Kalász Márton – Téli bárány XIII.


Jelenkor – 1984. november


Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2021

KALÁSZ MARTON

Téli bárány

Probsték hozzáfogtak volna aratni, de magukban nem végezhették. Nem lehetett, amíg nem egyeztek Harangozóékkal, a fölvidékiekkel. Harangozó vasárnap délután lovaskocsival kijött a malomba. Hozta magával az aratóját, ismerős falubeli napszámost, fiatal házasembert. Mielőtt másnap az árpába beálltak, a táblát pontosan megfelezték. Az arató kezdte az egyik szélében, Probsték, Vroni apja, Vroni meg Anna a másikban. András is téblábolt, kötelet terített, vízért szaladt. Dél felé Vroni arra is ráért, hogy lemenjen s ebédet főzzön. Addig Anna szedte nagyapja után a markot. A búza aratása már nehezebb volt. Az öreg Kovács hajnalban, kötélcsinálás közben méregette a jókora táblát, ennek a felét kell neki levágnia. Nagy reggeli hőség mutatkozott, Probst szintén ott verítékezett köztük. Vroni mérgesen küldte vissza a malomba. Már második nap érződött, baj lesz. A napszámos fiatalember nagyon iparkodott a feleségével meg az anyjával. Nekik más vállalásuk is volt, igyekeztek volna itt végezni. Probstéknak nem lett volna muszáj, ők a magukéban ráértek lassabban is. Az öreg azonban önkéntelenül igazodott. A dűlő végében aztán egyre hosszabban állt, lihegett, fente a kaszát, inge merő víz lett. Harmadnap még zivatar is keletkezett messze, a szél gyorsan jött, fölkapta a markokat, lobogtatta végig a tarlón. Vroni lánya kezébe nyomta a sarlót, nekiállt kötözni, veszekedett Andrással, mért ilyen élhetetlen, lusta, hogy nem tudja a dolgát. Jó lett volna kepébe rakni, amennyit vihar előtt csak lehet. Apám, hagyja már azt a kaszálást, kiáltott Vroni. Az öreg megfordult, pillanatra átnézett a túloldalra. Látta, a fiatalember még egyre vágja, mint a bolond. Aztán hirtelen elhaiítja a kaszát s szalad. Indult az öreg is lefelé, hátában a széllel, oda, ahol Vroni kévézett. A dűlő végében fölbukkant Probst, mellette András a maradék kötéllel, amit délutánra áztattak az udvaron. Vroni a szélben kiáltani próbált az urának: – Pauli, te rakjad, mi majd hordjuk. – A szél tovább erősödött. – Maga is inkább kepézzen – kiáltott Vroni az apjának. Az öreg küszködve odaért, fejéről a szél útközben lesodorta a kalapot. Mozgott mindenki. Vroni megpróbált egyszerre négy kévét is fölfogni. Húzta őket, kirántódtak a kezéből. A szél hangzott, itt volt a vihar. Egyik-másik kepét széjjelzilálta, újra kellett rakni. A malom felől olyan erősen hallatszott a jegenyenyárfák zúgása, szegény állatok, megbolondulnak odalent, gondolta Vroni. A szél Anna szoknyáját a nyakába fújta, a kislány fölbukott egy elszabadult kévében. András szaladt, fölsegítette. Akinek hirtelen hátába került a szél, nekiiramodott, mintha jókedvében rohanna. Az öreg Kovács valami kéveféle után kapdosott. – Maradjon, a kepéivel törődjön – mondta neki Vroni. – A kaszámat nem tudom, hova dobtam le – kiabált reszketeg hangon az öreg. – Fene a kaszát – válaszolt szintén hangosan Vroni. – Majd meglesz. – Vroni félszemmel az urát figyelte. Egyszerre megrettent, mi lesz itt ezzel az emberrel. Probst viaskodva, meg-meginogva nyomta le a kévéket. Hajladozott, fölegyenesedett, megint hajladozott. Kalap már neki se volt a fején, röptette valahol a vihar. Kepéi álltak, szinte nem mozdultak. Vroninak eszébe jutott, Paul egyszer elmondta neki, tud egy fortélyt, amivel mindig egymáshoz erősíti a kévéket. Nincs az a szél, amelyik széjjelszedné őket.
