Kalász Márton – Téli bárány I.


Jelenkor – 1983. október


Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2018

KALÁSZ MARTON

Téli bárány

Minden sors: jó sors
(Boethius)

1.

Pál, Pali, a bátyám, akit gyerekkorunkban Paulinak szólítottunk, szintén a hegyen született. Ő élt ott közülünk legtovább, harmincesztendős koráig. Már úgy, hogy közben iskolába járt, munkát vállalt többfelé is, két évig muszos katona volt. A szőlőhegy egyforma távolságra esett a falutól s a várostól, sőt a nagyobb falutól is, ahol a körjegyzőség székelt meg az apátplébános a káplánjaival. Oda szüleim is leginkább adófizetni, okiratot kiállíttatni vetődtek el. Mi a kisebb faluban voltunk iskolára fogva, ott lettünk elsőáldozók, ott bérmálkoztunk, odajártunk magunk korabeli fiatalok után, utcáztunk, báloztunk, rendetlenkedtünk, kaptuk az első névtelen pofonokat egy-egy sötét szögeletben. Házunk, helyesebben présházunk mellett jó meggymaglövésnyire másik ház, helyesebben présház állt. Voltak szomszédaink. Apánk napszámra járó ember volt, nyitástól takarásig ügyvédfélékhez szőlőművelésre. Élt vagy hat fiútestvére szanaszét a környező falvakban. Ez a hat egytől egyig kicsit nagy szót hallott, apánk szerencsére nem. Valamennyi nagybátyánk derék, dolgos, fineszes ember hírében állt, apánk talán náluk is derekabb, dolgosabb. Ha nem is fineszes. Pauli édesanyja meghalt, bátyám akkor alig négyéves volt. Ottmaradtak ketten apánkkal. Ügyetlen élet vált volna belőle, Paulit nevelni, kettőjüket ellátni asszony kellett. Elindult apánk, hozott is szép, fiatal nőt a házhoz, ő szült engem egy évre rá, később kettőnk mellé Lőrincet, öcsénket.
A szomszéd Meinradéknál két gyerek volt, egy bátyámnál idősebb lány, Mari, s egy velem korú fiú, Péter. Az öreg Meinrad valamikor kitanulta a szabómesterséget, segédként valamelyest városon is dolgozott. Aztán rosszabb idők következtek, s családos embernek már fölszorult ebbe az örökölt présházba. Így Meinrad, sorsából következően is, ráhangolódott a mesélésre. Értett a szőlőmunkához, de nagyobb kedvvel vállalt öreg gépén némi javítást, fordítást, alakítást. Új ruhát nem, annyi önbizalma már nemigen lett volna. A környékbelieknek sem annyi bizalma a munkájához. Egy-egy cémaszál elharapása után azért el lehetett mondani, főképpen az első világháborús kalandokat. – Tudjátok, az egyik becsapódásnál a kollegámnak az egész szégyenét levitte a srapnel. Ott fekszik mellettünk, jajgat s volt-nincs szégyene. – Törtük a fejünket, micsoda lehet az a szégyen, amit a srapnel levisz. Bátyámat kérdeztük, ő szintén nem tudta. De úgy tett, mintha nem ránk tartoznék. Évek múlva, amikor anyánk azt találta mondani, apátok csak a szégyenét nem felejti el elrakni, s odaküldtük öcsénket apánk elé, kérdezze meg tőle, mi az a szégyen, amit nem felejt el elrakni, apánk kétfelé hasította az előtte levő kuglifát, majd a fejszét újból magasba emelve mogorván odaszólt nekünk: – A pöcsöm. – Esténként, nyáron a rönkön, télen az asztalnál kártyázás közben rendszerint az első világháborún vesztek össze Meinraddal. Apánk gyerekfejjel elvesztette az apját Galíciában, Meinrad szinte gyerekfejjel megjárta az olasz frontot. Egyszer úgy összekaptak, hogy apánk dühében lesöpörte az asztalra kitett diót s rákiabált Meinradra: – Ebből se egyél többet. Lopjatok ti is. Meg a boromból se igyál. Meg vidd a koszos babszemjeidet is haza, amiket elnyertél