Szabad Szó – 1951. március 11.
“… a nagy célokkal együtt nő bennünk az akarat is”
– vallja a Vasmű városának munkása és a dunaföldvári középparaszt
Budapestről meghatározott cél nélkül indultunk útnak. Érden, a székesfehérvári, meg a mohácsi út elágazásánál is csak úgy találomra vágtunk neki a mohácsi útnak, pedig ezt az utat esztendőnek előtte úgy kerültük, mint a ragályos beteget. Ha csak egy mód volt rá, azelőtt Fehérváron át közelítettük meg Fejér és Tolna megyét, csakhogy ne kelljen egy egész napon át rázatni az autót és magunkat a rossz, hepehupás makadámon. Azon sem csodálkozott senki, hogy ez az út tavaly még olyan csendes, olyan kihalt volt, mint egy kicsiny falu utcája éjnek idején. Mások is elkerülték, nemcsak mi. És aki régen, mondjuk, tavaly járt erre, – most nagyot csodálkozna.
A szó szoros értelmében újjászületett a hepehupás, kanyargós makadám; széles, egyenes betonút alapjait rakta és rakja le errefelé sokezer szorgos munkáskéz, Ez a jó út is, mint annyi más ebben az országban, ötéves tervünk sikerének, dolgos népünk nagyszerű alkotásainak szószólója, bizonyítéka. Az ember, akármerre jár, bármelyik országutat választja útiránynak, – mindenhol, mindenfelé újat lát, újat tapasztal, mindig több boldog és megelégedett emberrel találkozik. De ezen a Mohács felé vezető úton talán mégis több az újdonság, mint más országrészeken. Dunapentele miatt, amelyre nemcsak ezen a tájon, de messze, a Tiszazugban is olyan büszkék az emberek.
Felavatták az ercsi-dunapentelei műutat
A Kongresszus óta …
Nem Dunapentelére indultunk, csak találomra választott irányon esett utunkba és ott meg kellett állnunk. Különben is megállított volna bennünket a nagy forgalom, mert annyi teherautó, annyi szekér lepi el ott az utat, hogy csak nagy üggyel-bajjal juthat az autó, de a gyalogos is előre. Csak a fővárosban látni ilyen nyüzsgést, hallani; ilyen nagy zajt. Itt áll majd nemsokára a Vasmű városa! Arra épül a város – tavalyelőtt még kopár legelő volt azon a helyen, mögötte erdő -, a csemetéket is tavaly ültették, s csak az erdő után látni a magasba nyúló gyárkéményeket, azoknak a tövében nőnek ki a földből az új gyárak. Az ember csak nézi a nagy sürgés-forgást, a sokemeletes épületeket, a számtalan gyárkéményt és képtelen betelni velük.
Valaki megáll mellettünk, mint később kiderül, Szekeres Istvánnak hívják. Arról érdeklődik, mikor láttuk utoljára Pentelét.
– Két hónapja? – mosolyodik el. – Látják, ezt mind azóta csináltuk, azóta építettük. – Keze széles félkört ír le a Duna felé. – Különösen az utóbbi tíz napban, vagy inkább két hétben építettünk sokat. A Kongresszus óta. Milyen igaza volt Rákosi elvtársnak, hogy alábecsültük iparunk lehetőségeit, amikor ötéves tervünket megalkottuk, hogy magunk se hittük el: mennyi mindenre vagyunk képesek. Ha mindig úgy fogjuk meg a dolog végét, mint ahogyan a kongresszusi versenyben megfogtuk, bizony, jóval előbb készül el a Dunai Vasmű, mint sokan gondolnák.
Szekeres magával hívott bennünket, hogy megmutathasson mindent, bebizonyíthassa szavai igazát.
– Csak nézzenek jól körül, a munka a szónál is ékesebbben húzza alá Rákosi elvtárs szavait: “a nagy célokkal együtt nő nálunk az akarat is, a célok megvalósítására”.
Szószerint így mondta Szekeres István és őszintén bevallotta, hogy Rákosi Mátyásnak ezt a mondatát kívülről is megtanulta, hogy mindig jól emlékezzen rá…
Dunapentele, 1951. június 28.
Fotó: MTI/Kotnyek Antal
Mi kell ahhoz, hogy a parasztember boldoguljon ?
