Szabad Ifjúság – 1953. május 31.

A KULTÚRÁRÓL

Csodálatosan szép a sztálinvárosi reggel, olyan, mint ez a pusztába épült város…

Kápráztató nap öntözi a tájat: a multat – az óvárosi, nádtetejü viskókat, a Bánom pincesorát; a jelent a virágos kőpalotákat, a Sztálin Vasmű gyárrengetegét, a martin készülő nagycsarnokát, a kohó égnekmeredő hevítőit, az új magyar metropolist, ahol a munka hősi eposzát betonba, kőbe, acélba vési a magyar dolgozó.
Állok a májusvégi napsütésben, ujjong bennem az öröm: milyen erős, milyen hatalmas az ember! Aztán Pentele egykori fiataljaira gondolok, akik két. évszázaddal ezelőtt “pusztán” hagyták” a falut, más vidékre szöktek a nincs elől. Szórád Mártonra emlékezem, a pentelei zsellérre, akit több mint száz esztendje tömlöcbe vetett Montbach császári kamarás, a környék mindenható ura, mert földet, jobb élhetést követelt a jobbágyságnak, a batyus parasztokra, akiket Amerikába kergetett a nyomorúság…
Íme, a város dióhéjnyi múltja, s itt, előttem a ma, a ragyogó, fogható valósága annak, amelyről Szórád Mártonék álmodni sem mertek. Sztálinváros… A szocialista munka győzelme, a jövő, a béke, az acél, a kultúra erődje, az új ember bölcsője…

A “könyvtáros” Takács…
Húsz esztendeig, pontosabban húsz év és öt hónapig úgy hívták, otthon. Ásotthalmán, hogy: Takács Imre. Most meg úgy ismerik a Sztálin-úti lakóházépítkezésen, hogy: a “könyvtáros” Takács Imre.
Egy jelző történetében kultúrforradalmunk győzelmének szép epizódja. Az élet írta és maga a főszereplő, Takács Imre diktálja ceruza alá:
– Apám kubikos volt, tekergett az országban dolog után egész esztendőben. Amit keresett, az ott elment, ahol volt.. . Mi, otthon, a hat testvér, egyik napról másikra éltünk, s anyám alig várta, hogy kinőjjük az első inget, hogy egy-két pengőt hozhassunk haza… Tíz éves se múltam, odaadtak Csongrádra kondásnak. Madzagos Tóth Károly gazdához. Csuda kupori ember volt ez a Madzagos, a nadrágját is madzaggal kötözte szíj helyett, enni meg alig lökött valamit… Hát itt voltam én előbb kondás, aztán béres, olyan mindenesféle… A betűt nem ismertem, újságot sose láttam. A kulák anyja őrzött egy kalendáriumot, azt nézegettem titokban, ha éppen futott rá idő…
S három éve, hogy egyik nap elhozta a vonat ide, a pentelei Dunapartra, országot építeni, úi várost varázsolni a pusztába. Maltert hordott, téglát adogatott kéz alá, de az ábécét még mindig nem ismerte.

Aztán úgy jött, hogy a cimborák egy este elcsalták a könyvtárba. Elcsalták, mert Takács Imrének nem nagyon akarózott menni. Minek, hisz mit kezdjen ő az olvasnivalóval?!
De mégis ráállt.
Csak nézte, egyre szomorúbban nézte a temérdek kötetet a sok polcon, s kifordult az ajtón. Napokig szótlanul dolgozott az állványon …
Abban az időben a DISZ analfabéta-tanfolyamot indított. Takács Imre az elsők közt jelentkezett. Hónapokon át éjszakáig ismerkedett a betűk világával, amíg addig jutott, hogy ha döcögve is, de el tudott olvasni egy-egy cikket, apróbb írást az újságban… Így kezdődött… S úgy folytatódott, hogy beiratkozott az üzemi könyvtárba. Azóta is állandó vendég.
– Itt láttam én mozit, színházat életemben először. Kevésszavú voltam azelőtt, napestig hallgattam inkább, csak hogy szólni ne kelljen… Most meg?… Mondani se tudom, mennyit emberesedtem…
S mesét, mesél az új Takács Imre a régiről, a kultúráról, amely öntudatos, magára talált dolgozót faragott a hajdani béresgyerekből.

Könyvtár, múzeum
Harmincezer kötet, szép summa. Ennyi olvasnivaló várja a sztálinvárosiakat a huszonöt könyvtárban. Maga a járási könyvtár tizenkilencezer kötettel rendelkezik, s mint Szelle Béla igazgató mondja: minden hatodik ember rendszeresen olvas.
– Rövidesen elérjük azonban, hogy minden harmadik ember tagja lesz valamelyik könyvtárnak. E célból a békeházakban propagandistát állítunk be, harminckötetes, gondosan összeválogatott kis könyvtárt adunk neki, kölcsönzésre a lakóknak.
A járási könyvtár eddig is sokat tett, hogy a szocialista ember új tulajdonságait fejlessze. Itt van többek között Szlipcsevics István sztahanovista kőműves példája. Szlipcsevics elvtárs új vakolópisztoly bevezetésén fáradozott, a könyvtár műszaki szakembere. Neumayer Andor kereste ki részére az új eljárásra vonatkozó anyagot. Nagy János építésvezető újításának kivitelezéséhez is a járási könyvtár adott támogatást.

 

A múzeum egy lépés a könyvtártól. Geguss Imréné, a megbízott vezető örömmel újságolja, hogy nyolcvan százalékban a helyiek látogatják a kiállítási termet. Geguss Imréné is a jövőbe néz, a tervekről beszél:
– Új épületet kap nemsokára a sztálinvárosi múzeum. A legújabb követelményeknek megfelelő laboratóriumok, kiállító helyiségek, dolgozószobák lesznek benne. Tervünk, hogy a helytörténeti részleg mellett természettudományi, majd később ipartörténeti részleggel is növeljük a múzeumot. Vasipari, építőipari tárlatot is csinálunk, sok dolgozó ismerkedik meg majd szakmájának történetével, s fejleszti eddigi ismeretanyagát…

A nogykohó rohamistái
Az alkonyaiban, a kohó mellett száll az ének:

Zúg a betonkeverő, ömlik a beton,
Dolgozik a Gábor-brigád, kohó-alapon.
Ilyen derék, jó brigád sok kellene még,
Háromhavi átlaguk, százhetven százalék…
Hejm Gábor szaktárs, no csak így tovább,
Legyen példaképünk ez a jó brigád…!

Csasztuskát tanulnak a fiatalok: Nánai Jenő, Rási Vilmos, Kerekes Pál, meg a többiek, a kohó építésének fiatal rohamistái. Ők maguk írták, szavakba, rímekbe szedték az építés harcának hőseit…

A kultúra motorjai itt is, mint általában mindenütt a városban a DISZ-fiatalság. A pártszervezettel való jó kapcsolatuknak s lelkes munkájuknak köszönhető, hogy virágzó, vidám az élet errefelé.
A DISZ-szervezet nagy gondot fordít a tanulásra. Az esti tanfolyamokon a fiatalok százai vésznek részt; Orbán István államügyésznek készül, Kerekes Mártonból kohász lesz, másokból szakmunkás, tanár. Az ismeretterjesztő munka diavetítéseken keresztül, esti előadásokon folyik. Tarján mérnök, meg a kohó műszaki vezetői rendszeres megbeszéléseken ismertetik a vasolvasztó működését, hatalmas jelentőségét.

A DISZ segít az élenjárók népszerűsítésében is. A rigmusbrigádok tolla alól számtalan jó csasztuska kerül ki, ebédszünetben, estefelé, énektől hangos a kohó tájéka. Bírálnak is ezek a széllel-vízzel szembeszálló fiatalok, s összmunkájuk nyomán egyre gyorsabban épül az ország legnagyobb kohója.

Kultúrmunkás építs, szépíts!
Az “ezres barak”, ahogy erre ismerik, hajintásnyira van a várostól. Messziről nemzetiszínű lobogó integet: a telepen lakó háromszáz ipari tanuló köszöntését tolmácsolja az utasnak.
A fehérfalú házak között nagy a sürgés-forgás: építik, szépítik új otthonukat a jövő szakmunkásai.
– Március közepe óta vagyunk kint – mondja Göböly István kultúrpolitikai nevelő – sok a nehézségünk, de hisz azért vagyunk fiatalok, hogy elsöpörjük azokat.
Az ipari tanulók régi vezetői meglehetősen szabadjára engedték a fegyelmet, itt kint  a telepen pedig a rendet. Az új igazgatóság azonban a DISZ-szel együtt harcot indított a lazaságok megszüntetésére. A DISZ nemrégiben kiadta a jelszót: Kultúrmunkás építs, szépíts! Azóta verseny folyik azért: melyik szakasz körlete lesz a legszebb. Szabadtéri színpadot készítenek a tanulók, virágágyakat ásnak, új irodahelyiségen dolgoznak, klubszobát rendeznek be, hogy mielőbb otthonosabbá tegyék lakhelyüket.

Mikor a kultúr munkára fordul a szó, Göböly elvtárs elkomorodik:
– Megmondom úgy, ahogy van: hibát követtünk el. Volt nekünk negyventagú tánccsoportunk, hatvantagú énekkarunk, színjátszógárdánk, rigmusbrigádunk, képzőművészeti körünk s most bizony nagyon megcsappant a létszám. Ugyanis néhány héttel ezelőtt mintegy kétszázötven gyerek szabadult fel, s bizony a kultúrmunka nagyrészét ők végezték. Mi pedig nem gondoltunk utánpótlásra…
No, de baj azért nincs, összeültek a DISZ-vezetőséggel, megbeszélték a terveket. Mindenekelőtt háziversennyel segítik a színjátszás elindítását. Minden szakasz betanul egy jelenetet, s a verseny első bemutatójakor, a június hetediki pedagógus napon dől el az elsőség. Rigmusbrigád alakul, négyoldalas újságot adnak ki, a “Matroszov” hangos híradó kibővítése is folyik, egyelőre csak az ebédlőben szól delente a hangszóró, később messzi tájra is hirdeti majd az ipari tanulók boldog életét.

A nép művészei
Milyen gazdag a mi népünk művészete, ez jut eszembe, ahogy a képzőművészeti kör fiataljainak festményeit, szobrait nézegetem. Vagy harmincán járnak ide, s Szabó Lajos festő-, Tóth Ila szobrászművészek segítsége mellett vászonra kerül, agyagba formálódik a sztálinvárosi táj, a sztahanovista építész jólismert arca.

Az egyik állványon remek szoborkompozíció, a Makszimenko fálazási módszert ábrázolja. Készítője mindössze tizennyolc esztendős: Závorzik Nándor.
– Két éve, hogy idekerültem, akkor kezdtem szobrászkodni. Előbb malterból gyúrtam az alakokat, aztán beiratkoztam a körbe. Gipsz féldomborművet csináltam előbb, aztán egy másikat, később gipszfejet, a legújabb munkám pedig ez… Főiskolára szeretnék menni, utána pedig visszajövök Sztálinvárosba, hisz annyit életemben nem tanultam, mint itt a két év alatt…
Írók, zeneszerzők is szorgalmas látogatói az itteni üzemeknek. Sándor András, Palotai Boris, Örkény István számos írása sztálinvárosi témájú, Székely Endre zeneszerző is sűrűn megfordul a városban, hiszen a féligkész falak, épülő gyárak között ott dübörög az új élet harci riadója…

A jövő
Ha valaki az optimista ember örömét akarná megmintázni, keresve se találhatna jobb arcot hozzá, mint Csete Béláét, a tanács népművelési csoportjának vezetőjét, amikor ezt mondja:
– Rengeteg lelkes kultúrmunkásunk van. Hogy példát is említsek: a művészeti együttesek második országos versenyére kilencvenkét csoport 1128 taggal nevezett, a választásokon pedig ötszáz kultúrmunkás mozgósított… S hogy nőnek az igények!… Tavaly egy operaestre tizenhét jegyet tudtunk eladni, most Zathureczky Ede hegedűkoncertjét pótszékes, zsúfolt ház hallgatta végig. Ünneplőben, mert szeretik, becsülik nálunk a kultúrát…
– S a jövő?
– Számtalan új kulturális épülettel gazdagszunk rövidesen. Már félig kész a négyszázférőhelyes kerületi kultúrház. Operaelőadást is tarthatunk benne. Ugyancsak elkészül a szabadtéri színpad, ahol 2200 dolgozó nézheti egyszerre az előadást. Ősszel kezdik építeni a hatalmas kultúrpalotát, amely az ország egyik legszebb épülete lesz. Operaelőadást is tarthatunk benne, világítási, színpadi felszerelése mintaszerű lesz. Ez évben fejeződik be a Sztálin Vasmű kuttúrházának építése is… S, hogy az emberek mennyit fejlődnek ezzel egyidőben, hogyan formálja át őket a kultúra, jöjjön ki elvtárs, nézze meg egy fél esztendő múlva…

De szép a sztálinvárosi éjszaka! … A szállodai szobám ablakán csak úgy árad az Óváros felől a friss, májusi széna illata, apró villanyok hunyorítanak a vidám park tájékán, valahonnan nóta kél az éjszakában:

Gyárakra épül, földjeinkre
Most az új, szabad élet,
Munkás kezekre, kincseinkre
Szüksége lett már a népnek…

D. Szabó László

Felhasznált képek:
Dunaújváros története képeslapokon
Dunaújváros – Panoráma kiadó
József Attila Könyvtár

Dunaujvaros