tőlem. – Anyánknak kellett ilyenkor beavatkoznia, békítenie őket. Anyánk tudta, nem az első világháború a baj. Apánkat az bosszantja olyan gyerekesen, hogy Meinrad mind elnyeri tőle máriásban a babszemeket, amiket kártyatőkének este kitett. Valóban apánk elől hamar fogyogattak a tarka pénzecskék, s ezt sehogy se tudta elviselni. Még úgy ugyan nem, hogy a kibicelő Meinrad Agnesz nénénk közben minduntalan csörgette a nyereményt a kötényében s nagyhangon számolt. Aztán mégis leültek újra, kártyáztak is, mi bátyámmal meg Meinrad Marival fölszedegettük a szétgurult diót s visszatettük az asztalra. Tíz után együtt nézték kint a frissen esett havat. Apánk csöndesen találgatta Meinraddal, lesz-e tovább fagy vagy végre enyhül az idő.
Nyáron jobb volt, mint télen. Ott ülünk esténként mindnyájan a rönkön, elférünk rajta, akkora, ahol az udvar már lejt a szőlőpászták felé, nézzük a távoli falvak fényeit. Fölhallatszik a város zaja olyankor idáig, s találgatjuk, lent a völgyben, a vízimalomban özvegy Ignáczné takarékosságában egyáltalán gyújtott-e ma lámpát vagy már eloltotta, mert lefeküdt. A beszélgetések sosem unalmasak, s ha meggondoljuk, ehhez találékonynak kell lenni. A felnőttek annyira belegabalyodnak egy-egy történetbe, észre se veszik, mi közben nyúl, róka, sün, menyét módján hangtalanul bekóboroljuk az éjszakai hegyoldalt. Mire Meinrad föláll, nyújtózik, s kedvenc szava járásával mondja, na tegyük el magunkat holnapra, mire anyánk körülpillant, úgy ülünk a rönk végében a füvön, mintha nem mozdultunk volna el helyünkről egy percre sem. Nálunk a bátyám alszik anyánkkal egy ágyban, én apánkkal, Lőrinc vagy Larenc, ahogy nevezzük, külön a hencseren. Jobb lenne anyánkkal aludni. Mindig hallom apánk háta mögül, hogy még sugdosódnak a bátyámmal, anyánk mesél neki, nevetgélnek, csak olyan halkan, soha egy szót nem tudok áthallani. Apánk rendszerint elalszik, föl-fölhorkan, fújja a kását, széles háta engem nekilapít a falnak. Bátyám az Antal-napi búcsún kapott szájmuzsikáját is beviheti az ágyba. Sőt játszania kell anyánknak, aki halkan dudorászgat hozzá. Ha Pauli elbóbiskol, anyánk fölébreszti: – Pauli, ne aludj, játssz. – Pauli meg, már ahogyan tudja, játssza a lassú, a friss dallamokat. – Pauli, most mazurt – mondja a sötétben anyánk. Bátyám nem tudja igazán, mi a mazur, csak annyit, hogy méltóságteljesen kell játszani. Anyánk ringatja hozzá magát, dúdol, dudorászik. – Erre szerettem táncolni – sóhajt. – Erre tudtam a legjobban. – S amikor Pauli abbahagyja, megintcsak rászól: – Fújjad, kisfiam, nekem te vagy a legszebb. – Apánk a zenebonától nem tud igazán elaludni. Morog is magában, élvezi is. El-elszundit közben, s mielőtt horkolni kezdene, fölriad. Apánk nem ért a muzsikához, mint anyánk, nem szeret táncolni sem, de hallgatva elviseli. Hogy közben ő se maradjon ki a jóból, rám szól, vakarjam a talpát. Én már rég lábtól fekszem, hogy jobban halljam, mit beszélnek odaát a másik ágyban, s vakarom a talpát. Nem szeretem, mihelyt fülelve úgy észlelem, elaludt, szépen abbahagyom. Apánk, úgy látszik, épp erre ocsúdik, kicsit megtaszít, hogy folytassam. Egy alkalommal úgy orrba talált rúgni, hogy följajdultam. Szipogva hallgattam, anyánk a másik ágyban csucsori hangon mondja, fújjad, Pauli, fújjad, kisfiam, nekem te vagy a legszebb.