Nehezen váltunk el Dunapentelétől, de tovább kellett indulnunk. Még a múlt hét elején híre járt Fejér, de Tolna megyében is, hogy a dunaföldvári határban már megszikkadt a föld és a barázdák között megjelentek az első vetőgépek. Igaz volt a hír, mert arrafelé találkoztunk Szabó Lajos 16 holdas középparaszttal, aki már elvetette az árpa meg a zab javát. Vele is elbeszélgetünk. Szabó Lajos újságolvasó ember, jól tájékozott minden politikai kérdésről, el is húzódott a beszélgetésünk csaknem délig. Amikor a Béke Világlanács legújabb felhívása került szóba, – leginkább egy mondata kapott meg bennünket:
– Ahhoz, hogy a parasztember boldoguljon, nemcsak eső kell a vetésre, hanem béke is kell a betakarításhoz. Két világháborúban vettem részt, tudom hát, mi a háború. Hétszer sebesültem meg az urak háborújában. Végre szabadságunkhoz jutottunk és jó élethez. A hadianyaggyárosok, a tőkések újra kezdenék a régi játékot. De nem lesz abból semmi. Minden erőnkkel megvédjük azt a békét, és szabadságot, amit a felszabadító Szovjet Hadsereg hozott nekünk. Alig várom, hogy aláírhassam az új békeívet. Gondolom, most 800 millió fölé szaporodik azoknak a száma, akik az öt nagyhatalom között a békeegyezmény megkötését követelik…
Dunaföldvár után végeszakad a jó útnak, de a szorgos munkáskezek már errefelé is rakják az új, széles, egyenes betonút alapjait. Dunaszentgyörgy előtt egy hatalmas. görcsös eperfát húszan is körülállnak. Az ágakat levágták, mély gödröt is ástak köréje. Mégsem sikerül kidönteni. Mi is segítünk, húzzuk a kötelet, verejtékcsöppek gyöngyöznek a homlokokon, de a fa csak nem enged.
– Hogy ez a vén eperfa így kifogjon rajtunk – csóválja a fejét egy idősebb ember.
Dunapentele, 1951. június 28.
Fotó: MTI/Kotnyek Antal
Sokezer új gép
Akkor tűnik fel a falu irányából két traktor, hosszú acélsodrony húzódik utánuk.
– Na, maid ezek segítenek! – kiáltja valaki. Az egyik acélsodronyt a törzsre erősítik, a másikat a gyökerek fölé. Öt perc sem telik bele, s a két gép megcsinálja azt a munkát, amivel húsz ember órákig vesződött.
– Ezek a mi segítőtársaink, a gépek – mosolyodnak el az emberek. – Rákosi Mátyás megígérte a Kongresszuson, hogy még sokezer új gép készül gyárainkban, hogy könnyebbé váljék a munkánk…
Az országút éles kanyar után közvetlenül a Duna partjához, simul. Csípős szél borzolja a víztükröt s a fodrok ezer és ezer ágra bontva, tükrözik vissza a napsugarakat. Alig egy kőhajitásra van a túlsó part. A Duna egyik holtága mellé értünk. Szárcsák, sirályok, vadkacsák ringatódznak a hullámokon, inkább kíváncsi, mint ijedt pillantással nézik, ahogyan kiszállunk az autóból és lemegyünk a vízpartra. A halászok éppen egy hatalmas kerítőhálót húznak a túlsó partra, idelátszik a gazdag zsákmány, az egymás hegyén-hátán nyüzsgő tömérdek, ficánkoló hal.
– Hogy juthatnánk egy halhoz? – kiáltunk át.
– Ha van magukban vállalkozószellem, hát ideúsznak érte – válaszolnak nevetve, s látszik, ahogyan figyelik tűnődésünket.
Nem úsztunk át. Korainak tartottuk még a dunai fürdőt…
Az új, boldog élet építői
Tolnáig mentünk, onnan visszafordultunk, A beszélgetésekkel együtt csak jó félnapba került az út, mégis mennyi újat láttunk, mennyi újat tapasztaltunk, milyen sok boldog, megelégedett emberrel találkoztunk.
Miért boldogok és megelégedettek az emberek? Mert ők építik, ők alkotják az újat, ők formálják széppé az országot – maguknak. Itt minden az övék, ezért dolgoznak kedvvel, szorgalommal. De ezen az úton úgy tűnt, mintha még több, még nagyobb lendülete volna a munkának, még serényebben, még szorgalmasabban dolgoznának a kezek, megelégedettebbek, mosolygósabbak volnának az arcok. Dunapentelén Szekeres István azt is megmondta, hogy miért. Mert Rákosi Mátyás szavai, a kongresszus útmutatásai új erőt öntöttek az emberekbe és a nagyobb célokkal együtt az akarat is megnőtt a célok megvalósítására.
Ezt látni most mindenfelé – az országnak bármely útját is választja útiránynak az ember.
