Fejér megyei Szemle – 1978. január
Sztojka Lajosné:
A DUNAÚJVÁROSI KÖZPONTI ÉNEKKAR TÖRTÉNETE
A Dunaújvárosi Központi Énekkar 1977-ben volt 25 éves. Az elmúlt negyedszázad alatt az együttes nagy közösségi és művészi fejlődésen ment keresztül. Szebbé teszik énekükkel a politikai és társadalmi ünnepségeket, a vokális zenét kedvelő közönséget pedig az elmúlt századok és korunk kórusmuzsikájának darabjaival örvendeztetik meg.
A Központi Énekkar múltját, tevékenységét írásban még senki sem dolgozta fel. Ezért munkám során kötelességemnek éreztem, hogy a legrészletesebben és legpontosabban leírjam mindazt, ami régi dokumentumokból bizonyítható. A tényanyagnak leglényegesebb részét foglalja össze ez az írás.
A Dunaújvárosi Központi Énekkar ma a kórusok általános kategóriájában “Fesztivál-kórus Diplomával” minősítéssel bíró “Kiváló Együttes”, a “Szocialista Kultúráért” kitüntetés birtokosa.
A kezdet
1950-ben és a következő években ezrek érkeztek a pentelei fennsíkra a megálmodott város és gyáróriás építésére. Az ország legkülönbözőbb részeiből jövő sokaság szociális és kulturális szempontból tarka képet mutatott. Már elsők között betoppantak művészek: írók, fesők, szobrászok, hogy a pezsgő, alkotó munkából ihletet meríthessenek, és azok is, akik munka mellett, amatőr mozgalmakban műveltek valamely művészeti ágat.
Nem volt akkor könnyű itt az élet. Barakktáborokban, összezsúfoltan, a mindig fújó pentelei szél porában, sokszor szervezetlenséggel küszködve kellett dolgozni, enni, lakni, szabad időt eltölteni. Sokan visszafordultak a nehézségek láttán. Ám akik maradtak, egyre gyarapodtak, magja lettek annak az emberi közösségnek, melyből a téglafalak között, első szocialista városunk kibontakozott. Ekkor szálltak le szorongva Dunapentele állomásán azok is, akik olyan munkás-centrumokból jöttek, ahol a kóruskultúrának hagyományai vannak. Vinczefi Gyula és felesége, Doma Sándor, Rási Vilmos, Mikula József, Bucsella Antal, Mérei Sándor, Gasteiger József, Hatvani Lajos, Ihász Jánosné, Horváth Gyula és mások. Hamarosan énekkar alakításához fogtak. Egy végzős zeneakadémista: Kovács István karnagy körül gyülekeztek. Hetente kétszer tartottak próbát, jó időben a Duna-parton, máskor felvonulási épületben, fészerben, pincehelyiségben. 1951 őszén a város különböző üzemeiben éneklő csoportok, csasztuska brigádok alakultak, hasonlóan az ország többi részéhez. Az akkori művelődéspolitikai irányzat a műkedvelők feladatait a közvetlen politikai agitációban, termelést segítő tevékenységben látta.
A Dunapentelei Városi Tanács, melynek segítő, ellenőrző szerepe hatékonyan befolyásolta a kórus fejlődését, 1951. május 21-én alakult és az itt dolgozók szabad idejének hasznos eltöltésére kezdettől gondot fordított: népművelési munkacsoportot hoztak létre Kóczán László vezetésével.
Élénk kulturális élet indult meg, számos öntevékeny csoport alakult. Ezt bizonyítja a tanács december 15-i ülésének anyaga is, mely 18 színjátszó csoport, egy 32 tagú fúvószenekar, 4 tánczenekar, 5 népi zenekar mellett megemlíti az énekes és csasztuska brigádok létezését is. A városépítés kezdetén énekkar létrehozásával szervezetten nem foglalkoztak; a kórus társadalmi igényekből fakadóan, spontán alakult.
