Sztálinváros

Sztálinváros
fotó: MTI/Hollenzer Béla

SZTÁLINVÁROS

1.
A fennsíkot szelek nyergelték régen.
Régen?… Talán csak három év előtt,
míg itt pihennek ezredek ölében
bronzkori népek, húnok, bessenyők.
Kúnhalmok s talán tatái koponyák is
simulnak el a lőszös föld porán –
s ez ősi kohón acélvázat állít
s Róla nevezi, Sztálinról, hazám.

Pennámnak erőt!… így kiáltott Zrínyi,
hogy örök legyen ama hősi tett –
vajha én is méltán tudnék írni
a népről, melyet nagy Sztálin vezet,
kik itt jártak e tájon piros arccal,
ők, kikről Petőfi álmodott,
kik nem korbáccsal jöttek s nem malaszttal,
de karddal vívtak népünknek jogot.

2.
Mi volt a múlt hol gyermekkorom éltem?
A táj ragyog csak – drága messzeség! –
A régtűnt idők tompa szenderében
völgybe húnyni látom Pentelét;
hol Héthercegség, Temetősor, Bánom –
zsellérek, cselédek odvai
üreg-szemekkel lesnek. Héthatáron
kulák-föld, pap-föld, Frankl, Zsigray,
Szávics, Simonyi s annyi úri birtok,
ahány kiváltság, ahány kutyabőr
s “örökké ámen” – a pap így tanított,
nem kell az úrhoz ésszel érni föl.
Szegény mennyország. Uri pokol. Ennyi,
hol a paraszt szánt és az úr tanul,
és ezt a rendet tanított szeretni
szuronnyal, pappal “vitéz” Horthy-úr.

3.
Száguldj idő!… Iramló gyermekévek
egy villanatra ismét intsetek –
a domb, honnét a Kiskúnságra nézek,
gyöngyszín-hajnal fényében remeg;
ki egykor éltem vaksin, zárt szemekkel,
most szívemet e fényre felnyitom
s lélekzem, mint tavaszi szelekben
fagyverte ág rügytől ájulón.

Dicsőség néked, ifjú munkásosztály,
ki múlhatatlan emléket emelsz,
ki minden harcban győzhetetlen ott állsz
s bástyát formálsz szülőföldemen;
dicsőség néked és a nagy fiadnak,
ki müveinkben fellegekbe nő,
ki fölemelte népemet szabadnak –
Sztálin, akit nem győz le idő!