Ez már tél idején volt. Addig bátyám is megjárta a maga kálváriáját a szájmuzsikával. Kezdődött mindjárt az Antal-napi búcsún. Ballagtak hazafelé a városból, anyánk elöl, Pauli a háta mögött, fáradtan a délelőtti látványtól, a tülekedéstől, Pauli tetejében az örömtől. Az Antal-napi búcsú a sokacok búcsúja, a barátok temploma előtti füves téren sátor sátrat ér. Ember töméntelen. A lovaskocsik, az autók inkább megkerülik a fatelepet, a kórházat, a gimnáziumot, a parkot, a tömegen keresztüljutni lehetetlen. Bent a templomban a barátok folyamatosan misét mondanak, prédikálnak sokacul-magyarul-németül. Az egész környék tódul befelé a városba. A kereskedők, papok, kocsmárosok, zenészek üzleti forgalmán mindenki vidul a pénzéért, aki teheti. A részegek estefelé a Duna-parton alusszák ki bódultságukat. A bálozók éjszaka üvöltöznek, pofozkodnak, bicskáznak. Anyánk Paulival végigtérdepeite a német misét. Utána bámészkodtak, puszedlit vettek, mézeskalács-rózsafüzért, Larencnek mézeskalács-huszárt. Közben a szájmuzsikát. Elfáradtak. A mezei szellő jót tett a tolongás után. Az útfélen megkésve, fehéren virágzó bokrok illata pihentetett. – Próbálgasd, Pauli – mondta egyszer csak anyánk. – Tanulgass a szájmuzsikán, legalább nem unatkozunk hazáig. – Pauli fújta, hamisan, hangosan. Anyánk gondolatai később másutt jártak. Nem vette észre, hogy a muzsika elhallgatott. Hirtelen föleszmélt s hátrafordulva mondta volna, muzsikálj, Pauli, kisfiam, muzsikálj, de bátyám riadtan állt, arcán folytak lefelé a könnyek. A muzsika nem volt meg. A szép ünneplő nadrág zsebe lyukas volt, erről Pauli megfeledkezett, amikor keze izzadni kezdett a muzsika szorításától, s belecsúsztatta, épp a lyukas zsebbe. Pauli tudta, anyánk, amilyen kedves, olyan szeszélyes is. Hang nem jött ki a száján, a könny annál jobban csordogált orra körül alá a szája szögletébe. Anyánk letört egy vesszőt az útfélen, a gallyacskákat gondosan letépdeste róla. Elindultak visszafelé az úton. – Nézd csak, ott van – mondta anyánk. Pauli boldogan lehajolt, abban a pillanatban nagyot csípett fenekén a vessző hegye. Anyánk kisvártatva megint azt mondta, ott van, Pauli látta, hogy nincs, nem is akart lehajolni. Annál nagyobbat ütött rajta anyánk. Így haladtak. Pauli lehajolt, a vessző suhogott, lehajolt, a vessző nagyot csípett rajta. Arca a sírástól összemaszatolódott. Néha mintha megcsillant volna valami a fűben, hátha most igaz, gondolta, ott hever előtte a szájmuzsika. Anyánk úgy ballagott a nyomában, mintha ráérős útját lépdelné. Szólt, ütött. Pauli már nem sírt, csak remélte, az útnak hamarosan vége lesz. Messze, a rétek felől szembejött valaki. Mihelyt közelebb ért, integetett. – Keresnek valamit – kiáltott anyánknak, még jobban siettetve lépteit. – Keresnek valamit, néni? – Pauli fölismerte Ignáczné legényét, aki szintén a búcsúból jött. Mintás fehér ing volt rajta, ünneplő nadrág, nem árulta el, hogy liszttel dolgozik. Választékos beszédéért, füttyművészetéért mindenki szépszájú Félixnek hívta a környéken. – Csak úgy megyünk – mondta anyánk -, ballagdálunk. – Ránézett Paulira. Bátyám mindkét tenyérrel a hátsófelét dörgölte. Anyánk már észrevette a muzsikát a legény kezében, azt nem tudta, Pauli is meglátta-e. – Nem ezt a szájharmonikát keresik? – kérdezte Félix, derékban kissé meghajolva, s közben szemébe hulló fekete haját hátrasimítva. – De, alighanem ezt – pillantott a legényre anyánk. Pauli nyúlt volna a muzsikáért, de a vessző suhogott s rácsapott a