Sztálinvárosi jegyzetek – A kultúráról
1952. január 26-án a tanácsi testület jegyzőkönyve más együttesek mellett ekkor említi meg először, hogy működik egy énekkar. Vinczefi Gyula alapító tag erre az időre így emlékezik.
“Gépgyári Énekkar volt a 18-20 fős kis csoportunk neve, melynek többsége férfiakból állt. Próbáinkat az “egyes kockában”, a Május 1. utca első házában tartottuk. A közös együtténeklés, gyakorlás után 1951. november 7-én először vállaltunk fellépést. A Himnuszt és az Internacionálét énekeltük a “huszas” ma Vasvári Pál Általános Iskola megnyitásán.” Ez idő tájt a város közbiztonsági helyzete távolról sem volt megnyugtató. Gyakori volt a garázdaság, rablás, – még gyilkosság is. Esti órákban tehát énekpróbákra összejönni – zeneszereteten kívül – bátorságot is igényelt. Az énekkar mégis fejlődött, erősödött. Művészi igénnyel lépett fel olyan környezetben, ahol az emberek többsége megelégedett alacsonyszintű szórakozással is.
1952 közepén a városi tanács szükségesnek látta, hogy segítséget nyújtson a stabilnak mutatkozó énekkarok számára. A nagy létszámmal dolgozó amatőr mozgalom – jó vezetők hiányában – nem ért el minőségi emelkedést. Ezért a pártbizottság kezdeményezésére a Népművelési Minisztérium vállalta, hogy a sztálinvárosi dolgozók nevelését, művelődését elősegíti.
Így került sor Székely Endre zeneszerző, a Rádió-kórus karnagyának Sztálinvárosba való meghívására, melyet az elfogadott. A Városi Tanács 1952. szeptember 17-én bízta meg őt a vasmű ének- táncegyüttesének és zenekarának művészeti vezetésével. Székely Endre, így emlékezik 1952-re, és az azt követő évekre:
“Vissza kell mennem az időben, ha meg akarom magyarázni, miért rám esett a választás, hogy az épülő szocialista városba menjek kultúrmunkásnak.
1935-ben Ságvári Endrével egy napon, egy illegális sejtben lettem párttag. Sokáig összekapcsolódott munkánk. A diákmozgalom művészeti ágában dolgoztam, majd kapcsolatba kerültem baloldali munkáskórusokkal. Több kórus alapításában, megszervezésében működtem közre. Munkásénekkarokkal elsőként tanultunk meg a 30-as években szovjet kórusműveket. A Poljuskát, a Drága Földet magyar szöveggel adtuk elő. Az illegalitás évei véget értek a háborúval. Felszabadulás után a Bartók Szövetség főtitkára, majd a rádió karnagya lettem. A Rákosi éra bizalmatlan légköre azonban hamarosan a zenei világban is éreztette hatását. Ebben a feszült hangulatban nem tudtam dolgozni, ezért kedvező volt számomra a minisztérium ajánlata, hogy Sztálinvárosban művészegyüttest vezessek.
A következő öt évben heti három napot lent töltöttem, a többi időt Budapesten tanulásra, komponálásra fordítottam. Megismerkedtem Kóczán Lászlóval, aki feladataimról, s a körülményekről tájékoztatott és később is mindig segítségemre volt. Rövid ideig együtt laktam Dobrik Zoltánnal, aki már lelkesen szervezte a zenekart. Az énekkarban pedig jó segítőtársakra és barátokra találtam, elsősorban Andócs Mihály és Vinczefi Gyula személyében. A kórus ez időtől Sztálin Vasmű Énekkara néven szerepelt. A gyár vezetőitől: Sebestyén János kormánybiztostól, akivel már az illegális diákmozgalomban együtt dolgoztam, Borovszky Ambrus igazgatótól, Koltai Endre szakszervezeti titkártól és Pálfi főkönyvelőtől minden anyagi és erkölcsi segítséget megkapott énekkarunk. Agitációval új tagokat toboroztunk, nőtt a kórus létszáma…”
Rási Vilmos alapító tag emlékeiben így él 1952.
