Intercisától Dunapentele mezővárosig

Élet és Irodalom – 1997. július 4.

BÓNA ISTVÁN:

Intercisától Dunapentele mezővárosig

(433-1833)

Az alább olvasható dolgozat egy sorozat harmadik darabja. A sorozat első darabját Vicze Magdolnától, a másodikat Pongrácz Zsuzsannától közöltük.

Dunaújváros bronzkora

“Pentele… a’ rómaiaknak lakó helyek vala…”

Az írások Dunaújváros és a Vasmű valamint kapcsolt részeiről szólnak. Az időszámítás előtti évezredekben már la­kott terület, az ötvenes évek lázas iparosítási idején városalapítás ésnehézipari létesítmény célzott területe lett, Dunapentele községből pe­dig Sztálinváros, utóbb Dunaújváros nevű településsé változott. S az, hogy a szocialista város túlélte az 1989-es fordulatot, visszaigazolta, hogy már Széchenyi István is ipart és várost álmodott a Duna jobb partjára Budapest és Mohács között valahol. Sorozatunk ezt a történe­tet beszéli el. Következő számunkban Kállai Géza írását adjuk közre.

Intercisa erődje – az egykori ró­mai birodalom más vidékein lévő váraihoz és városaihoz hasonlóan – évszázadokra meghatározta kör­nyezete életét. A IV. században ha­talmas tornyokkal megerősített ko­rábbi castellum falai több mint egy évezredig dacoltak az elemekkel. A rómaiak távozása után Pannonia új urainak, a hunoknak szolgált erő­dítményül, amint arról kitűnő régé­szeti bizonyítékok tanúskodnak, a hunok bukása után pedig, az V. szá­zad második felében rangos ger­mán, valószínűleg a szvéb néphez tartozó úr és családja várszerű szál­lása volt. A VI. századból, a római “szomszédvárakkal” ellentétben, Intercisában nincs nyoma az élet­nek. Ez lehet véletlen (még nem ke­rültek elő korabeli leletek), de utal­hat arra is, hogy a 200 éve nem re­novált erőd védhetetlenné vált, le­dőlt az egyik fala, vagy leszakadt a Duna fölötti löszpartra épített vala­melyik túlsúlyos tornya. A VII-VIII. században az ázsiai avarok népe va­lósággal “belakta” a fennsíkot, földbemélyített alapú kunyhóik és te­metőik azonban még mindenütt “kívülről” csatlakoznak az egykori római külső lakótelephez és teme­tőkhöz, nyilvánvalóan azért, mivel emezek romjai és nyomai még jól látszottak. Valószínű, de egyelőre nem bizonyítható, hogy a több hul­lámban ide költözött avar csoportok vezetői Intercisa falai között ütötték fel díszes jurtáikat, vagy valamelyik nagy tornyot alakították át magán­palotává, mivel az erőd falai – ha mástól nem is – a mostoha időjárás­tól és a dunai szelektől kitűnő vé­delmet nyújtottak. Az avarok biro­dalmának bukása utáni IX. század­ból a pentelei fennsíkon nincs jele az életnek – az itteni avarok vagy el­menekültek a hajdani Pannóniát meghódító frank seregek elől, vagy áldozatul estek nekik.
A honfoglaló magyarság a X. szá­zadban még mindig a római romok­tól délre húzódó Duna feletti lösz­fennsíkot szállja meg. A nyugati hadjáratokban, az úgynevezett ka­landozásokban résztvevő katonásko­dó család ifjú képviselője lovával együtt lett eltemetve, a lelet a Radiá­torgyár területén került elő, hozzá­tartozói valahol a közelben lakhat­tak. A X. század későbbi évtizedei folyamán jómódú magyar köznépi eredetű lakosság költözik a római erőd falai közé is, temetőjükre nem messze a falakon kívül leltünk rá. Jóval szegényebb utódaik a XI. szá­zadban, vagyis a királyság első évszá­zadában az Öreghegy északi lejtőjén temetkeztek. Sajnos nem tudjuk, hol laktak, de vélhetően továbbra is a római falak között, ahol az emberi élet nyomai még a XII. században is kimutathatók.
Dunaújváros mai területének tör­ténetében, a középkori illetve mai Pentele község kialakulása szem­pontjából ugyan nincs sok jelentő­sége, mégsem lényegtelen, hogy a tatárjárás előtti két évszázadban je­lentős nagyságú faluval számolha­tunk a Duna fölötti lösz-fennsíkon, nagyjából a mai Vigadó és a kórház vonalában. Ez a falu éppúgy földbemélyített putriházakból állott, mint századokkal korábban az avarok te­lepei. Ám az avarokkal szemben, akik kemencéiket római törmelékkövekből építették, az Árpád-kori magyarok már nem használtak kö­vet, kemencéiket is földből-sárból készítették. Falujuk nevét éppúgy nem ismerjük (nem maradt róla írá­sos feljegyzés), mint a Dunaújváros déli határában feltárt jelentős mére­tű Árpád-kori templommaradvány falujáét. Az utóbbiról és a körülötte elterülő temetőről csak annyit tu­dunk, hogy a XII-XIII. században vi­rágzó falu lehetett, de az 1242. évi tatárpusztítást nem volt képes kihe­verni, a mongolokat túlélő lakói is elhagyták, temploma névtelen rom­má, “Pusztaszentegyházzá” vált.

Szent Pantaleon vértanú

A mai Pentele kezdetei mára is­mét homályba burkolóztak, noha a történettudomány, a régészet (e so­rok írója sem kivétel), kivált a Bi­zánc történetével, művelődésével, vallásával foglalkozó bizantinológia az elmúlt évtizedekben igyekezett felettébb korai és dicső kezdetekkel felékesíteni. Mivel a Pentele név biztosan a Duna-szigeti Szent Pantale­on apátság nevének középkori ma­gyar rövidülése, maga Pantaleón pe­dig görög orvosszent és ókeresztény mártír volt, a név alapján a monos­tor közvetlen görög-bizánci erede­tét igyekeztek bizonyítani, alapítását Géza fejedelemnek vagy Szent Ist­vánnak tulajdonítani, s magát a monostort mindenestől a bizánci gö­rög egyház kevés magyarországi em­lékei közé sorolni. Mindeközben “Pentelemonostora” kezdeteinek hi­telt érdemlő meghatározásához örökre le kellett mondani a régésze­ti bizonyítékokról, mivel veszedel­mes dunai szirtté vált romjait 1902-ben felrobbantották és kikotorták. A rombolásból a régészet számára csak annyi tanulság adódott, hogy a monostort Intercisából a szigetre le­hurcolt római kövekből építették – pontosan úgy, ahogyan Európa más vidékein is szokásban volt. Néhány pénzből és ékszerből azonban azt mégis tudjuk, hogy a mai Pentele területén, a két patak közt a XI. szá­zad végétől kezdve emberek éltek, nyilvánvalóan a monostorhoz és az itt épült várhoz tartozó falu népe.

Szalki-sziget északi részén épült kolostor-együttest korabeli leírások alapján Szabó Zsolt Róbert rekonstruálta

Elsüllyedt monostor

Szent Pantelon monostora – már a késő középkorban eltorzult – tör­ténetének első s még teljes mérték­ben hiteles, szavahihető írott forrá­sa egy 1238-ból származó oklevél. Ebből megtudjuk, hogy a Duna-szigeti Szent Pantaleon monostort fér­fi szerzetesek lakták, férfi névadó szentje alapján mások nem is lak­hatták. Mivel a görög orvosszent tisztelete a nyugati latin egyházban már a korai középkorban elterjedt, a Szent Pantaleon név sem jelenthet önmagában bizánci eredetet. Az oklevélből megismerjük ugyanis a mo­nostornak a magyar Andornok nemzetségbe tartozó apátját és jó néhány szerzetestársa nevét, meg­tudjuk azt is, hogy az Andornokok a szigeten kívül a “szárazföldön” is birtokoltak, birtokuk a Dunába öm­lő két patak közt terült el. A két pa­tak torkolata között a Duna mellett váruk is volt. A leírás ma is tökélete­sen ráillik a “Ráctemplom” dombjá­ra, máshol még hasonló hely sem lé­tezett vagy létezik a környéken. Saj­nos a középkori Andornok-vár nyo­mait a későbbi török építkezések teljesen eltüntették, csupán azt le­hetett megállapítani, hogy a XIII. században valóban lakták a dombot.
A tatárjárás 1242 tavaszán elpusz­títja az Andornok-nemzetséget falu­jával, várával és a szigeti Szent Pantaleon monostorral együtt, a ke­vés túlélő szétfutott. IV. Béla király különböző birtokosokkal (a Zsadány-nembeli Gábor mesterrel, majd az esztergomi érsekkel) pró­bálta a csupán leégett monostort helyreállíttatni, sikertelenül. Hason­lóan járt IV. László király, aki né­hány évig (1275-1277) a veszprémi Szent Katalin kolostor domonkos apácáival kísérletezett, majd Gábor mester fiainak adományozta a mo­nostort, amelybe azonban valószínű­leg soha többé nem költöztek szer­zetesek.
A XIV-XV. században egy több mint egy évszázadig tartó pereske­dés és viszálykodás irataiból több­ször értesültünk a szigeti “Pentele-monostorról” és magáról a sziget­ről, amely a monostor épületével együtt 1277-től végleg a Zsadány-nembeli Almásiak birtokává válik. Ám éppen az ő jogaikat támadja I. Károly király kedveltje, a túlparton birtokot szerző Becsei Töttös Imre, aki a szigetet a rajta levő halászóhe­lyekkel együtt, mint – szerinte – a túlparthoz tartozó birtokot a maga számára követeli. Halála után utó­dai követelik az Almásiak utódaitól.
A perrel kapcsolatos számos irat egyikében (az 1329. éviben) szere­pel az a vaskos tévedés, hogy Pentelemonostorában hajdan beginák vagyis görög apácák éltek volna; a veszprémvölgyi görög apácák nem Pentelén, hanem annak északi szomszédságában, Szigetfőn birto­koltak, következésképp aligha lehet velük a “Szent Pantaleon görög apá­cakolostor” közvetlen bizánci erede­tét bizonyítani. A peres iratokból ki­olvasott másik tévedés, hogy Pentele évszázadokon át kicsiny halászfalu vagy éppen halászbokrok csoportja lett volna, az 50-es évek kedvelt poli­tikai szólama volt – saját, mérhetet­lenül túlbecsült nagyságuk kiemelé­sére. Valójában a Duna jobb partján elterülő nagy földművelő-szőlőter­melő faluról, a valódi Penteléről 1414-ig nem esik szó az oklevelek­ben, csak a vitatott “Penteleszigeti” halászóhelyekről. A kereken 120 évig tartó per csúnya véget ért: 1448-ban a vesztes, a bal parti Töttös László uraság ráuszította job­bágyait a jobb parti Pentele falura, ahol pentelei jobbágyokat bántal­maztak s gyilkoltak meg.
1469-ben Pentele falu a jelentős települések közé tartozott, mivel plébánosa, Vince Apostag és Almás nevében is kötelezvényt állított ki a veszprémi püspök számára.

Lázár deák Magyarország térképe /1528

1514-ben járt itt Bakócz Tamás esztergomi érsek térképésze, Lázár deák, akinek 1528-ban kinyomtatott térképén szerepel először Pentele falu temploma, valamint a falutól kissé északra, a Duna szigetén “Butibulas” monostora. Az elhagyott mo­nostorhoz a XVI. században már ke­véssé épületes históriák tapadtak. 1526. augusztus l-jéről 2-ára virradó éjjel a pentelei fennsíkon táboro­zott a Mohácsra tartó II. Lajos király és kis serege. Kancellárja, Bordarics István ekkor figyeli meg s írja le azokat a nagy római falmaradványokat és omladékokat, amelyek akkor még jól látszottak: a török kiűzése után ezeknek már éppúgy nem lesz nyomuk sem, mint a Dunától elmo­sott monostornak.

II. Lajos király mohácsi útja nyomán

Pentele Buda elestétől (1541) Bu­da visszavételéig a török budai náhije (kerület) faluja volt, története és élete a török időkben független volt egykori megyéjétől és Székesfehér­vártól. Mind a Budáról Belgrádba vezető dunai főútvonal faluja, a tö­rök hódítás első fél évszázadában vi­szonylagos nyugalmat élvezett, az 1546-1590 között felvett öt török adójegyzék (defter) tanúsága sze­rint színmagyar lakói létszámban is, vagyonukban is folyamatosan gyara­podtak. Közvetlenül a 15 éves hábo­rú előtt Pentele útiállomássá vált, karavánszerájt kapott (valószínűleg ennek építésekor bontották el a ró­mai romokat). A 15 éves háborúban (1593-1606) Pentele is elpusztult, lakosai többször elmenekültek. A XVII. századtól kezdve a törökök dunai főútvonala, “ütőere” egyre ke­vésbé volt biztonságos, emiatt a budai pasák sűrítették az útvonalat vé­dő-ellenőrző várak hálózatát. Ennek során, 1630 körül Pentele is török cölöpvárat és állandó helyőrséget kapott az egykori középkori vár dombjára, ez lett a Pentele palánka. A falu lakossága azonban továbbra is jórészt református vallású magya­rokból állott. 1661-ben keresztény csapatok felégették a török palánk- várat, amelyet csak 1663-ra sikerült újjáépíteni. Ezt a második palánkot rajzolta le Ottendorff Henrik császá­ri követ (és kém) s írta le Evlija Cselebi török világutazó, mindkettő 1663-ban. Adataikból tudjuk, hogy a vár köré ekkor megbízható délszláv (rác, bosnyák) lakosságot telepített a török hatalom, a vár helyőrsége is nagyobbrészt belőlük került ki.

“Pentele palánkája. A királyok közül Szapolyai János nevü királynak építése. A 936. esztendőben a muszulmán hitharczosok ezt felégették; Buda elfoglalása után Szulejmán khán ezt a várat újra felépítette. Azután midőn az 1072. esztendőben Ali pasa szerdárral és Melek Áhmed pasa urunkkal én szegény is az erdélyországi hadjáraton voltam, a német császár alkalmat találván, mivel az oszmánlik Erdélyt pusztították, viszonzásul ő is a békével ellenkezőleg cselekedett s az egyezséget megbontván, ezt a várat felégette s ezzel a győri hadjáratunk megindításának okozója lett. Ime ennek és egyéb váraknak felégetése volt a háború oka. Már az 1073. esztendőben Iszmáil pasa, budai vezír, hozzákezdett ennek újraépítéséhez és terjedelmesebbé tenni szándékozott, mint az előbbi budai vezír Khoszrev pasa tette. Először egy fejedelmi dsámit építtetett, úgy, hogy a Duna mentében levő palánkákban ilyen királyiasan fényes építkezéső szép dsámi nincs. A Duna folyó partján, egy magas dombon fekvő négyszögletű, új építkezésű vár ez, sorompó kerítéssel és mély árokkal, keleti része a Duna folyóra néz, nyugoti része pedig kivágott földárok. Benne a házak és hadiszertárak még nem voltak készen. Mintegy háromszáz katonája, parancsnoka és budai kuli szerdárja van, akik szolgálatban voltak. Külvárosa előbb elkészült, száz deszkatetejű ház, egy fogadó, és húsz bolt van benne; a város új építkezésű. Nagyon jó levegője van és szép építkezés. Szőlője és kertje számtalan.” forrás, és a teljes könyv: digitalia.lib.pte.hu

Pentele török palánkvárát Buda második ostromakor hagyta el a tö­rök helyőrség, az 1686 júliusában idáig portyázó magyar huszárok már csak felégetett maradványaira találtak. Buda eleste után négy nap­pal a visszavonuló török nagyvezír Penteléről küldött békeajánlatot a Haditanácsnak, amivel az üldözést próbálta lassítani. Ekkor jártak törö­kök utoljára itt, mivel három nappal később, 1686. szeptember 9-én Pentelét végleg felszabadította a tö­rök uralom alól a Szent Liga serege, majd’ két évvel korábban, mint Szé­kesfehérvárt.
A vár és a falu korábbi rác lakosai­ból csak kevesen szállingóztak vissza, a nagyobb számú új szerb tele­pest a Csernojevics Arzén pátriárká­val a Száván túlról átmenekült szerbek közül csak 1695-ben fogadta fel Pentele újból birtokába jutott föl­desura, Daróczy István. Ezek után nem csoda, ha 1715-ben tiszta rác lakossága van Pentelének, tőlük származik számos máig élő határ­név, a Bájó, a Markov, a Kozider és a többi. Az első magyar telepesek csak 1720-ban költöztek a rácok kö­zé, majd néhány évvel később (1727) felvidéki szlovákokkal is gya­rapodott a falu, ők nyitották a haj­dani Tót-utcát (a mai Arany János utcát). Rácz-Pentele – a XVIII. szá­zadban majdnem végig így (vagy így is) hívták – népessége 1736-tól vál­tozik meg, amely esztendőben Daróczy Katalin (Rudnyánszky Józsefné) 70 magyar gazdát telepít le a faluban, ők nyitják a máig megle­vő Magyar utcát. Eredetileg a katoli­kus magyarok és szlovákok számára épült a török vár elhagyott dombján a falu első barokk temploma (1748), amely azonban a gyorsan szaporodó magyar, illetve katolikus lakosság számára hamarosan szűk­nek bizonyult; emiatt 1769-ben el­kezdték építeni a mai katolikus templom elődjét. Felszentelése után Rudnyánszky József, Pentele földes­ura a korábbi kis barokk templomot átengedi a pentelei óhitű szerbek­nek (1774), csak ettől kezdve lett a rácoké Pentelén ma is álló templo­muk, a “Ráctemplom”.

Ebben az időben (Mária Terézia úrbéri ren­deleté idején) 148 telkes jobbágy lakta a falut, a föld nélküli zsellér családok száma mindössze 9 volt. A telkes jobbágyok jelentős gabonatermését a Dunán úszó 10 hajóma­lom őrölte lisztté, a hajómalmok száma 1840-re 21-re fog növekedni, s a pentelei Duna-szakasz táji jellem­zőjévé válik. A falu másik főterméke a középkor óta változatlanul a szőlő illetve a bor volt, a szőlőkkel borí­tott Öreghegy ekkoriban a mai Ba­rátság városrészig terjedt.
Az 1784/87 közti első hiteles népszámláláskor 267 házban 1802 lélek élt Duna-Pentelén. A félszázaddal később, 1833. február 15-én mező­városi rangra emelt Dunapentele la­kosainak száma már elérte a 2800 főt, ebből a szerb származású orto­dox hívek száma már csak 130 fő volt, vagyis a természetes szaporodás során 5 százalékra csökkent.