Az eső egy pillanat múlva megindult. Probst hallotta, hogy jön lefelé, kíméletlenül suhogott, verte Probst hátát, lába szárát. Arcán végigrobogott a víz, le a nyakába, be az inge alá. Hirtelen úgy érezte, le kell ülnie. Ha tüstént le nem ül, itt helyben meghal. Küzdve még ráerősítette a kepére az utolsó kévét. Fordult vele a világ, lecsusszant a búza tövébe. Keze a mellét szorította. Mintha szalmavonót szúrt volna bele valaki s most lassan húzná kifelé belőle a belső részeket. Másik keze védőn emelkedett, s behunyta a szemét. Az eső pásztázott, olyan volt, hogy nyomban széjjelüti az arcát. Tovább forgott vele a világ, de legalább már ült. A sűrű vízhullástól semmit se látott. Fölötte iszonyút csattant, az ég hangja zengve távolodott. Beljebb nyomult a kepébe, hirtelen nem tudta, egy pillanatra elaludt vagy elájult. Föleszmélve úgy vélte, felesége hangját hallja a háta mögött. – Apátok hol van, apátokat keressétek – kiáltott Vroni a közelben. Nem volt ereje visszakiáltani, hogy itt van. – A kepéket kutassátok – hallatszott ismét Vroni hangja. András hajolt át váratlanul a kepén. – Itt van, megvan – kiáltott s lebújt az apja mellé. Anna is odaért, meglátta őket, megtorpant, s lebújt harmadiknak. A két gyerek teste egészen elfödte Probstot, arca épp csak kilátszott a két fej között. Vroni a még lézengő, vizes kévékből odavonszolt hármat, óvatosan rájuk borította. Az öreg Kovács valamelyik szomszédos kepe védelmében kuporgott. Vroni melléült. Zengett a levegő, égszakadásosan ömlött a víz. Lehetetlen lett volna ebben az időben akárcsak a malomig eljutni.
Probsték másnap tudták meg, hogy szerencséjük is volt ezzel az idővel. A csúfabbja elfordult, mielőtt ideért, másutt, a nagyobb falu bizonyos részein, jég is esett. Az eső csak sokára csöndesedett, s elindultak lefelé a malomba. Paulit támogatni kellett. Éjszaka igen nyöszörgőit, hánykolódott a kimerültségtől. Vroni ébren hallgatta. Első éjszaka, amikor a háború után hazajött, nyöszörgött ennyire, gondolta. – Maradj ágyban – mondta neki másnap reggel -, pihenj. – Probst dél tájt azért fölkelt, s ebéd után kiült az udvarra. Itt-ott még sáros volt, az eső vájta árkok a fülledt napban szik-kadtak. A malom körüli tócsák melegedtek, párálltak, lepkék ülték meg szegélyüket. Az aratásba még nem volt értelme beállni, a család tett-vett. Az öreg Kovács hazament s következő nap hajnalban jött vissza. Aggódtak, mi lesz a szemmel, ha itt csinálják a szérűt, lesz-e gép, amelyik kijön kedvükért a malomba. A nagyobb falu két cséplőgépét átvette a földművesszövetkezet, Probstéknak ott nem volt ismeretségük. Harangozó ugyan kijött s fölajánlotta, hordják be a kisebb faluba, csépeljék el nála a kertben. Probst hirtelen határozott, s begyalogolt a nagyobb faluba. Fogta a malom egyik zugában nemrég talált meggyfa sétabotot, azzal indult. A szövetkezet irodájában, a hajdani Dvorsky-bolt lakásában, két fiatalembert meg egy kislányt talált. Végighallgatták, az egyik fiatalember majdnem napra megmondta neki, mikor megy ki a malomba a cséplőgép. Útban a kisebb faluba tesz majd annyi kitérőt, hogy elcsépeljen nekik.
