Fejér Megyei Hírlap – 1982. január 23.
Domanovszky emlékezete
Ma 75 esztendeje, 1907. január 23-án született a huszadik századi magyar művészet történetének egyik meghatározó egyénisége, Domanovszky Endre. Több mint négy évtizedes alkotó pályája során egyenletesen magas színvonalú, szervesen egységes életművet hozott létre. Műveibe belefoglalta a képzőművészetünket ért legfőbb hatásokat, de mindenkor utánozhatatlanul egyéni módon fogalmazott, nem sorolható egyik iskolához sem. Merészen túllépett a látványon, személyes formavilág megteremtésén fáradozott, sajátos, belső törvények szerint működő színdinamikát szerkesztett, de a valóságtól lényegében mégsem szakadt el sohasem, a spekulatív absztrakció és az öncélú dekorativitás semmilyen nyomot nem hagyott munkásságán.
Önarckép
Kedvező körülmények között indult. A kulturáltságot, szellemi igényességet, a gondolkodó világszemléletet családi hagyatékként is hozta magával. Édesapja, Domanovszky Sándor, neves történelemtudós volt. A Képzőművészeti Főiskolán Glatz Oszkár közismerten szigorú stúdiumai ehhez nagyon értékes mesterségbeli tudást adtak, így már a húszas évek végén érett egyéniségként lépett föl a Tavaszi Szalon és az Ernst Múzeum kiállításain. Talentumát gyors elismerés jutalmazta, elnyerte a főváros ösztöndíját, majd a Balló-díjat.
Jairus lánya
A korai reneszánszra ideálként tekintő novecentó jegyében születtek a pályakezdő Domanovszky festményei, itáliai tanulmányútja is elmélyítette ezt a hatást. Azonban bármennyire is magáévá tette ezt az irányzatot, személyiségének erős érzelmi töltése rövidesen kitört a visszafogottság szigorú keretei közül. Későbbi munkássága ismeretében nyilvánvaló, hogy a római iskola idealista szemlélete, konzervatív mondanivalója még inkább riasztotta. Indulásának éveiben elsajátított erényeit azonban mindvégig megőrizte, főként a harmonikus arányokra gondosan ügyelő kompozíciós rendet, s a színek nagy fokú tudatossággal való egymáshoz illesztését.
Mivel semmilyen divatot nem volt hajlandó követni, nem könnyen talált rá új stílusára, a harmincas évek elején sokáig kereste a továbblépés lehetőségét. Végül a természet iránti csodálata és a munka tisztelete mozdította el a holtpontról. Nem természeti és tájképeket vagy munkajeleneteket festett azonban. A látvány adta élményeket átszűrte magában, ihletért fordult a keleti művészet szeftartásos stilizáltságához. Nem ábrázolt hanem az ábrázolás tárgyai keltette érzelmi reakciót vetítette vissza. Életörömtől zengő, a természet és ember egységét sóvárgó, himnikus emelkedettségű alkotások a harmincas évek Domanovszky-vásznai, tengerek, erdők, állatok, halászok, parasztok világának szellemiségébe hatoló kompozíciók. Éltető elemük a szín, de tartózkodik a harsányságtól, a szeszélyes csapongástól, oldott és mégis szigorú foltritmus kapcsolja egységbe őket.
Bella
Irányváltozásával egybevágott, és egész munkásságára döntő jelentősége volt a textillel való találkozása. A szövés, mint kifejezési technika és téma egyaránt végigkísérte életén. Bár ő maga csak a falikárpitok, gobelinek kartonjait készítette (a kivitelező a felesége volt), korántsem festményeit tette át textilbe, hanem az anyag természetéhez illő kifejezésmódot kereste. Nemesen juttatta érvényre a műfaj hagyományaiból következő de- korativitást, fontos szerepet adott az ornamentikának, alak- és tárgyábrázolása tovább egyszerűsödött az elvontság irányába, s egyre sikeresebb kísérleteket tett a monumentalitás meghódítására.
