Délmagyarország – 1970. április 4.
Lakótelep helyett város
– Ismét divatba jövünk – mondta dunaújvárosi kollegám, bárkinek is mutatott be. – Tudjátok, ez már annak az előszele, hogy május 2-án lesz húsz éve a város alapításának. Bizonyára jó a megsejtés, lehet, hogy most majd többet írnak a lapok Dunaújvárosról, mint eddig, de az biztos, hogy számomra sosem volt és sosem lesz divat ez a város: “hőskorában”, 1953-1954-ben két évet húztam le épülő falai között, én otthon érzem magam a készben is. A legelején még ugyan nem voltam ott, amikor az a legendás két mérnökember megjelent a földmérő eszközökkel, amikor kitűzték a mai Szórád Márton út vonalát, összebarkácsolták a késdobálót, köpködőt – az első vendéglőt – és a dühőngőt – a József Attila nevét viselő első művelődési otthont. De a barakkok élményeiben már bőven volt részem.
Barakkok a Szórád Márton úton
Sőt: ott voltam a kohó első csapolásának ünnepségén: mint diszpécsert egyszer megkérdeztek a biztonságiak, hogy nincs-e részem benne, hogv az erőmű szén híján csaknem kénytelen volt abhahagyni az áramtermelést; süppedtem az elmocsarasodott löszben; szerkesztettem faliújságot szerepeltem a színjátszócsoportban. S hogy ezek után is visszahúzott ide a szívem, azzal bizonyíthatom, hogy 1961-ben bőrig áztam a hideghengermű felavatásánál, amikor Kádár elvtárs a zuhogó záporban sem hagyta abba ünnepi beszédét inkább maga is bőrig ázott.
Szóval az úgy volt, hogy amikor 1949-ben sürgősen el kellett hozni Mohácsról az oda tervezett vasművet és várost, a szegény kis Duna-menti halászfalut, Pentelét szúrták ki. Teljes műszaki tervdokumentáció ugyan nem volt még se a gyárra, se a városra (építési hatóságok, most tessék elszörnyűlködni!), de azért elkezdték. Nem csalás, nem ámítás: első szocialista városunkat hét betonkeverő, két transzportőr és három teherautó kezdte építeni, a dolgozók létszáma nem érte el az ezret, s közülük csak 156 volt szakmunkás.
Mire én odaértem, 1953 márciusában már kb. 20 ezer lakója volt a városnak. Igaz, többségük a barakktáborokban élt – a Radarban, az 1000-esben, a Pipacsban és a Déliben -, de már álltak a kockák, csontok, bivalyok – így keresztelte el alaprajzuk nyomán a köznvelv az első lakóépületeket -, sőt a főút ötemeletes házmonstrumai is, s ha nem esett az eső, világosan kivehetők voltak a betonutak nyomvonalai.
A város főútja
A főúton hétköznap délután akkora volt a forgalom, mint a budapesti Nagykörúton, vasárnap azonban alig lehetett látni teremtett lelket, mind a húszezer “városlakó” hazautazott. Nem is akartak eredetileg várost építeni a tervezők a Vasmű mellé, hanem csak egy 25 ezer főt számláló lakótelepet. Mondhatnánk: vak tyúk is talál szemet, de én mégis inkább valamiféle eddig még nem hangsúlyozott tervszerűségben bízom. Tény és való, hogy Pentele kiválasztása telitalálat volt. Kiderült, hogy ide úgy kell a város, mint a falat kenvér, ötven kilométer sugarú kör központja lett akarva, akaratlanul. És város, olyan élő organizmus, mintha nem vonalzóval húzkodták volna meg, hanem a történelem alakítja ki, mint a többit.
Furcsa város ez a Dunaújváros. Képzeljük csak el: 45 ezer lakója közül 13 ezren a Vasműben, tulajdonképpen egy gyárban dolgoznak. S ezen kívül van még a városban jó néhány könnyűipari üzem is. A gyár, a munka meghatározza a fiatalok életét, öntudatát. Arra a kérdésre, hogy hol akarsz dolgozni, ha elvégzed az iskolát csaknem minden gyerek azt válaszolja: a Vasműben.
Dunaújvárosban alig vannak idős emberek. A Vasmű 9,4 ezer fizikai dolgozója közül 1967-től 1970-ig mindössze 356-an mentek nyugdíjba, viszont a város általános iskoláiban mintegy 7 ezer, közép- és felsőfokú iskoláiban 2,5 ezer gyerek tanul, az ezer lakosra jutó természetes szaporodás pedig messze az országos átlag felett van. (1965-ben 2,5-tel szemben 8,3 volt).
Dunaújvárosi utcakép
Tehát lehet hogy most majd ismét divatba jön Dunaújváros. Megemlékeznek születéséről, dicsérik lakóinak szorgalmát városszeretetét, elmondják, hogy nem gyárvárosnak, hanem sokkal inkább üdülőtelepnek fest fáival virágaival. Esetleg epés megjegyzéseket tesznek ismét az 50-es években épült csúnya házaira. De akárhogy is nézik, egy városról beszélnek majd, mely húsz évvel ezelőtt még nem volt a térképen, ma pedig gazdagabbak, teljesebbek vagyunk általa. Dunaújváros mindannyiunké. És ez nem divat.
Fehér Kálmán
Az eredeti cikkben nem szereplő képek forrása:
Fortepan
Intercisa Múzeum archívuma
