Egyenlőség – 1933. május 6.
Zsidó temető Dunapentelén a szabadstranddal szemben /2010
fotók: József Attila Könyvtár/Ortó Béla
Rejtélyes sírkő a dunapentelei temetőben
A dunapentelei országos hírű, régi, zsidó temetőben igen érdekes, néhány évszázad vasfogát meghazudtoló, az idő viszontagságával dacoló sírhant melletti kőoszlop még ma is nyílegyenesen áll és tárja a szemlélő elé héber betűkkel, hogy
e sirhant alatt nyugszik
(a név az legyen mellékes ez alkalommal, mert a porladozónak egyenes leszármazottja vagyok), tehát: Név, Ger, (áttért) dunapentelei polgár, volt németországi katolikus főpap.
Körülbelül 15 éves iparostanuló voltam, mikor a szegény apám elhunyt. Tőle s a rokonságtól hallottam annak idején, hogy mi leszármazottjai vagyunk a dunapentelei zsidótemetőben nyugvó, volt katolikus főpapnak, aki Dunapentelén házassága alkalmával a zsidó hitre tért.
Húszéves koromban, ezelőtt 40 évvel találkoztam Kellner Adolffal, a volt nagyperkátai öreg zsidóval, családom egykori jó ismerősével, aki Dunapentelén töltötte gyermekéveit és élete javarészét. Az öreg 40 évvel ezelőtt éppen 80 éves volt. Emlékező tehetsége, járása még élénk és mozgékony volt.
Megkérdem:
– Kellner bácsi ismerte Dunapentelén apámat és családomat. Tudna-e valami felvilágosítást adni a mi ősünkről, aki a pentelei temetőben porladoz és akinek a sírkövén “Ger” szó jelzi a zsidó hitre való áttérését?
– Én már öreg ember vagyok, fiam. De ezt a történetet tudom. Így van:
– … régen, nagyon régen, a németországi katolikus-üldözések idején, a harmincéves háború borzalmai közepette, egy katolikus püspök, egy főpap és egy magas állást betöltő egyházférfi, az üldözések és megpróbáltatások elől Münchenből elmenekültek még idejekorán, különben életüket vesztik. Ausztria felé vették útjukat. Nappal meghúzták magukat biztos helyen és éjjel tovább gyalogoltak. Bajorország határán a határőrök lefogták és ideiglenesen egy kis rozoga őrház szobájában őrizték, hogy reggelre tovább szállíthassák az illetékes hatósághoz. A hajnali órákban, amidőn az őröket mélyen nyomta az álom, a kis viskó foglyai az ablakon keresztül szerencsésen elmenekültek. Sok viszontagság után eljutottak Bécsig, ahol elvesztették jóbarátjukat, a magas tisztséget betöltő egyházférfit. Minthogy biztonságban itt sem érezték magukat, rövidesen Magyarország felé menekültek és szerencsésen el is érték Budát, ahol menedéket találtak a püspök egyik budai plébános jóismerősénél, aki ugyancsak elrejtőzve élt Buda külvárosi kis házában. Jó ideig biztonságban érezték magukat, már-már azt hitték, hogy enyhültek a viszonyok, amidőn egy napon a sekrestyés halálra ijedve azzal állít be hozzájuk, hogy katonák cirkálnak házról-házra a a közelben. Ismét menekülni voltak kénytelenek a Duna mentén és eljutottak jó emberek segítségével ketten Dunapentele határáig, ahol az erdős dunaparti részen újból katonák vették üldözőbe. Itt már szerencséjük csak részben kedvezett. A parton egy gazdátlan csónak állt rendelkezésükre, hogy a Duna másik partjára menekülhessenek üldözőik elől. Nem tudni, a katonák üldözése, vagy a dúló vihar következtében a püspök pap társa a csónakból kiesett és a segítségére sietés alkalmával a csónak elmerült, a hullámokba sodorva a püspököt is. A Duna hullámáival küzködő püspök már nem tudta megmenteni paptársát, sikerült azonban neki megmenekülni és a közeli malomba úszva, szives fogadtatásban is részesült és minden jóval ellátták. Annyira összebarátkoztak, hogy a molnárnak felajánlotta szolgálatait, aki azt szívesen fogadta, ő szállította azután a lisztet a közeli falvakba, Dunapentelére, sőt még az ottani öreg, zsidó fűszeresnek is, akinek csodaszép volt a lánya. A szép zsidólány és közte megértő jó barátság fejlődött ki. Később e barátság meleg vonzalommá, majd igaz szerelemmé fejlődött. A volt katolikus püspök áttért a zsidó hitre és feleségül vette a fűszeres lányát. Hosszú ideig élt Dunapentelén és nagy család hátrahagyásával ott meg is halt.
– Ennyit tudok a régmúlt idők elbeszéléséből. Még azt is tudom, hogy az 1850-60-as években több ízben találkoztam Dunapentelén amerikai, de főként németországi leszármazottakkal, akik el-eljöttek a zsidótemetőbe, hogy sok szenvedésen keresztülment ősük iránt tartozó kegyeletüket leróhassák.
Így szól Kellner bácsi elbeszélése.
Ettől eltérően olvastam egyik vidéki naptárban, mely az 1905-ik évre jelent meg Kálmán Dezső kölesdi református papnak, jelesen ismert vidéki írónak elbeszélését, mely arról szól, hogy Dunapentelén, a zsidó temetőben eltemetett volt katolikus főpap, aki a zsidó vallásra tért át, németországi menekülése után tulajdonképpen Rákóczi táborában katonáskodott a kurucokkal és béri Balogh Adámnak, a hírneves és törhetetlen kurucvezérnek volt legmeghittebb barátja. Amidőn a labancok, a császár katonái a Dunántúl elfogták béri Baloghot, megvált a katonai életétől és Budapesten telepedett meg. Itt ismerkedett meg az ottani rabbi szépséges lányával és alapított azután családot.
Temetővel szemben a szabadstrand
fotó: Dunaújvárosi Hírlap
Nem tartottam feleslegesnek, hogy a mai szomorú időkben itt felújítsam a dunapentelei német püspök sírkövének rejtélyes történetét.
(-)
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