De mint téma is főmotívummá vált Domanovszky Endre művészetében. Már az 1936-os Velencei Beinnálén bemutatta Szövő nő című gobelinjét, s a szövés és fonás áradó színtömbökben megfogalmazott ábrázolása az alkotó pálya utolsó periódusában többször is, sorozatszerűen visszatér mint a munkájával azonosuló nő apoteózisa.
A háború éveiben kamara-jellegűvé vált Domanovszky Endre festészete. Érzékeny alkatára erős hatással voltak a körülötte zajló tragikus események, de líraisága szemérmesebb volt annál mintsem, hogy hangulatváltozásának okát közvetlenül kifejezze. A csendélet vált ezekben az időkben fő kifejező eszközévé. Dísztelen, hétköznapi tárgyakon is képes volt kifejezni belső nyugtalanságát, nyugtalan várakozását, feszült idegállapotát.
Pihenő bányászok
A felszabadulás után Domanovszky Endre az elsők között vállalkozott arra, hogy a művészetet társadalomformáló politikai célok szolgálatába állítsa. Pihenő bányászok című festménye a Közösségi művészet felé című, ma már művészettörténeti jelentőségű 1948-as kiállításon a legsikerültebb munkásábrázolások közé tartozik. A korszak művészetpolitikája azonban nem sokáig engedte meg az ilyen egyéni felfogású ábrázolást. A Munkácsy örökségét erőszakolt mérceként fölállító, receptelőírással megrendelt “szocialista realizmus” hamarosan elszürkítette a magyar művészetet. Domanovszky Endre azok közé tartozott (nagyon kevesedmagával), akik a szűkre szabott korlátok között is tudtak értéket teremteni.
Formakultúrájának nem jelentett gondot a stílusváltás, élményanyagát fölfrissítette az élet új területeivel való találkozás, lényegében gazdagodva vészelte át a válságos éveket. Idillt nem festett, nem hamisított. Olvasztárai, esti iskolán tanuló, szakkörben festegető munkásai kemény, küzdelmes élet nyomait viselő emberek. Történelmi festményein és a nemzetközi kiállításokra készült pannóin pedig a nagyvonalú dekorativitás irányába vitte el az ábrázolást.
Dolgozók festőiskolája
Ezt a periódusát lezárta, s egyben a következőt megnyitotta a Dunai Vasmű bejárata fölé készült freskója, A munkás-paraszt szövetség e jelképes és egyben realista jelenetét őszinte hit és túlzás nélküli pátosz hatja át. A lendületes gesztussal megfestett alakok plasztikusak, életszerűek, mozgalmasság, ritmus árad a felületről. Domanovszky érdeklődése ettől kezdve egyre határozottabban fordult a monumentalitás és a morális művészet felé, noha izzó koloritú csendéleteinek, dús idomú aktjainak, lágy formájú szobabelsőinek lírai sora sem szakadt meg.
A hatvanas évektől egyre szabadabbá, sokszínűvé vált művészeti életben teljesedett ki igazán Domanovszky munkássága. Nagyméretű falkárpitjai, mozaikjai, sgraffitói a főváros és Gödöllő, Miskolc, Szombathely, Debrecen több középületében adnak példát a gondolatilag tartalmas, formában egyéni hangvételű, érzelemkeltő és díszítő funkciót egyaránt betöltő monumentális képalkotásra.
Domanovszky Endre munkásságát, mint feladatai is mutatják, megbecsülte társadalmunk, Munkácsy-díjjal, Érdemes és Kiváló Művész címmel és kétszer Kossuth-díjjal tüntették ki. Festészetével egyenlő értékű volt pedagógiai munkássága, amelyet a felszabadulás előtt az Iparművészeti, majd a Képzőművészeti Főiskolán folytatott, 1956-tól mint az intézmény főigazgatója, majd rektora, a Magyar Képzőművészek Szövetségének elnökeként évekig fontos közéleti feladatot látott el. 1974-ben bekövetkezett halála sokoldalú, termékeny, értékekben gazdag életművet zárt le.
Sgraffito a debreceni állomáson
A dunaújvárosi emlékmúzeumra fontos szerep hárul abban, hogy a művészeti közvélemény a jövőben megismerje Domanovszky Endre művészetének még rejtőző értékeit is.
Á. Szabó János
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