“A Görbe utcában, egy pincében kezdtünk Székely Endre karnaggyal. Minden próbára kézben vittük el a harmóniumot. Munkásmozgalmi dalokat, magyar és szovjet népdalokat énekeltünk. Feladatunk az volt, hogy munkára lelkesítsük az embereket. Az énekkar magját a Diósgyőri Acélhangból, a csepeli kórusokból ideköltözött dalosok adták, majd megnyertük magunknak a jó hangú munkatársakat.
Székely Endre rendkívüli ember volt, zeneileg magasan képzett, kitűnő szervező és jó barát. Eljárt az üzemekbe, sokat tett a kollektív szellem kialakításáért.”
Összekovácsolódik és fejlődik az énekkar
Együtt volt tehát a zenét kedvelő emberanyag, a kiváló vezetői képességgel rendelkező karnagy. Első komoly fellépésükre 1952. november 7-én került sor. Muradeli: Ifjú békeharcosok indulója című művét mutatták be, mely évekig sikerszám maradt. Elismerést váltott ki megjelenésük is: a Sztálin Vasmű Énekkara ekkor viselte először új ruháját.
A kórusalakítás dátumával kapcsolatban megjegyzem, hogy az Énekkar 10 éves fennállásakor egy kitüntetési felterjesztés, 1952. február 20-ra helyezi az alakulás időpontját. Ezt más forrás nem támasztja alá. Biztosnak az tekinthető, hogy az éneklő csoportok – melyek közül a Gépgyári Énekkar volt a legjelentősebb – 1951 végétől ideiglenes jelleggel működtek.
1953. szeptember 2-án Tapolczai Jenő lett a Városi Tanács elnöke. Városiasabb lett a testület munkája, ha nem is túl gyakran, de megalapozottabban foglalkoztak a kulturális ügyekkel is. Csete Béla vette át a népművelési osztály vezetését.
A kórus sikeresen mutatkozott be a zeneakadémián, majd Székely Endre a sztálinvárosi zenei élet fellendítésére születésnapi Kodály-hangverseny megrendezését kezdeményezte. Meghívta Kodály Zoltánt, aki értette mit jelent a kultúra a várossá válásban, a lakosok kötődésében, idetartozásában, érezte, hogy személyes megjelenése impulzust ad a fiatal művészegyüttes fejlődéséhez – igent mondott. 1954. március 26-án zajlott le a műsor, melyre a kórus Kodály művek betanulásával készült. Az Esti dal, a Kék gömöri népdal, a Békesség óhajtás előadása megnyerte a mester tetszését, aki feleségével, Emma asszonnyal jött el Sztálinvárosba.
1956 tavaszán Székely Endre elbúcsúzott az énekkartól; segédkarnagya Litván Gábor, később Pászti Miklós zeneszervező vette át vezetését. Csak rövid időre, mert Rudolf Péter, az Állami Népi Együttes karnagya vállalta a kórus művészeti irányítását.
Az énekkarban öntevékeny vezetőség működött; elnök, titkár, kottatáros, ruhafelelős, kultúros reszortosokkal. feladata mozgósítás, tájékoztatás, adminisztráció lebonyolítása. A kezdeti időszakban az énekkar titkára Vinczefi Gyula volt. A fenntartó szervek részéről a vasműben Székely István szakszervezeti kultúrossal és Csík Georgina klubvezetővel tartotta a kapcsolatot.
A személyi változással tele helyzetképhez tartozik még, hogy a tanács népművelési csoportjának vezetését ez idő tájt vette át Borhy Anna, akinek tevékenysége pozitív befolyást gyakorolt a város kulturális életére.
Az énekkar bár lecsökkent létszámmal (40-45 fő), de működött, túlélte 1956 vérzivataros őszét, decemberben már tartottak próbákat.
Az ellenforradalom után az öntevékeny együttesek közül elsőnek láttak munkához. 1957. január és március között többször léptek fel a szovjet laktanya művészegyüttesével.
Sztálinvárosi Hírlap – 1957. 04. 26.