kezére. Anyánk mosolyogva megigazította bal karján a kendőt, amibe az ajándékok voltak belekötözve. Szépen odatartotta Félix elé, ebbe ejtse bele a muzsikát. Egy darabon még együtt haladtak. Anyánkban benne lapangott a rossz, szeretett volna csipkelődni ezzel a szépszájúval. – Mi újság Apatinban – kérdezte nyájasan. – Nincs nekem már senkim Apatinban – felelt rá ámulva a legény. – Ja, nincsen – tűnődött anyánk. – Hát az Ignácz Ilonnal mi újság? – érdeklődött tovább, mintha az iménti kérdést föl se tette volna. – Rég láttam. Szépül-e, farosodik-e? – Félix udvarias választ keresve lépkedett anyánk oldalán, s lassan, akaratlanul belepirult. Anyánk észrevette, mosolygott magában. Még kétszer-háromszor, sóhajtozva, efféléket mondott, hogy na bizony igaz, így szokott ez lenni, majd, hát bizony sose is volt másképp, szegény szépszájú Félix, amikor jobbra, a malom felé térve elköszönt volna, s azt hallja, aki malomba jár, lisztes lesz, zavarában szerbül köszönt el anyánktól. Anyánk jóízűen kacagott, szerbül viszonozta a köszönést. S hegynek fölfelé menet csak ingatta vidáman a fejét, nevetett, s habár nem tudott eligazodni ezen a Félixen, hirtelen azon se, már ő mit akart, még a szőlők közé fölkapaszkodva is jót kuncogott.
Meinrad vállalkozott, hogy megtanítja bátyámat játszani. Pauli már reggeli után átballagott hozzá. Meinrad a nyári melegben kihozta öreg varrógépét a diófa alá, s napközben mindig az árnyék forgása szerint cipeltette velünk ide-oda. Bátyámnak kiparancsolt egy kisszéket. Mi a gyöpön üldögélve figyeltünk. – Na, nézd csak – szólalt meg kissé ünnepélyesen Meinrad. – Először is bemutatom neked a fogásokat. – Szemüvegét a homlokára tolta s kiegyenesedett a széken. Most látszott, milyen hórihorgas ember. – Így tartod a hangszert a kezedben. – Pauli megpróbálta úgy horgasztani, passzintgatni az ujjait, ahogyan Meinrad mutatta neki. Elég ügyetlenül sikerült. – Most a szájadhoz veszed, befúvod a levegőt, visszaszippantod a levegőt. A megfelelő helyen. Ennyi a tudomány. Ha befúvod a levegőt, mélyebb hangot ad, ha visszaszippantod, magasabbat… Vagy fordítva – tette hozzá kicsit bizonytalanul. Meinrad előjátszott Paulinak, elég összevisza, úgy találtuk. Megszólalni nem mertünk. – Ebben a sarkában van a legmélyebb hang, innen halad főnek a skála. Ezt elfelejtettem neked megmutatni. – Ebédig gyötörték egymást. Pauli sehogy se jött rá a zenélés nyitjára. Bebenyálazta a hangrekeszeket, Meinrad a tenyerén, a nadrágszárán ki-kiveregette neki a muzsikát. A hangok időnként bugyborogva, visítva, menekülésszerűen igyekeztek kifelé a muzsika hátulján. – Pihenjünk – tanácsolta Meinrad. Pihentetésül elmesélte, hogy első szájharmonikáját még a mesternétől kapott zsebpénzen vette annak idején. Szép cifra doboza volt, pirosbéléses, figurás, “Unser kleiner Musikfreund” volt gót betűvel a födelére írva. Akkor még rendes munkát kapott valaki a pénzéért, sóhajtott, nem úgy, mint manapság, s vetett egy pillantást a bátyám kezében levő hangszerre.