A gép két nappal később ért ki hozzájuk, mint ígérték, késő délután. Gőzgép helyett traktor vontatta. Mindjárt szembefordult vele a szérűn, hogy meghajtsa. A cséplőmunkások közt volt Mess koma. A banda férfiai inkább németek voltak, a lányok németek, telepes magyarok.
Az árpát el akarták végezni, így aztán kicsit későn lett fájront. Vroni vacsorát főzött. A gépészt, az etetőt, a mázsálót meg a kazalmestert szokás volt ellátni. – Meg kéne hívni Mess komát is – mondta Vroni az udvaron.
– Benne van – felelte Probst. – Nem vetted észre, ő a kazalmester.
Probst igen érezte a lábát, a veséjét, de azért ott volt a szérűn. Anna ámult, az apja hosszú idő után megint utasítgat, megmondja, mi hogyan legyen. – Apám olyan, mintha a régi volna – súgta bent az anyjának. – Látod – mondta Vroni. Nem tette hozzá, tudod is te, milyen volt régen. Az öreg Kovács szintén intézkedett, ahol kellett, végtére após volt itt. Másnap nagyon hajnalon kellett ébredni, Probst úgy érezte, lehetetlen kinyitnia a szemét. – Mi az, nem kelsz? – kérdezte Vroni az ágy mellett. – De, igaz, csak maradj – tette hozzá megenyhült hangon. Kint már hangos volt az udvar, a szérű, a cigarettára gyújtó férfiak köhögtek, a lányok vihorásztak. Vroni meg akarta kérdezni Probsttól, nem tudja-e, ki ez a mázsálófiú. De meg kellett mondania azt is, mért kérdi. Azt meg nem akarta. Inkább megkérdezte reggelinél Mess komát. – Ez városi szőlőhegyi. Papnak tanul, csak nemigen szereti, ha kérdezik tőle. Olyan szegény gyerek. – Vroni töprengett. Akkor már Annával nem beszél arról, mit vett észre. Hogy tetszik ennek a fiúnak. Anna sürgött-forgott, benne volt most is a parasztvér, a férfiak ugratták, tették neki a szépet. Anna nem maradt adós a felelettel, de el-elpirult. Vroni észrevette, egy vágó pillantás a mázsakezelő fiatalembernek is jut. Van benne kicsi belőlem is, mosolygott Vroni magabízón.
Délutánra hajlott, a gépész egyre jobban sürgette munkásait. Úgy kívánt végezni, hogy este még átköltözhessenek a kisebb faluba. A traktor akkor romlott el, amikor a gépész oda akart vele farolni a cséplőgép elé, hogy induljanak. A gépész szitkozódott, ilyesmivel kell dolgozni, ócskavassal, mennyire más világ volt a gőzgéppel. A cséplőmunkások fáradtak voltak, szerettek volna hazamenni. – Mindenki akkor mehet, amikor én mondom – szólt a gépész. Matatott a traktoron a hiba után, bár azt dünnyögte, nem sokat ért hozzá. Probst beszalasztotta Andrást, hozza ki a demizsont, s végigkínálta az embereket. A gépész mérgelődött, nem találta a traktor hibáját. Teljesen besötétedett, a munkások leheveredtek, beszélgettek, elkezdtek énekelni. Anna később bement a házba, hogy anyjának segítsen. Vroni kiküldte a lányt, menjen csak vissza az emberek közé. Anna keresztülment az udvaron, a ház sarkánál levő cementes hordóból akkor lépett ki anyaszült meztelenül az egyik lány. Nem vette észre Annát. Kicsit törölgetett fénylő testén a holdderengésben, állt, végignézett magán. Aztán ügyesen belebújt a ruhájába s kiment a szérűre. Anna még sohase látott teljesen meztelenül senkit. Ez a lány, akit Zsuzsának hívott mindenki, amúgy is a legszebb volt a cséplős lányok közt. Anna beleborzongott, a lány után nézett, aki eltűnt a hídon túl, s kintről hallatszott be nevető hangja. Odakint a szérűn a gépész csörgette szerszámait, a mázsáló adta kézre neki. András ott kíváncsiskodott a hátuk mögött. – Nem vagy te akadék itt, te gyerek? – szólalt meg Anna, s maga is odaállt András mellé. A mázsakezelő fölnézett rá. Arcából alig látszott valami a homályban, inkább a félszeg mosoly. Semmit nem szólt, szeme szinte fölfénylett. Anna, akárcsak imént az udvaron, megint megborzongott.
Probsték költözés utáni első vasárnap lovaskocsival mentek be a faluba a templomba. Probst hosszallotta gyalog az utat, Vroni is kímélni akarta az urát. Fölültek, Probst Anna mellé, Vroni a fiával a hátsó ülésre, a féderre ült. Amikor beértek a faluba, s az emberek meglátták őket, hogy megállnak a templomkert aljában, lekászálódnak ünneplőben, Probst már úgy érezte, nem helyénvaló. – Legalább álljunk el innen valahova – mondta. – Ne legyünk itt szégyenszemre, mint valami uraság. – Probst megfordította a lovakat, s bekéredzkedett a régi házba. Harangozóékhoz, a fölvidékiekhez. Harangozóék reformátusok voltak, ebbe a templomba nem mentek el. Mise után Vroni nem akart bemenni az udvarra, bármilyen kedvesen kérték is. Harangozóék nem sértődtek meg, Probst azonban megharagudott, szóvátette Vroninak s összevesztek hazafelé. Következő vasárnap gyalog indultak. Probst igyekezett, le ne maradjon, Vroni észre ne vegye rajta, hogy töredelmes. A falu elején bevárták egymást s együtt haladtak fölfelé. Aztán így minden alkalommal. – Na, ezek még mindig nem csépeltek el – mondta Vroni most vasárnap, amint átnézett Harangozóék udvarára, vagyis a magukéra, s meglátta a ponyvával letakart cséplőgépet. Akaratlanul a lányára pillantott, Anna napbamította arcán, úgy tetszett neki, picit átüt a vér. A templomban a fiatal káplán már az oltár előtt állt, amikor beérkeztek s hamar meghintették magukat szenteltvízzel. Nem sokan voltak a templomban, kántor se volt, hogy énekeljen. Uzd tanító költözőben volt, nősült, s Tolnába, egy volt sváb faluba helyeztette magát, ahol a menyasszonya tanított.
Anna vasárnap délutánonként bejárt a faluba, amíg a jó idő kitartott. Vroni örült ennek, ki-kifaggatta, mit csináltak, merre jártak, kik voltak még ott. A fiúk s lányok szerettek a templom fölött, a Kálvária-dombon, vagy közvetlenül az erdő aljában üldögélni. Anna igyekezett sötétedésig hazakerülni. Vroni megfigyelte, a kislány mindig egyedül jön meg. – Elkísért valaki? – kérdezte egyszer céltudatosan. – Mintha láttam volna valakit. – A kislány azt válaszolta, nem kell kíváncsiskodni, s neki nem kell kíséret, nem félős. Az Anna-napi búcsúra az öreg Kovácsék úgy jöttek át a nagyobb faluból, mint régen, csak most ide a malomba. Ebéd után nem indultak semerre, csupán a nők be litániára. Mióta Scheurert kidobták a kocsmájából, nem volt nyilvános helye a kisebb falunak. Nem volt hova leülni fröccsözni, megrágni a szót, mint azelőtt. Probst mostanában sokat gondolt a nővérére, nem hitte volna, hogy ennyire hiányzik neki. Nem sokat tudtak Réziékről, annyit csupán, kinek a tanyáján vannak a Szigeten. Franz is minduntalan eszébe jutott. Róla még annyi hír se volt, él-e. Vroni csak sokára mondta el, hogy Franz a front előtt itthon járt, hogyan jött s mivel búcsúzott. Ha Rézi el nem szólja magát, Probst talán ennyit se tud meg. Rosszul is esett neki, nem tette azonban szóvá. Gondolatban így se tudott közelebb férkőzni öccse képéhez, hiába fogódzott az asszonyok elbeszélésébe, amúgy csatakosan, nekivadultan a meneküléstől hogyan állított be, kik voltak vele, Probst mindig megpróbálkozott, hogy maga elé idézze. A háború végén, Ausztriában látta az efféle viselkedésű tiszteket, kevélykedni, aztán félelembe esni, vakmerőségükbe belepusztulni. Itt volt az ősz, az esőzés, Vroni megint elégedetlenkedett a malom miatt, hogy Andrásnak sáron, esőn naponta be kell gyalogolnia az iskolába. Fiatal tanítónő került Uzd helyére, a gyerekeket nehezen tudta keze alá igazítani. Vroni, hogy ne kelljen kettőnek járni, azt is Andrásra bízta, ami kisebb dolgot a szövetkezeti boltból el kellett hozni. András sokszor megfeledkezett átszaladni a régi Vadkerti-féle házhoz. Anna vasárnap délutánonként kukoricaszemekbe kártyázott az apjával. Vroni, ha nevettek, föl-fölnézett rájuk az imádságos könyvéből, ők a szemrehányó pillantást észre se vették. A templomba már Vroni se járt be minden vasárnap. Nemcsak az idő miatt volt, hanem mert újabban csak minden második vasárnap volt mise a kisebb faluban, s ez is bizonytalan. Tardonai káplánt a botránya miatt mégiscsak elhelyezték, utóda eddig nem jött. A fiatal káplánnak, őt Siristyének hívták, másik faluja is volt, öreg, beteg plébánost segített ki, váltva járt oda meg a kisebb faluba. Vroni a kihagyott vasárnapokon megfőzött, délután az ablakhoz húzódva elmondta magában azokat az imádságokat, amiket a misén szokott odabent a templomban.
Az öreg Kovács ki-kilátogatott, s mindig panasszal volt a vele lakó sváb emberre. Probst azt ajánlotta, költözzék ki a két öreg ide a malomba, itt békességben lesznek, hely igazán van elég. Vroni nyomban közbeszólt, hogyan gondolja, saját tulajdonból ne szoruljon ki az ember, többé vissza nem jut. Hiszen úgyse az övék már, akarta Probst mondani, de hallgatott. Késő ősszel az öreg azzal érkezett, mekkora megint a mozgalom a nagyobb faluban. Csapatostul érkeznek a Fölvidékről a telepesek. Akik németek eddig megmaradhattak a házukban, most, akárcsak Probsték májusban, kikényszerülnek. Valami kisebb portát kapnak, abból meg azoknak muszáj kimenniük, akik eddig benne laktak, ők már hova lesznek, azzal nemigen törődik senki. Ezek a fölvidékiek szerencsésebbek, mint a tavasziak, mint Harangozóék. Mindenüket magukkal hozhatták. Állami teherautók, lovasfogatok napok óta hurcolják a városból, az állomásról az ingóságokat. Majdnem minden család sokgyermekes, katolikusok. Elmúlt vasárnap, mondta az öreg, zsúfolásig volt velük a templom. Ha így megy tovább, még egyszer annyi ember lakja a falut, mint régen. Probst fiatalkori ismerősei után érdeklődött, most kivel mi lett, mind kiszorult a házából. De nem ment malomba egy se, szólalt meg csöndesen Vroni. – Nagyon jó itt nekünk, mit bánja mindig – válaszolt rá Anna, a kislány. – Jó – mondta Vroni -, neked különösen. Hónapszám nem látsz barátnőt vagy egy hozzád való fiút.
Új esztendőre már csak a legkisebb keresztfiú, Larenc jött el köszönteni. Barátságosan behavazódtak, erről is folyt a szó, meg arról, ősszel ki hova járt munkára a Mess családból. Ebéd után váratlanul beállított Ignácz Ilon a kisfiával. Röstellkedve kívánt újévet. – Ez a gyerek mindenáron el akart menni valahova köszönteni – mondta. – A szemét sírja ki, ha nem indulok el vele. De én vagyok a hibás. Addig beszéltem neki, míg a fejébe nem vette. Gondoltam, eljövünk, maguk vannak legközelebb. – Vroni terítőt tett az asztalra, merev ujjakkal kisimította. – Jól tetted – mondta -, hogy elhoztad. Úgy vagyunk mi is, akár a remeték. – Ilon kisfia szuszogva fölkapaszkodott a székre, onnan anyjára nézett. Probst a sublóton kezdett keresgélni. – Pedig félre volt itt nekem téve valami, ha újévet jönnének köszönteni. – Ilon sugdosott a kisfiú fülébe. – “Kicsi vagyok…” – kezdte, de aztán elpityeredett. – Pedig olyan szép vagy, mint… – szaladt ki Vroni száján. Elharapta a szót. – Nyugodtan mondja, Vroni néni – szólt Ilon -, nem sért az engem ma se. – Anna ölbekapta a kisfiút, akit Ilona apja után Mártonnak hívtak. – S róla mit tudsz? – kérdezte Probst. – Németországban van – válaszolt Ilon -, most írt másodszor, karácsonyra. – Ilon hét hónapra rá, hogy Félixet elvitték, megszült. Az öregasszony ettől fogva Ilonnal se igen beszélt. A csöppséget megkedvelte, el is rontotta, mint Ilon szokta mondani, Probsték sajnálták Ilont, mindenki sajnálkozott, annak is híre kelt, hogy Félix valahonnan írt. Internáltként dolgozott egy építkezésen, elég messze, Tiszalökön. – S most hogyan jutott ki Németországba? – érdeklődött Probst.
– Amikor elengedték, megkérdezték tőle, hova akar menni. Ide vissza-e, mert, mivel német katona volt, Németországba is kiengedik. Ő ide visszajönni félt, azt írja, inkább odament, ott legalább nem bántja senki. – Vroni hallgatta. – S a gyerekre nem gondolt, hogy annak nincs így apja? Vagy nem is tudja? – Ilon hevesen bólogatott. – Hogyne tudná. Azt írja most, majd eljön mindennek az ideje. – Vroni sóhajtott. – Maguknak nincs hírük Franzról? – kérdezte Ilon. Probst a fejét rázta. Anna kivitte a kisfiút az istállóba, hogy megmutassa neki a lovakat. Odabent mindenféléről beszélgettek. Ilon a kis földjükből meg napszámból élt, mióta nála is leszerelték a malmot. Szürkült, fölkerekedtek. – Máskor is gyere csak, hiszen szomszédok vagyunk – mondta Probst a küszöbön. Még odabent fényes pénzdarabot nyomott a kisfiú kezébe. Anna a maga régi keréken járó, kelepelő fagólyáját kereste elő s adta oda.
Probst a maradék telet inkább ágyban töltötte. A víz hirtelen kezdett megint fölfelé terjedni benne. Nyomta a szívét, bal vállától lefelé a mellkasába nyilallott a fájás. Vroni azt mondta, bemegy a városba, megbeszéli a kórházban, hogy befeküdhessék. Probst nem akart, azt mondta, semmiképp. Csak olykor érzi magát nehezen, különben jól megvan. Föl is kelt, üldögélt. Vroni észrevette, az ura soha ennyit nem beszélgetett. Fiatalkorukat emlegette, a maga gyerekkorát. – Ha enyhül, azért befogunk s elmegyünk a Szigetre Scheurerékhez, ugye, lányom – mondta egy nap. – Nekik se messzebb, ők is jöhetnének – szólt közbe Vroni. – De igazad van, ha szűnik a hideg meg a rossz út, elmegyünk. – Probst megint hangosabban szedte a levegőt, az udvarról is hallani lehetett, hogyan küszködik. Fújtak a szelek, rázták, ami laza a házon volt, a kopár malom szinte hujjogássá növelte neszüket. De szárítottak. Vroni egy nap megintcsak bement a nagyobb faluba s kihívta az orvost. – Jó volna megint lecsapolni a vizet, Probst bátyám – mondta az orvos. Probst fehérben ült s legyintett. – Nem kell semmit – mondta zihálva. – Nono. Nem mondom, hogy holnap – szólt az orvos. Vronihoz fordult: – De mihelyt enyhül, okvetlenül. A szívét mindenképp nézessék meg. – A család készült a tavaszra, Anna is korábban kelt, mint télen. Megetetett, s készült ki fogasolni a porhanyót, amit ősszel megszántott. Amíg itatott, látta, hogy apja gatyában, kurta prémes kabátját vállára vetve jön ki a házból. Hátracsoszog az ólakhoz vizelni. Anna egy pillanatra letette a vödröt s nézett utána. Látta visszamenni is, úgy tetszett neki, olyan furán kapaszkodik föl a lépcsőn. De mire azt mondta volna, segítsek?, apja már fölért s bement a házba.
Vroni is, Anna is később nem értette, mért nem fogtak be s szaladtak be hamar a nagyobb faluba. Anna ott állt az udvar közepén, a Sándor kötőfékét fogva, s meghallotta odabentről apja hörgését. Kiáltott anyjának. Vroni futott be a házba, Probst akkor már eszméletlenül feküdt. Vergődött az ágyban. Vroni kiáltva keltette Andrást. – Azonnal öltözz, szaladj be nagyapádhoz. Hozzátok a doktort. – Anna ijedtében visszarángatta a lovat az istállóba s bejött a házba. Vroni a kezét tördelte, megpróbálta éleszteni az urát. Probst egyszer-egyszer föl is nyitotta a szemét s nézett rá. Olyankor mintha csitult volna a tusakodása. Anna reszketett s fogta az ágy végét. Nem sírt, vállát egészen fölhúzta, aztán ökölbe szorította kezét s melléhez tapasztotta. A kis pihenők után Probst vergődése újra kezdődött s mindig erősebb lett. Hatalmas csöppekben kiült rá a veríték, arca hol elsötétedett, hol egészen fehér lett. Markolta a dunyhát, ujjai görcsösen mozogtak. Kint teljesen megvirradt, talán a nap is kisütött. Anna törölközőt vett elő a szekrényből s anyja kezébe adta. Vroni szótlanul törölgette a haldokló arcát, mellkasát, gyöngéden szorította le a kezét. Már nem hívogatta. Az öreg Kovács lépett be csöndesen a szobába Andrással. – Ez most már odaát van – suttogta. Hüvelyk- és mutatóujjával megillette a veje szemét. Kisimította homlokából a ragacsos, ősz hajat.
– Tegyél föl vizet – mondta Vroni a lányának. Megmosdatták a halott testét, az öreg Kovács lassú kézzel megborotválta. Az ágyneműt kitették a kora tavaszi napra, szélre. Vroni elindult a kisebb faluba. Egyenesen Harangozóékhoz ment. A falu aljában eszébe jutott, hogy valamelyik éjszaka azzal a csúf Vendel pávával álmodott. Harangozóék mindketten odahaza voltak. Vroni megkérdezte, megengednék-e, hogy az urát innen a házból temessék. Aztán átment a nagyobb faluba a paphoz, a községházára. Probst temetésére a környékről sokan eljöttek. Réziék a gazdájuk lovaskocsijával érkeztek a Szigetről. Probst az első szobában volt fölravatalozva, ahol régen anyja, apja.
Nyíló, szép idő volt, az udvarra egymás után léptek be az emberek. Jöttek Mess komáék, Fuisz Antal Ferenc szintén ott állt egész családjával. Uray plébános kocsizott át a halottat temetni, kántort is hozott a nagyobb faluból magával.

Folytatás hamarosan!

 Kalász Márton – Téli bárány

Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).

 Egy kicsit hazatérve

 Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings