Budapest – 1974. április
Csigó László felvétele
Vargha Balázs
Örkény István útja a groteszktől a groteszkig III.
Hasadóanyag
Már a Műegyetemen vagy talán korábban rajta maradt, hogy ő a spaszmacher. Az ő magyarításában: viccmester.
Szép, humánus hivatás. Rokona az udvari bolondénak, főleg abban, hogy több szabad neki, mint a közrendű emberiségnek. De közel van a költő mesterségéhez is. A vicc, amit a viccmester kitalál: műalkotás. Hogy félre ne értsük egymást: az ő vicce nem elmondani való történet, ami valahogy úgy kezdődik, hogy két vigéc megy a vonaton. Ez a vicc inkább dráma. Heppening. Pillanat sugallta ötlet, aminek szerkezete, előkészítése, csattanója van. Mindez egy percen belül.
A viccnek mint műalkotásnak eszme mondanivalója is van. Az, hogy a király meztelen. A kiskirályok pláne.
A spaszmacheri hivatáshoz sokoldalú tehetség kell. Emberismeret, arányérzék, jelképalkotó erő, nyelvi fantázia. És főleg: komolyság. A viccmester nem vidám ember. Komoly, mint a tűzszerészek vagy az agysebészek. Ilyesmit nem lehet elröhögni. Még a csattanó után sem. A spaszmacher őrizze meg komolyságát. Mindvégig.
Mint a Néhány perc külpolitika című egypercesben, ami úgy kezdődik, hogy a szenes fölkiabál a nyolc lépcsőnyi mélységből: “- Német demokratikus brikettünk, nincs!”
De aztán ez a mondat is elhangzik, egy szépcímkéjű rumosüveg megcsillogtatásától kísérve:
“- Én egy kis hasadóanyagot szeretnék venni…”
Hosszabb (egypercesben számítva hosszabb) dialógus után:
“- Valami edényt hozott? – kérdezte.
– Nincs nálam semmi.
– Akkor két forint üvegbetétet kérek.
Kifizettem az üvegbetétet.
– Dugója sincs? – kérdezte.
Dugóm se volt.
Felsóhajtott. Aztán széthasított egy újságlapot, összecsavarta, s úgy-ahogy bedugaszolt vele egy piszkos parádi vizes üveget. Abból a rozzant szekrényből vette elő, ahova a rumot dugta az előbb.
– Becsomagoljam?
– Nem szükséges – mondtam.
– Legyen máskor is szerencsém – mondta a szenes, és előzékenyen felkísért a lépcsőn. Ott megkérdezte:
– Remélem, békés célokra szolgál?
– Az csak természetes – mondtam.
– Csak mert olyan nagy viccmesternek látszik – mondta, és tréfásan megfenyegetett az ujjával.”
Humornak elég fekete. De mi ez a csattanó ahhoz képest, amekkorát “házilag” fusizott nukleáris töltetek csattanhatnak egyszer?
Örkénynek is az a gondja, hogy az igazi spaszmacherektől, a szellem és az emberség alkotóművészeitől dilettánsok orozzák el ezt a hivatást. Mégpedig jól fölszerelt dilettánsok, abszolút békésnek nyilvánított szándékokkal.
Örkény itt nem csinál egyebet, mint hogy leírja azt az abszurdumot, amivel együtt élünk, s amitől úgy-ahogy még aludni is tudunk. Mindössze egy nagyon kicsit transzponálja a témát: a hagyományos tüzelőanyagok pincéjébe helyezi át a másfajta tüzelőt.
S ezzel kifejezi azt a gyanúját-gyanúnkat, hogy obskurus pincékbe is juthatott már hasadóanyag.
Ugyanennek a témának egy másik transzponálása így kezdődik:
“A Kálvin téren egy autóbusz nekirohant egy fának. Hirtelen az egész városban megálltak az összes villamosok. Minden megállt, még a kisvasút is a játéküzlet kirakatában. Csönd lett. Később még fölzörgött valami, de csak egy újságpapírt söpört magával a szél. Aztán nekisodorta egy falnak, és még nagyobb lett a csönd.”
A Budapest című egyperces kezdődik így. Az utolsó mondata pedig ez: “Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.”
Közben megsemmisítette Budapestet egy kósza atombomba.
Íme, Örkény István törhetetlen optimizmussal néz fővárosunk jövőjébe.
Történelem
Azt hiszem, tudok rá magyarázatot, hogy a budapesti atombomba miért éppen a Kálvin téren kezd hatni az imént idézett egypercesben.
Mert 1947-ben, a hadifogságból hazaérve a Kálvin tér látványából értette meg, mi történt közben Budapesten. Tudni tudta már, de addig nem szemlélhette. Taxi vitte be a Keletiről. “A romos utcarészleteknél lassított, egyes helyeken – mint például egy felrobbantott Kálvin téri bérház előtt – megállt. Nem sokat magyarázott. “Azt tessék megnézni” – mutatott egy kormos kőfalra, melyhez valami csoda révén még hozzá volt ragadva sértetlen csempék között a fehér fürdőkád.”
Szóról szóra így volt. A Kálvin téri fürdőkád majdnem olyan nevezetes statikai tréfája volt a háborúnak, mint az Attila utcai ablakba belefúródott repülőgép.
A Kálvin tér különben is érzékeny a történelemre. Március tizenötödikéhez is az itteni vásártérről verbuválódott az első szavalókórus.
“Háború utáni díszlet” – ilyennek látta Budapestet Örkény a hazaérkezése napján. Ez a fürdőkád valóban a színpadiasságával parádézott.
És a hazaérkező hogy állt meg ebben a díszletben?
“Reggel kilenckor futott be a vonat a Keleti üszkös falai közé. Füstje, a tető kiégett traverz-vasán átlebbenve, szabadon szállt föl, s belemosódott a kormos téli égbolt szürkeségébe.
Csak félig voltam ember: félig még fogoly voltam. Nem mertem messzire nézni, s nem mertem lélegzeni, amikor megálltam a főbejáratban, festői rongyaimban, kezemben egy bugyorral, melyben tíz novella, egy dráma és egy szociográfia kéziratát hoztam haza, továbbá az évekig kuporgatott szappanadagjaim maradékát, körülbelül másfél kilót, kisujjam vékonyságú szeletekbe szabdalt mosószappant. Míg a kéziratok el nem kelnek, addig az ő révükön gondoltam új életet kezdeni.”
Elgondolom, hogy Örkény negyven évnél fiatalabb olvasói aligha észlelik az öniróniát ezekben a mondatokban. 1947-ben a szappanvalutát már meglehetős gyöngén jegyezték Budapesten. Az a kalkuláció, hogy a szappanosbatyu új élet alapja lehet, pontosan összeillik a festői rongyokkal, amelyek a félig-még-fogolyt takarták.
Lila tinta
Az Egyperces novellák kötetben egymás mellé került két ős-egyperces, 1947-ből. Az első ez a megérkezés a hadifogságból, a pontról pontra hiteles beszámoló. A másik viszont tisztán az írói képzelet terméke, egy 1945-ös budai lódög szakszerű föltrancsírozásáról. Örkény ilyet nem láthatott. Talán azért is tudja olyan elegánsan és dekoratívan megrajzolni a két figurát:
“Két gróf állt a latyakos Várfok utcában, két nappal Buda eleste előtt.
– Te mit hoztál, Endre bátyám? – kérdezte a lengyelbundás, bilgericsizmás, zergekörmös-kalapos.
– Teddy fiam cserkészkését – válaszolta a pézsmabundás, perzsagalléros, Eden-kalapos. – Hát te, Károly öcsém?
– Én a vadászkésemet – húzta ki Károly gróf a finn kést.”
A zergekörmös-kalapos arisztokratának állandó rovata volt annak idején a Lúdas Matyiban. Örkény látszólag ennek a rovatnak egy variánsát írta meg, frissen hazaérkezve. De a novella befejezése másfelé mutat. Miután eszmét cserélnek a ló fajtájáról, életkoráról, vesepecsenyéjének anatómiai elhelyezkedéséről, így fohászkodnak neki a munkának:
“- Hát rajta, Endre bátyám – mondta Károly gróf jókedvűen.
– En avant, Károly öcsém – szólt Endre gróf lelkesen.
Ezzel nekiestek a húsnak.
Endre gróf ötven-, Károly gróf negyvenéves volt. Mindkettőjük életében ez volt az első hasznos munkamozdulat, s méghozzá – a sors különös kegyelméből – olyan mozdulat, melyhez jól értettek… Nagy idők voltak eljövendők.”
Világos: a közelgő nagy időktől azt várta Örkény, hogy a sors különös kegyelme a szocializmusban is működni fog, s volt arisztokraták, kapitalisták megtalálják a hajlamuk szerinti kétkezi munkát.
A következő években történt az osztályharc élezése tárgyában egysmás, ami azóta középiskolás történelmi tananyag, tehát itt mellőzhető az említése. Az író azonban makacsul tartotta magát ahhoz, hogy ő másféle nagy időket várt és vár. Egészen addig, míg egy irodalmi ügy rá nem ébresztette tévedésére. Az ügynek ő maga volt az elindítója – Lila tinta című elbeszélésének közreadásával – és áldozata, akit olvasólevelekben és illetékes kinyilatkoztatásokban bélyegeztek meg. Emlékeztetőül csak néhány mondatot a legilletékesebbtől: “Ez a novella rothadt és hazug. A tulajdonképpeni témája a pusztuló burzsoázia megsajnálása és megsajnáltatása… Az ilyen rothadási termékeknek a mi új irodalmunkban nem lehet helyük.”
A Lila tintában az találtatott fő hibának, hogy egy kitelepített tőkésnek, egy nevetséges, hisztériás, intrikus álözvegynek a szép lánya, Bébi jó szót is, állást is kap 1951-ben, felelős emberektől.
A vitának azok a dokumentumai, amiket Örkény 1973-ban újra lenyomatott – Arcképek, korképek című kötetében – az abszurdumok abszurduma. Beleértve az író önkritikáját, amely ezt a hivatalos minősítést kapta: “semmi egyéb, mint egyszerű mellébeszélés.”
Ahogy visszaemlékszem azokra a fosszilis évekre, a Lila tinta vitája nem hatott humorosan.
Rémálom a budai Várról
Örkény groteszkjeinek nem ötlet az alapja, hanem valóság.
Például A Vár mindenkié című egypercesének az az alapténye, hogy a Vár rendeltetéséről sokat vitatkoztak, míg megtalálták a most végre valóra váló sokcélú megoldást.
A találgatásokat, amelyek évekig kergették egymást, nem volt nehéz áttenni szelíd élcelődésbe:
“Például: Magyar Pantheon lesz a Várhegyen. (Hősök, művészek temetője, díszes ravatalozó, krematórium.)
Idegenforgalmi központ. (Szállodák, fürdők, szórakozóhelyek, külön repülőtér, stb.)
Öregek köztársasága. (Magányos, társaságra és otthonra szoruló aggok otthona.)
Szulejmán kertje. (Mór stílű mulató, háremmel a külföldieknek.)
Bukott leányok javító-nevelő intézete.
Fedett teniszpálya.
Európa legnagyobb cukrászdája.
Sóraktár.”
Annak elgondolásához azonban már a valóságtól elrugaszkodó merész fantázia kellett, hogy a Vár felhasználásának novellabeli végleges tervét tökéletesen titokban tudták tartani. S ami még bámulni valóbb: minden, amit terveztek, el is készült az ünnepélyes megnyitás napjára. Annak a demokratikus elvnek jegyében, hogy a Vár mindenkié, minden elgondolható óhajt teljesített a Várvállalat.
A novella formája: panaszos levél. A megnyitó egyetemes népünnepélyének egy csalódott résztvevője ajánlja szelíden a Vállalat figyelmébe a még javításra váró hibákat.
“Ott állt e sorok írója a tömegben, latolgatva, merre vegye útját. ‘Versbarátoknak’ – mutatta az irányt az egyik tábla. ‘Hógolyózzunk!’ – volt kiírva a mellette levőn. ‘Kígyók világa Afrika dzsungelében… -‘ ez is csábítóan hangzott. Nehéz a választás, amikor az ember úgyszólván minden hiányérzetét, álmát és vágyát kielégítheti. ‘Nyugdíjasok golfpályája’, ‘Szelíd elefántok’, ‘Szexuális nyomortól szenvedőknek’, ‘Mi az atomenergia?’, ‘Homokozó felnőtteknek’, ‘Cigányzene vagy népi zene?’… E sorok írója is csak addig tétovázott, amíg meg nem pillantotta a ‘Szorongásos neurózisban szenvedőknek’ feliratot. Gondolhatni, hogy kétszeri elektrosokk-kezelés után mily dobogó szívvel, s mily felfűtött várakozással indultam a 77/a jelzésű, aranylemezekkel burkolt bronzkapu felé!
T. Vállalatvezetőség! Higgyék el, hogy építő kritikámat nem az a kis csalódás sugallja, melyben részem volt. A kapun keresztül ugyanis e sorok szerény írója egy felvonóba lépett, melyben – hét emelet magasságban – három markos legény megragadta, és síléceket erősített lábára. Megemlítettem ugyan, hogy tériszonyban szenvedek, amire ők – jogosan – szemrehányást tettek, amiért mégis ide jöttem, a ‘Síelők paradicsomába’.
Lelöktek egy olimpiai méretű síugró sáncon.”
És így tovább, egészen annak konstatálásáig, hogy a mindenki számára feltárult csodavilágban vannak még hibák, például az irányító táblák elhelyezése nem tökéletes.
Természetesen ez a szorongásos levélíró következtetése, nem Örkényé. Ő ezzel az egypercesével (ezzel is) többet mond, mint amit leír.
Nagyjából ezt mondja: céljaink, elhatározásaink gyönyörűek, lehet értük lelkesedni. De boldogítani az emberiséget nem könnyű. Ezt még tanulnunk kell.
Örkény befizetett ebbe a vállalkozásba. Együtt sír és nevet a Vállalattal. (Mostanában többet nevet.)