Meinrad nem lett volna rossz zenetanár, de valószínűleg segédkorában játszott utoljára szájharmonikán. S mára inkább az elvére emlékezett, mint magára a művészi megvalósításra. Anyánk fülelt, megérezte, nincs igaza, hogy eleinte azt is kétségbe vonta, került-e valaha Meinrad kezébe efféle szerszám bátyám Antal-napi muzsikája előtt. Az előjátszásból egyre inkább kihallatszottak az ismerős dallamfoszlányok. Lehetne énekelni rá, ismerte el később anyánk is. Meinrad, mihelyt ráérő ideje volt, hívta Paulit. Minket azonban már nem tűrt meg maga körül. Előbb Larencet utasította odább, mert állandóan gagyogott, majd nevetgélésünkért kettőnket, saját fiát, Pétert, meg engem. Anyánk, ha nagyon megsajnálta a kis muzsikusinast, átkiáltott, Pauli, kész az ebéd, akkor is, ha nem volt kész. Előfordult, hogy egy-egy délelőtt Meinrad haragos volt, olyankor kukorítottak a dallamok, nem lejtettek bársonyosan. Ha jól ment a gyakorlat, Pauli csak harmadjára hallotta meg a hívást. S mosolyogva jött haza, nem könnymaszatos arccal s ökölbe szorított kézzel, olyat motyogva magában: – Csak megvolna még a kutyám, ráuszítanám.
Egy őszi délután Urosevics Szávó terelte át nálunk a hegyen a birkáit. Meinrad addig már fölmondta a szerződést Paulival. Nem cipelte ki varrógépét az udvarra, s végzett a rábízott télikabátok kifordításával. Vagy a napcirmos ablaknál ülve épp munkába vette őket. Azokban a napokban a városi hegyen volt családostul, előszüreten. Apánk is ott mosta a hordókat mindennap a Kincses ügyvédnél a borászatban. Szávó szintén a szüret miatt kereste Meinradot. Az Urosevics-szőlő bent húzódott szélesen Meinradék szőlője s a miénk közt. S Meinradék munkálták most már állandóan tartott szabás szerint. Mivel Urosevicséknél néhány éve nem volt asszony a háznál, Agnesz néni mosott is az Urosevics férfiakra. S ha már minden a feje tetején állott, bement hozzájuk takarítani a faluba. Urosevicsék a nagyobb faluban laktak. Módosak voltak, szép, csempézett elejű házuk állt a szerb templom mellett. Pontosabban a szerb s a katolikus templom között. Az öreg Urosevics földjei nagyobb részét kiadta feles művelésre. Fiainak nem nagyon fűlt a foguk a paraszti munkához. Szávó azóta elhalt nagybátyja sugallására beleszeretett a juhászaiba, nagyobbik öccsét, Vukot mindenhova magával vitte. A legkisebb fiú, Péró, velünk korabeli gyerek volt. Urosevicsné a vele feküdt gyermekágyban halt meg. Az öreg Urosevics időnként kihajtott lovasfogatával hozzánk a hegyre, hogy megnézze, mint vélekedjék a szőlője felől. Hajlott ember volt, gyomorbeteg, kedvetlen. Szávót, Vukot hónapszám nem láttuk.
Szávó most a pincéjük felől ereszkedett hozzánk, egyedül, a kutyájával. A birkák az akácos melletti ugaron legeltek. Urosevicséknek nem volt présházuk, csak ez a partba ásott pince. A pántolt vasajtón hatalmas lakat. A lakat egyik kulcsa állandóan Meinradéknál lógott a szögön. Szávó abban bízott, nemcsak a szüret dolgát intézheti ma Meinraddal, hanem a pincéjükbe is bejuthat egy-két nyelet borra. Hóna alatt üres fonatos üveget hozott.
– Azt gondoltam, itthon találom őket – mondta üdvözlés, kezelés után anyánknak. – Nem láttátok, rendbe tette Meinrad a hordóimat?
Anyánk behívta a présház melletti nyárikonyhánkba s megkínálta ebéddel. Szávó a meghívást elfogadta, jó étvággyal evett. Anyánk bort is tett az asztalra. Szávó időnként kortyolgatott a pohárból. – Hol kergetett mostanság a fene – kérdezte anyánk. Nézte, hogy táplálkozik a vendég. – Odaát voltam – felelt rá elgondolkodva Szávó -, jó füves tarlók voltak. – Az odaát ebben a szóhasználatban túl, a Duna másik oldalán, a Bácska valamelyik szögében volt. Szávó eltolta maga elől a tányért, poharat. Visszamentünk mindnyájan az udvarra s a rönkre telepedtünk. Maszatos öcsém fölerőszakolta magát Szávó térdére. Én a kutyával próbáltam ingerkedni, de Rezső nagyon mutogatta a fogait.