A kórus fennállásának ötödik évfordulójához közeledett, lelkesen készült ünnepi hangversenyére. Az Arany János Klubban tartották próbáikat, létszámban már megerősödve, 65 taggal. Tablót csináltattak: “Öt év a zenekultúra szolgálatában” felirattal. A művészeti vezetőkön kívül Bánkövi András zongorakísérő, a szólisták: Birkás János, Doma Lenke, Tóth József és felesége, Forner Katalin, Beleznai István, Tóth Sándor, Eliadesz János, Rási Vilmosné. Bujdosó Andrásné, Bereznai György, Hajnal Anna és a vezetőségi tagok: Vinczefi Gyula, Andócs Mihály, Klemens Ferenc, Murányi József, Kollár Rémusz, Nagy Kálmánné, Mohácsi Károlyné, Érmelléki Károly, Horváth Gyula, valamint az énekkari tagok képe szerepel a tablón az egyenruhában. Április 30-án zajlott le az ünnepi koncert. A jubileum kapcsán S. Sasvári György a helyi lap munkatársa meghatott hangú emlékezést írt: “Öt éve… akkor még hiába kerestük ezt a várost… gyáróriásainkat, csupán a mechanika és az öntöde állt, … de összejöttek 18-an, 20-an és dal, munkásdal csendült fel az ajkakon, hogy derűt, jókedvet és erőt vigyen a hétköznapokba.”
1956 tavaszán alakult meg egy kamarazenekar a zeneiskolában Schirger Géza vezetésével. 1957 áprilisában mutatkoztak be, kellemes meglepetést keltve. Ugyanakkor lépett fel először a Városi Tanács pedagógusokból álló énekkara, karnagya Drávái Lajos. Mindkét együttessel szoros kapcsolatba került idővel a vasmű énekkara.
1957 decemberében először került városunkban megrendezésre a Fejér megyei zenei hét melyen a Sztálin Vasmű Énekkara is közreműködött. E nemes megbízatás Sztálinváros fejlődő, nívósabbá váló művelődési arculatát mutatja, melynek kialakulásában az amatőr együtteseknek úttörő szerepük volt.
Szervezeti változások, tartalmi előrelépés
Az MSZMP KB 1958-ban tudományosan elemezte szocialista művelődéspolitikánk eredményeit és hiányosságait. A párt, állami és társadalmi szervek figyelme a kulturális munka felé fordult. Az ország gazdasági és politikai életében egy sor egészséges, új folyamat indult meg. Zenei téren a hagyományok felélesztése, a társadalmi erők bevonására irányuló törekvések, valamint a zenei igények növekedése követhető nyomon. Az amatőr kórusmozgalommal kapcsolatos nézetek kedvezően változtak.
1959 őszén a párt művelődéspolitikai irányelveit a Városi Tanács a konkrét feladatok nyelvére fordította le. Szántó Lajos művelődésügyi felügyelő beterjesztésének 12. pontjában ez áll: “A városban működő szakszervezeti kórusok összevonásával létre kell hoznunk egy életképes központi együttest.” Ennek a határozatnak alapján egyesült 1960-ban tavasszal a vasmű és a pedagógus énekkar. A jó kvalitásokkal rendelkező, de külön-külön alacsony létszámú együttesek tagjai sokat vártak a közös munkától.
Rudolf Péter azonban 1969-ban megvált az énekkartól. A város vezetői célszerűnek látták, hogy zeneileg képzett, fiatal, helyi karnagy személyében biztosítsák a kórus vezetését. Székely Istvánra esett a választás, aki mint úttörő-énekkari karnagy, pedagógus és pártmunkás már sokoldalúan bizonyította alkalmasságát. Emellett fiatal házas volt, aki sok szállal kötődött a városhoz. A döntés hosszú távra megoldotta a kórusvezetővel kapcsolatos személyi problémát. Székely István keze alatt az énekkar hamarosan egészséges fejlődésnek indult. Országos rendezvényen 1961. április 8-án mutatkozott be az énekkar a Budapesti Vasas fesztiválon. Szabó Ferenc: Nótaszó és Bárdos: Dana-dana című művét adták elő nagy sikerrel. A Városi Tanács testülete 1961. november 25-én adta a szocialista város szép, végleges nevét: Dunaújváros. Ettől kezdve tartja számon a kórust Dunaújvárosi Központi Énekkar néven a zenekedvelők tábora.
Alapításának 10. évfordulójához közeledett a kar. A vasmű tánccsoportjával együtt a jubileumot 1962. június 16-án ünnepelték: régi sikerszámaikkal és új betanulású művekkel álltak közönség elé.
Év végén Varga Sándor vette át az énekkar titkár funkcióját Vinczefi Gyulától – aki szakszervezeti tisztséget vállalt – és nagy ambícióval, lelkiismeretesen végezte évekig.
A Központi Énekkar az 1960-as évek elején kezdett létszámban és hangminőségben megerősödni. A vezetőség 1964. évi beszámolója szerint ez idő tájt 60 fő énekelt rendszeresen a kórusban, közülük 32 fő nő, 28 fő férfi. A férfiak száma itt már a női létszám alá csökkent, és a továbbiakban így is maradt. 1963-64-es munkatervük kiemeli, hogy fel kell készülni a megyei és országos minősítő versenyekre. Az énekkar 1964. május 22-én a Székesfehérvári Megyei Minősítő Versenyen “Arany Oklevél” birtokosa lett. Ezzel jogot szereztek országos szintű minősítésben való részvételre.
A hatvanas évek közepére ismét megerősödött a város kapcsolata az országos szervekkel művészeti vonalon. Az ötvenes években Komlós Zsigmondné és Borhy Anna gondoskodása folytán a zenei rendező iroda és a fővárosi színházak igényes műveket mutattak be Sztálinvárosban, de később ezek a kapcsolatok meglazultak.
1963-ban került Szabó Sándor a városi tanács népművelési felügyelői posztjára, Dr. Ványi Gábor pedig a Bartók Béla Művelődési Ház élére. Mindketten hivatásuknak érezték, hogy Dunaújváros kulturális színvonalának emelését hangversenysorozatok rendezésével, neves bel- és külföldi művészek fellépésével, drámák és színművek bemutatásával segítsék elő. Kapcsolatot teremtettek az országos rendező szervekkel és a helyi üzemekkel. Így indultak be zenei vonalon a Filharmónia ifjúsági és felnőtt bérletsorozatai – sikerrel. A lakosság zenei igénye is megnőtt, 1951 óta zeneiskola, 1957-től ének-zenei általános iskola működött. A Kodály-metódust alkalmazó iskolai zenei nevelés első eredményei a hatvanas években már érezhetőek voltak a közönség zenei ízlésének változásában.
Az énekkar ekkor fordult nagyobb lélegzetű művek felé, amit az 1965-ben bemutatott Erkel: Ünnepi kantáta és Székely Endre: Dunai Szél című műve is mutat. Utóbbit a kórus volt karnagya a város alapításának 15. évfordulójára írta. A Központi Énekkar országos minősítését első ízben 1966-ban kérte, a “Tavaszköszöntő” című I. Dunaújvárosi országos dalostalálkozó keretében, 15 éves jubileumi koncertjén. Május 14-én a Bartók Béla Művelődési Házban hangzott el a gazdag műsor, mely az “Ezüstkoszorú Diplomával” címet hozta. A minősítésről Nagy Olivér a zsűri elnöke a hírlap munkatársának így nyilatkozott. “A műsorösszeállítás koncepciója kitűnő volt, ez is dicséri a kórus tehetséges; erős szuggesztivitással,nagy tudással rendelkező vezetőjét, Székely Istvánt.
Dunaújvárosi Hírlap – 1966.05.17.
Magasabb minősítési fokra 1968-ban lépett a kórus. A minősítő zsűri az akkor legmagasabb “Aranykoszorú” címet ítélte oda a kórusnak és karnagyának. Ma is meghatott a kórustagok arca, amikor erre az eredményhirdetésre emlékeznek. Nagy élményben volt része az énekkarnak, 1969 nyarán első külföldi útjukra indultak. Német Demokratikus Köztársaságba utazott a kórus egy hétre. Drezdába laktak, onnan tettek kirándulást Szászsvájcba, Meissenbe; Lipcsébe. Két alkalommal adtak hangversenyt magyar ifjúmunkások részére.
A hagyományos zenei napok kiemelkedő eseménye volt Bárdos Lajos látogatása Dunaújvárosban. Hetvenedik születésnapja alkalmából rendezett a város koncertet: A kórus a mesternek két művét énekelte, melyek címe: A Földhöz és A munka himnusza.
A város 1970-ben ünnepelte alapításának 20. évfordulóját. Erre az alkalomra Horusitzky Zoltán kantátát írt “Új város épült” címmel. A Központi Énekkar és a Városi Zenekar adta elő a bonyolult hangzási és ritmikai elemeket tartalmazó, modern hangvételű művet. Betanulása komoly próbát jelentett a kórus számára…
Nagy örömet okozott, hogy az énekkart és a tánccsoportot vendégszereplésre hívták ősszel Lengyelországba. Hét alkalommal léptek fel Mielectől Krakkón, Katowiczén át Varsóig számos helyen. A lengyel nép baráti szerete te vette körül az együtteseket.
1970 decemberében a Művelődésügyi Minisztérium és a Népművelési Intézet a “Kiváló Együttes” címet adományozta a Dunaújvárosi Központi Énekkarnak, Kemény Dezső, a Dunaújvárosi Hírlap munkatársa beszélgetett ez alkalomból a karnaggyal. Székely István, meleg szavakkal szólt a kórustagok áldozatkészségéről és a fenntartó szervek, a Dunai Vasmű és a Városi Tanács sokoldalú segítségéről. Kiemelte, hogy a kórusnak a város zenei életében pedagógiai népművelési, feladatai vannak.
Dunaújvárosi Hírlap – 1970.11.20.
Oratórikus művek a Központi Énekkar műsorán
1971-ben olyan dologra vállalkozott a Központi Énekkar, amely kezdetben vitákat váltott ki. Tanulni kezdték Cherubini c-moll Requiemjét. A komolyzene iránt érdeklődő közönség és a város kultúráját hivatásszerűen gondozó emberek között egyaránt akadt olyan, aki értetlenül állt egyházi muzsikának egy szocialista város koncertpódiumán való megszólaltatása előtt. A közvélémény azonban, – főként a sikeres bemutató után – megértette, hogy a gyászmise, mint zenei, esztétikai forma: maradandóan értékes. Hallgatója emberségében nyer vele, világnézeti vitát pedig értelmetlen felette nyitni.
A kórus vezetőségválasztó taggyűlést hívott össze 1972. március 27-én. Varga Sándor titkár másfél éve eltávozott az énekkarból, azóta Cazinné Rási Gizella szervező titkár irányította a szervezeti munkát. A vezetőség beszámolója elemezte a javuló személyi és tárgyi feltételeket belső művészeti nevelő munkát. A választásnál Rási Gizella kapott bizalmat, jelenleg is ő viseli a titkári funkciót.
Nyár elején a zeneszerető dunaújvárosiak örömére a múzeum zárt, loggiás udvarát kamaraestek rendezésére tették alkalmassá. “Múzeumkerti Esték” címmel nyári hangversenysorozat indult. Június 27-én a nyitáson a Kórusmuzsika című műsorban fellépett a Központi Énekkar is.
A kórusok minősítése két évig érvényes. Ezért a kórus, amikor 1972-ben meghívást kapott a debreceni V. nemzetközi kórusfesztiválra, ismét minősítését kérte. Caldara: A remény és Kodály: Öregek című művével készültek fel.
Az énekkar 20 éves jubileumi hangversenye 1972. december 14-én a tanács nemrég felavatott dísztermében, a dunaújvárosi zenei napok keretében zajlott le. A nézőtéren ott ültek a kórus régi tagjai, a rokonok, barátok és a kórusmuzsika hívei, támogatói. Nekik szólt Jeep: Víg ifjak ajkán, Dowland: Könyörögjek-é, Friderici: Baráti kör, Az ibolya és az Erdőn című francia szerelmi dal, Mozart: Nocturn, Kodály: Esti dal, Szokolai: Miniatűr kantáta, Vavrinecz: Balatoni nóták, Lóránd: Piros volt az ég, Bárdos: Székesfehérvár, Pászti: Ünnepi kánon című műve.
Kóré Sándor a Városi Pártbizottság titkára 1972-ben egy tanulmányt írt a közművelődési feladatokkal kapcsolatban. Egy részlete így szól: “öntevékeny együtteseink már bizonyítottak. További fejlődésük érdekében szükséges a működési, tárgyi, anyagi feltételek javítása, stabilizálása. Egyúttal biztosítani fellépési lehetőségeiket mind a városban, mind a városon kívül. Repertoárjukban a modern kórus- és zeneművek célzatos pártolása mellett fontos a jellegzetesen munkásváros igényeinek kielégítése is.”
A differenciált műsorpolitika jegyében tanulta be 1973-ban az énekkar Händel: Sándor ünnepe című világi témájú oratóriumát, az Építők Központi Kórusával közösen. A Filharmónia bérletben, magyar nyelven énekelt oratórium közönségsikere és szakmai értékelése jó volt. A helyi sajtó kiemelte, hogy ilyen volumenű művet Székely István először dirigált.
“Fesztiválkórus Diplomával”
Az énekkar. közössége és karnagya nem volt elégedett az “Aranykoszorú Diplomával” minősítés többszöri elnyerésével. Tovább kívántak lépni a zenei fejlődésben. 1975. február 20-án a Bartók Béla Művelődési Központ kamaratermében megtartott minősítő hangverseny műsorén: Donáti: Hej, fel a táncra, Brahms: Bűvös éj és Davigyenko: Látomás című műve szerepelt. Kiss István, a zsűri elnöke így foglalta össze benyomásait: “Kitűnő, kiművelt hanganyag. Jók a szólamarányok, együtt zeng az egész kórus, és ami nagyon bíztató, amióta utoljára hallottam őket, alaposan megfiatalodott az énekkar. Látszik az egész műsoron, hogy a kórus és a karnagy tökéletesen érti egymást. Felszabadultak, lelkesek, hogy zenei kifejezést használjak: con amore énekelnek, szívből és örömmel.” A kórusok általános kategóriájában “Fesztivál” fokozatot ért el az együttes. Ez tehát azt jelenti, hogy magas emberi és művészi hőfokon terjeszti a kóruskultúrát.
1975 nyarán harmadszor utazott külföldi vendégszereplésre a Központi Énekkar! A bulgáriai Kremikovci Vaskohászati Kombinát művészegyüttesének júniusi látogatását viszonozta a kórus.
Hazaérkezés után szorgalmas munkával újabb nagy oratórikus mű tanulásához kezdett az énekkar. Rossini Stabat Materének betanulása 1976 tavaszáig tartott. A bemutató előadáson, amely egyben a zenei évad zárókoncertje is volt, a kórus mind hangszínben, mind tempóban és dinamikában egészen elsőrangút produkált. Az előadás színvonalát emelte a zenekar és a négy kitűnő szólista – Moldován Stefánia, Bulai Lívia, Fülöp Attila, Sinkó György – közreműködése.
Hamarosan ismét nagy feladat állt az énekkar előtt: 1976. december 20-án minősítő hangversenyen “vizsgáztak”. A szakértő vélemény nagyra értékelte a kórus egyenletes fejlődését és a “Fesztiválkórus Diplomával” minősítést adományozta a Központi Énekkarnak.
Nagy öröm érte a dalosokat: 1977. április 9-én a Zeneakadémián mutathatták be Rossini Stabat Materét. A szigorú budapesti közönség osztatlan elismeréssel fogadta a dunaújvárosiak produkcióját.
A kórus elérkezett 25 éves évfordulójához. Az 1977. december 12-én megtartott jubileumi hangversenyen zömmel évek óta műsoron lévő műveket mutattak be, de sikeresen adták elő Székely Endre zeneszerzőnek az énekkar számára írt “Huszonöt év” című művét és Kodály: Kállai kettősét is. Ez alkalomból Sófalvi István tanácselnök a “Szocialista Kultúráért” kollektív kitüntetést nyújtotta át a kórusnak.
Jelen és jövő
A Központi Énekkar repertoárjának összeállítását és szereplési lehetőségeit a város igényei határozzák meg. A társadalom mozgása azonban mindig hatással volt műsorpolitikájára. Amikor a város gazdasági, politikai vagy vezetési gondokkal küszködött a kórus életében tükröződtek ezek a nehézségek. A legnehezebb közülük az 1956-os gazdasági-politiai mélypont hatásaként jelentkezett. Enyhébb krízist élt át a kórus 1971-ben, amikor a nagyszabású oratórikus művekre való áttérés megosztotta egy ideig a tagságot magát is. Az énekkar az évek során elismerést, helyet vívott ki magának a város zenei életében. Működésének első tíz évére az volt jellemző, hogy a konkrét társadalmi igények határozták meg műsorpolitikáját. A második tíz évben azonban a kórus már elébe ment az igényeknek, azok felkeltésén fáradozott.
Maróth Gyula, a Kórusok Országos Tanácsa elnöke szerint: “Magyarországon a gyermek-, középiskolai-, női karok és a gomba módra szaporodó kitűnő felnőtt kamarakórusok mellett a nagy amatőr vegyeskarok képviselik azt az élvonalat, melytől a kóruskultúra fejlődése, a továbblépés függ. Ha az egészet gyorsvonathoz hasonlítom, ebben a nagy vegyeskarok a mozdony, amely ha minél erősebb és jobb, annál többet húz maga után. A zeneszerzők a műkedvelő vegyeskórusok számára írt műveik előadásán, fogadtatásán mérik le saját erejüket, műveik értékét.
A dunaújvárosi énekkar a 20-30 legjobb vegyeskar között a középtájon áll. Meggyőződésem, hogy tud és fog fejlődni a kórus. Különösen, ha munkájához a város társadalma segítséget nyújt és továbbra is magas követelményeket támaszt művészi munka tekintetében.”
Ki tudná megszámlálni, ennyi év alatt hány barátság, szerelem és házasság szövődött az énekkarosok között! A gondokkal teli időszakban a folytonosságot, a kórus életben maradását és továbblépésének zálogát a régi, biztos kórustagok jelentették; közülük számos házaspár, család. 20-25 házaspár járt az énekkarba az elmúlt negyedszázad alatt, rajtuk kívül testvérek, felnőtt gyermekek. A kórustagok többsége zenei általános iskolába iratja gyermekeit. Tehát az énekkarosok nem csak kellemes időtöltést találnak a kórusmunkában, hanem olyan embertformáló élményt, mellyel gyermekeiket is gazdagabbá szeretnék tenni.
Az idő múlik. Az alapítók közül már csak 5 fő énekel. De a fiatalok hasonló lelkesedéssel, szeretettel vesznek részt a próbákon, fellépéseken. Könnyebb a helyzetük, mint a régieké, mert sokuk zenei általános iskolába járt, majd középiskolai kórusban fejlesztette tudását.
A negyedszázad nehéz munkája és a sok-sok szép siker után az énekkar történetében új szakasz kezdődik. Munkájuk színvonalának emeléséhez jó biztosíték az, hogy a kiváló kollektíva egy emberként vallja Kodály Zoltán szavait:
“Az ének megszépíti az életet, az éneklők másokét.”
Felhasznált képek:
Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros képekben
Dunaújvárosi Vegyeskar honlapja
József Attila Könyvtár
