Műalkotások a tízéves Sztálinvárosban


Művészet – 1960. november

Műalkotások a tízéves Sztálinvárosban


Domanovszky Endre: A sztálinvárosi freskó vázlata

Domanovszky emlékezete

Amikor Budapestről jövet lekanyarodik a gépkocsi a főútvonalról, s közeledik Sztálinvároshoz, a rövidre szabott találkozás hangulatában hajlamossá válik az ember arra, hogy minden szemébe tűnő jelenséget szimbolikussá nagyítson. Az út egyik oldaláról a pesti ostornyél-lámpák testvérei hajolnak fölénk, másik oldalon még a régebbi típus képviselői sorakoznak szerényen. A rohanó idő határán siklunk be a városba, amely száz esztendő múlva sem lesz közömbös a mi korunkat vizsgáló történetíró szemében.
Az a hagyomány, hogy a látogató a cukrászdánál áll meg először. A járdára lépve alig nézek körül, lakberendezési üzleten akad meg a szemem. Hirtelen elfog a mohóság, hogy erről a fix pontról kémleljem ki a várost: milyen ma itt az ízlés, milyen az igény?
Az első benyomás kellemes és meglepő. Jó, korszerű, ízléses bútorokból elég bő választékot mutat az üzlet. A falakon Szőnyi István, Zádor István, Ősz Dénes, Bér Rudolf, Iván Szilárd és több más ismert művész festményei, grafikái kínálkoznak a mai ember mai lakása díszéül.
Hanem a következő felfedezés ellentmondásával mérsékeli az első örömöt. A szép bútort lépten-nyomon annyi giccses díványpárna ékíti, hogy egyenesen meghökkentő ez a nagy díványpárna-termelés. Kit szidjunk érte? A kereskedelmet vagy azt a bizonyos ízlésbeli örökséget? Istennek micsoda furcsa rendelése, hogy szépvonalú, praktikus, modern bútorokra itt is, ott is ráterpeszkednek ezek a kispolgári, rózsás hurkák?
A lényeg mégis a heverő, asztal, szekrény, szék és a képek. Egyszer majd itt is kicsúfolják egy vidám műsorban a tiszta, új város lakásaiba nem illő drága kacatokat, és a velük megtévedt vagy megtévesztett szépérzék méltóbb díszeket keres.

Somogyi József Martinásza

A térről, az üzletek sorától a Dunai Vasmű felé vezet a város ütőere. A tér túlsó felén a Vasmű irányába néz Somogyi József Martinásza, a kisebb méretben gyakran kiállított, reprodukált, most nagyban megvalósított, felállított szobormű. Lehetne vitázni térben való elhelyezésének módján, de végül is nehéz volna jobb elhelyezést javasolni, s a kitűnő mű nagyon idevaló, igazi sztálinvárosi szobor, alkalmas arra, hogy kifejezze a gigászi munkát, amely itt Dunai Vasművet és szocialista várost teremtett.


Domanovszky Endre: Részletek a sztálinvárosi freskóból

A Vasmű hatalmas diadalkapuja fölött Domanovszky Endre freskója folytatja és a monumentalitás magaslatára emeli a martinászokról szóló hősi éneket. Igen sokan ismerik reprodukciókból ezt a nagyvonalú, jól összefogott, elevenen, színesen, kontrasztosan megoldott, mindinkább szimbolikus jelentésűvé váló freskót, amelyen sokat vitatkoztak régebben, de ma már – úgy látszik az idő múlása néha másként láttatja ugyanazt az alkotást – vitathatatlannak tűnik a benne levő magas művészi teljesítmény.
Az ábrázolt cselekmény mondanivalója igen egyszerű. A martinászoknak ennivalót hoznak a parasztok az ipari termékekért cserébe: a munkás-paraszt összefogás sokszor megmintázott, megfestett témája. A három csoportba komponált freskón azonban valami mély zeneiség szólal meg. Színbe, mozgásba, arányba van elrejtve ez a felemelő zene, mely a témát erőteljes zengésű tartalommal tölti meg.
Megírták már, mennyire zavaró és fölösleges a freskó előtt álló két-két dekorációs oszlop. Elismerem, hogy a városban akad sürgősebb tennivaló lebontásuknál, de az is valószínű, hogy egy vasbeton építményen nem lehet statikai szerepük az ókori egyiptomi építészet lótuszos oszlopfőinek. Ami egykor tartó volt, most itt hazug dekoráció, rontja a kitűnő mai mű hatását. Segít ebben még – az említett díványpárnák néhány rokona – a freskó feletti kapuóra, egy hatalmas, rossz plakátbetűkkel pingált jelszó felirata, és a miattuk jelképi értelmét vesztő csillag. Jószándék tette őket oda a homlokzatra, jó ízlés válogasson közöttük és döntse el, mi a fölösleges és zavaró.


ELŐRE A KONGRESSZUSI MUNKAVERSENY SIKERÉÉRT!
Vasmű főkapuja 1959-ben
fotó: MTI

Az ízlésről kell szólnom a többi látottak alapján is, mégpedig teljes elismeréssel. Az utóbbi időkben a nagy építés helye szép várossá változott: ez a legnagyobb meglepetés annak, aki évek óta nem járt Sztálinvárosban.
A régebbi időszak egyiptomias, zord épületeit, amelyek között akad olyan is, akár egy királyi masztaba temetkezési építménye, korszerű épületek sora követte. A környezet is megváltozott, ápolt parkok születtek, a házakat övező sok-sok zöld növényzet egy csapásra más teret, levegőt teremtett. Kellemes hely lett a nagyszerű város. A játszótér zöldjéből feltekintve még olyan épület is mosolyogni látszik, amelyre lőrésszerű ablakokat építettek volt.


Somogyi József: Öntelt

Első utca első háza

Május 1. utca

A város első utcája, a Május 1 utca ma olyan, mintha üdülők villái között járna az ember. A kis tér, ahová kitorkollik, Somogyi József szökőkútjának, “Az öntelt” mackónak adott helyet. Vízsugár füröszti itt a mackó kissé szecessziós ízű, de mókás, vonzó figuráját.

Sztálinvárosi mozaikok

Az üzletház homlokzatát négy művész mozaikjai díszítik. A négyféle felfogást nem sikerült összhangba hozni, pedig a hiba közös: a mozaikok nagyon naturálisak. Hiányoznak a tömör, egyértelmű színfoltok, holott a technika sajátos dekorativitása ezekből adódik. A mozaiksor közel is esik az üzletek portáljához, a fényreklám közvetlen alatta van, s utána mindjárt a kirakatok tarka sora. Csempével burkolt falon talán jobban érvényesülne a négy mozaik mezeje. Így inkább csak a nemesebb dekoráció szerepét tölti be.

A Bartók Béla Kultúrház bejáratát felül Csúcs Ferenc domborműve szegélyezi. Nem mondhatok említésre méltó jót vagy rosszat róla.
A kultúrház kupolájának üvegablakát – Z. Gács György munkáját – már ismét a jobb műalkotások közé sorolhatom. János vitéz meséjét mondja el a témájához jól megválasztott élénk, áttetsző színek nyelvén. Alakjai közül Iluska és Bagó a sikerültebbek.

Hatalmas és gyönyörű feladatok képzőművészeink számára

Nem tehetek róla, de egyáltalán nem tetszett a Petőfi ligetre néző iskola kapui fölött végigvonuló hat mezőből álló domborműsor. Esetlen, kényszeredett, kezük-lábukkal mesterkélt mozdulatokat végző gyermekalakok alakítanak jeleneteket rajtuk. Az iskolai művek közül mégis szerencsésebbek – mert nem is lépnek fel nagyobb igénnyel – Garami László és Kiss Nagy András ivókútjai, az egyik pingvin-, másik bagoly figurával.


N. Kovács Mária: Lányka

Szemérmesen a sztálinvárosi fürdő női öltözőjében áll N. Kovács Mária lányszobra. Ilyen kecses, derűs szobrokból minél többet kívánunk a sztálinvárosiaknak.
Az Arany Csillag előterében Boldogfai Farkas Sándor Gémek című munkája szolgál díszül. A lépcsőház színes üvegablaka a népies, cigányos lagzis modort képviseli, amit bizony – ha silányabb munkák hatására is – de már bőven megunhattunk egyéb vendéglátó helyiségeinkben.
Nem sorolom fel mindazt, amit láttam, inkább csak a jellemzőeket. Egy rövid látogatáson nem is lehet mindenről véleményt formálni. A Koszider padláson – ahol az építés kezdetén igen nagyméretű és tudományos szempontból rendkívül jelentős bronzkori urnás temetkezés területét tárták fel a régészek – most éppen színesfalú házak sorát építik előregyártott elemekből. Hogy szebbek, jobbak lesznek-e, mint néhány igen tetszetős régebbi városrészlet, ezt még a magam számára sem tudtam eldönteni. Minden esetre a művészetnek, így az építészetnek is egyik legfőbb erénye a művek sokfélesége. Nem lehet olyan tökéletes alkotás, amelyet már csak másolni kellene, amely akadályozhatná újabbak születését.
Az említett és bírált műalkotásokról szólva is figyelembe kell vennünk, hogy ma kritizáljuk őket, helyesnek gondolt mai mértékkel, holott a tízesztendős gyermek is kinövi ruháját, hát még a város, melynek tíz év előtt egy köve sem volt.
A Koszider padlásról gyönyörű kilátás nyílik a szélesen hömpölygő Dunára. A buja, Visegrád környékéhez hasonló, mégis sztálinvárosi partok fái, bokrai közül távolabb, a kikötőnél vörös daruk villannak ki, meg-megbillentik hosszú, teheremelő nyakukat.


Pedagógus Szakszervezet művésztelepének képzőművészei munka közben pár évvel később, 1964-ben
fotó: MTI/Fényes Tamás

Egy percre irigykedve gondolok a fiatal művészekre, akiknek öt műteremlakás épül jövőre Sztálinvárosban. Úgy várja itt őket város, táj, közönség és közösség, hogy, ha lesz hozzá erejük, nagyot és maradandót alkothatnak.

Solymár István

Dunaujvaros