Messziről hallottuk bátyámat megjönni az iskolából. Még az akácos fölött járt, de a szájmuzsikája szólt. “Geh hinaus auf die grüne Wiese”, ezt játszotta, mint hetek óta álmában is. Egyre bátrabb lett Paulink a játékban, esténként már kísérni merte a felnőttek dalolását a rönkön. Az egyszerű, különben szép hangzású dallam megunhatatlan lett neki. Hallottuk, jön lefelé az ösvényen, látni még nem láthattuk. Szávó óvatosan a zsebébe nyúlt s elővette a maga szájharmonikáját. Jóval nagyobb volt, mint a bátyámé. Szájához illesztette, s mihelyt Pauli önfeledten kornyikálva befordult az udvarra, Szávó hirtelen belevágott a dallamba. Pauli megtorpant, szinte ijedten nézett ránk. A muzsika elnémult a száján. Anyánk nevető arcát nézte. Szávó a szabad kezével intett neki, hogy hájde, fiú, fújjad, hájde, anyánk meg felsőtestével bókolva a rönkön, bátorításul, csak szépen, kisfiam, ahogy esténként szoktuk, rázendített, “Blumen pflücken Kranzchen binden, rote Rosen, Vergissnichtmein”. Maszatos öcsém odaállt Pauli elé s kancsin fölnézett rá. Szávó fújta a dalt, s hogy Pauli riadalmát föloldja, tánclépésben odalejtett mellé. Átölelte bátyám vállát, vonta magával körül az udvaron. Anyánk melléjük csapódott, énekelve persze. Pauli megkönnyebbülten nevetett. Egyre bátrabban hangolódott vissza a dallamra.
Jártak körbe az udvaron. Szávó tánclépésben, anyánk tánclépésben s énekelve hozzá, Pauli meg-megbotolva. Mi öcsémmel a hátuk mögött mutogatva, idétlenkedve, Szávó lötyögő bársonynadrágján nevetve. Fújták, amíg mindnyájan ki nem fulladtak – nagy nevetéssel az udvar gyöpére dőltünk, akár egy halom zsák. – Mutasd a harmonikádat – mondta Szávó a bátyámnak. – Egészen jól megy. Csak még finomságok hiányoznak. De jól játszol. Próbáld meg az enyémet. Neked is ilyet kellene szerezni. Ha újra eljövök, bemutatok neked néhány finomságot. Tudod, mit? Hozok majd neked nagyobb szájmuzsikát.
Szávó halkan intonálta az iménti dalt, aztán másikat, harmadikat. Ismert jónéhány német éneket, nemcsak szerbet, magyart. Bátyám boldogan hallgatta. A birkák már harmadszor fönt jártak a tetőn. Rezső, a kutya, idegesen ült gazdájával szemben. Kurta nyüszítéseket hallatott. Kétszer már visszaterelte a nyájat, most újabb parancsra várt. Szávó fölállt, szedelőzködött. Hóna alá akarta kapni a fonatos üveget. – Hé, ez tele van. Mivel töltötted meg te ezt a pintest? – kiáltott oda anyánknak. – Pintes? – nevetett anyánk a konyhaajtóból. – Legalább két és fél literes. – Szávó hümmögött. – Mit töltöttél bele – kérdezte -, fikszlit, fehéret? – Ihatót – mondta neki anyánk.
Egy darabon kísértük fölfelé Szávót a birkák után. A kutya szemcsippentésre kizavarta a három elmaradt kecskét az akácosból s besorolta őket. – Eladhatnál nekem egyet közülük – mondta anyánk. Szávó a kutya ügyködését nézte, s csak később felelt rá: – Nem jó kecskék ezek, mihasznák. Csak cibálnak mindent, tejet alig adnak. Meg akarok szabadulni tőlük. De neked nem adok el. Ha komolyan gondolod – mondta kezét nyújtva búcsúzóul -, ha komolyan gondolod, szerzek én nektek kecskét. Jó anyát, jó tejelőt. Tudok most olyat. Ha legközelebb jövök, elhozom.

Folytatás hamarosan!

Kalász Márton – Téli bárány

Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).

 Egy kicsit hazatérve

Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings