lexikon III. Bp., 1967. 508-515.; A népek országútján (A magyar régészet regénye. Bp., 1968. 100-134. old. újabb kiadások is.); A népvándorlás kora Fejér megyében. Székesfehérvár, 1971.; VII. századi avar települések és Árpád-kori magyar falu Dunaújvárosban (Fontes Arch. Hung. Bp., 1972); Nagy Károly nyomdokain (Évezredek hétköznapjai. Bp., 1973.141-163. old.); A XIX. század nagy avar leletei (Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 1983.81-160. old.); Utószó Ph. Dixon: Britek, frankok, vikingek című könyvéhez (A múl születése sorozat. Helikon. Bp., 143-146. old.); Egy napkeleti nép Európában: az avarok (Az avarok kincsei. Bp., 1986. 7-18. old.); A hunok és nagykirályaik (Corvina, 1993) magyar és német nyelven megjelent alapvető mű. Alapvető fontosságú összegzés a Hunok-Gepidák-Langobardok című összeállítás (Magyar Őstörténeti Könyvtár 6. Szeged, 1993), egy tervezett lexikon hozadéka: Az avar birodalom végnapjai (A honfoglalásról sok szemmel I. Honfoglalás és régészet Bp., 1994. 67-75. old.).
A tízkötetes (említett) Magyarország történetében és Erdély történetében, illetve “rövid történetében” Bóna István írta a népvándorlás korának történetét, illetve ő foglalta össze Erdély honfoglalása és kora Árpád-kori történetét. Legújabb összefoglalása: Erdély a magyar honfoglalás és államalapítás korában. Erdélyi Tudományos Füzetek 231. Kolozsvár, 2001. 69-97. old.
A honfoglalás korával kapcsolatos munkásságának első jelentősebb írásműve: Honfoglalás kori magyar sír Dunaújvárosban (Archeológiai Értesítő 1971.170-175. old.). Erdély történetét kutatva, majd az 1996-os millecentenárium tudományos összegzései közepette megfigyeléseit, gyűjtéseit rendezte, és alapvető művekben összegezte: Honfoglalás és régészet (Korunk, 1996. augusztus 21-40. old.); Régészetünk és a honfoglalás I-II. (Magyar Tudomány 1996. 8. 927-936. old.); A honfoglalás kori Erdély a régészeti kutatások fényében (Honismeret 1996.5. szám 5-16. old.); A honfoglaló magyarság régészeti hagyatékának társadalomtörténeti tanulságai. A temetők szerkezetének vizsgálata 1944-1996. (Magyar Tudomány 1997. 1451-1461. old.). Ebben szögezte le azt a meglátását, amely történészeink tudatáig máig sem igazán hatolt el, hogy a helyesen értelmezett régészeti leletek sokkal megbízhatóbb és beszédesebb emlékei ennek a kornak, mint a megmaradt írásos forrásaink. A magyar hadművészet – támadó hadjáratok Európa ellen (Európa közepe 1000 körül. Stuttgart, 2000.141-144. old.)
Számára már évtizedekkel ezelőtt is alaptételnek számított, hogy a régész-történész úgy próbálja értelmezni a múlt tárgyi (és írásos) hagyatékát, hogy az mentes legyen prekoncepcióktól, mindenféle legendától. Meggyőzően bizonyította, hogy múltunk semmivel sem lesz szegényebb, ha a hun-avar-magyar „rokonság”, illetve “folytonosság” álmával leszámolunk. Sokkal fontosabb az, hogy végre a helyére tegyük a honfoglalás utáni évszázad magyarságának teljesítményét, ami a tudományban (és az iskolai oktatásban is) elsikkadt. A X. században az egész akkori világ csodálatát/megdöbbenését kiváltó győzelmeink helyett azokhoz képest fölnagyított kudarcaink rögzültek a tudományban csakúgy, mint a köztudatban.
Kezdettől fogva figyelemmel kísérte földváraink (korai váraink) kutatását határainkon innen és túl. Erre példa egy rövid írása: Megjegyzés a dobokai várban végzett ásatásokról (Arch. Ért . 1970.232-233. old.). Nováki Gyulával közösen tárták föl és publikálták az alpári vár kutatását (Alpár bronzkori és Árpád-kori vára, Cumania 7.1982.17-118. old.). Ennek eredményei korszakos jelentőségűek. Egy előadási felkérés késztette arra, hogy ásatási és terepbejárási megfigyeléseket, valamint az írásos és térképészeti anyagot összegezze. Alapmű született: Az Árpádok korai várairól (Debrecen, 1995), amely átdolgozva, bővítve 1998-ban is megjelent. Dunaújváros történetében az ottani erődítmény históriáját összegezte: A pentelei Öreghegy és Intercisa erődjének története a késő római időktől a török kiűzéséig (324-1686). Dunaújváros története. Uo. 2000. 69-78. old.
Bóna István egyértelműen leszögezte, hogy első váraink a keresztény magyar államalapítás folyamata során létesültek. Típusokba sorolta ezeket. Újszerű megközelítése érthetően vitákat is kiváltott, de ez mit sem von le érdemeiből.
Tudományos közleményeinek (korántsem teljes) áttekintéséből világosan látható, hogy Bóna István az egész európai kontinenst átfogó feldolgozások mellett az országos, regionális és helyi vonatkozású témák kutatójának is számított. Az utóbbi években a História hasábjain több ismeretterjesztő írását is közölte. Szóban és írásban világosan, közérthetően, korántsem csupán a szakemberek számára „emészthető” módon fogalmazta meg mondanivalóját, gondolatait. Egyetemi előadásain sziporkázó szellemességgel elemezte egy-egy korszak kutatásának eredményeit. Rámutatott a módszertani hibákra, de mindig óvakodott a személyeskedéstől, éles kritikája soha nem személyek ellen irányult, hanem szigorúan a tudományos célokra volt tekintettel. Hallva és olvasva őt nagyon sokat lehetett tőle tanulni. Ránk, régész-hallgatókra kissé nyomasztólag is hatott elképesztő tudása, ötletessége.
Intercisától Dunapentele mezővárosig
Az 1950-1960-as években Budapesten végzett régész korosztályok bizony olyan útravalót kaptak, amelyet csak irigyelni lehetett. László Gyula professzor csodálatos rajzait, irodalmi színtű, varázslatos szavait tátott szájjal hallgattuk. Mellette az akkor ifjú, lendületes oktatók, Bóna István és a római koros Mócsy András tudása nyűgözött le bennünket. Ma már egyikük sincs közöttünk. Végtelen vesztesége ez régészetünknek. Az említett kutatók között időben az emberi történelem legnagyobb szeletét Bóna István kutatta. Az őskortól az Árpád-kor végéig ívelt munkássága.
Fél évszázadnyi tudományos munkálkodás eredményeit összegezve nem lehet megkerülni annak kimondását, hogy az a korszak, amely Bóna István életének keretet adott, bizony nem kedvezett az olyan típusú, a pártpolitikától tartózkodó kutatónak, mint amilyen ő volt. Személyes gáncsoskodások is hozzájárultak ahhoz, hogy tiszteletreméltó életművét számba véve, azt is meglássuk, tehetségével bizony tékozlóan bánt a kor. Szerencsésebb időszakban sokkal inkább bekapcsolódhatott volna személyesen is az összeurópai tudományos vérkeringésbe, s akkor ma az ő neve alatt jelennének meg a kontinens nyelvein a legfontosabb kora-középkori összefoglalások.
Évtizedek óta egy-egy korszak, egy-egy kérdéskor elmélyült kutatása régész vagy történész szakembereink életcélja. A XX. században Bóna István az egyetlen, aki több ezer esztendő történeti mozgásait egyszerre volt képes a tárgyak és írott források fényében értékelni. Napjaink embere könnyen odaveti mindenre a közhelyet: nincs pótolhatatlan ember. Tegyük szívünkre a kezünket, s valljuk be, hogy bizony ma élő régészeink és historikusaink között olyan széles látókörű, zseniális ember, mint Bóna István volt, megközelítően sincs. Születik-e még ilyen századunkban – ezt majd a jövő dönti el. Napjainkra az apró részletekbe belevesző, íróasztala mellett látványos, ám valójában gyakorlatalmi elméleteket kiagyaló tudós típus a jellemző.
Bóna István nem futott be nagy, látványos, csillogó karriert. Élete utolsó évtizedében kapott ugyan elismerést, akadémikus is lett, ám a tudomány is jobban járt volna, ha már évtizedekkel korábban biztosítják számára a nyugodt munkához szükséges gondtalan életet. Élete végéig megmaradt szerény, kissé visszahúzódó és soha nem panaszkodó embernek. Akik közelebbről ismerték, tudták, hogy nyílt becsületes és végtelenül segítőkész. Távozása olyan űrt jelent, amelynek nagyságát sokan még felmérni sem leszünk képesek. Csak reménykedhetünk abban, hogy félbemaradt munkái megjelenhetnek. Rajta nem múlt, hiszen betegeskedve is éjt nappallá téve dolgozott, s mikor utolsó éjszakáján lefeküdt, csupán néhány órácskára akart pihenni, mert tudta, még nagy szükség van az erejére. Ám a számára kiszabott idő letelt. Farkasrét árnyas fái alatt most már – annyi viszontagság után – végleg megpihen. A múló időben vajon hányan és kik lesznek azok, akik pirulás nélkül látogathatnak majd ki hozzá, hogy beszámoljanak, hogyan sáfárkodik az utókor tudományos hagyatékával?
Csorba Csaba
