Az utolsó pofon


Magyar Ifjúság – 1974. január 11.

AZ UTOLSÓ POFON

 

Nem akármilyen pofon volt.
Több mint nyolcezer, döbbenten figyelő néző szeme láttára csattant el a dunaújvárosi műjégpályán. Az “áldozat”, a Volán jégkorongozója, olyan szerencsétlenül esett hanyatt, hogy beverte a fejét a jégbe és elveszítette az eszméletét. Kórházba kellett szállítani.
Ez a pofon egy páratlan tömegverekedés végét jelentette. Ettől, s következményeitől felbolydult a hazai jégvilág.

Lehiggadva
Hetvenkétszeres válogatottság után sokféleképpen lehet befejezni egy sportpályafutást. Többnyire dicsőséggel, kellemes emlékekkel, jóleső érzésekkel emlékezve az egykori sikerek színhelyeire.
Horváth Zoltán, aki azt a bizonyos utolsó pofont adta, sem jóleső, sem másféle érzésekkel nem látogathat a műjégpályára. Ettől is eltiltották. Négy évre.
– A verekedéskor gondolt a várható következményekre?
– Egy jégkorongmérkőzésen szerintem más mérce alá kerülnek a cselekedetek. Ha egy pingpongozó vagy akár egy labdarúgó csinálja ugyanazt, amit én, mélységesen elítélem.
– Hogyan ítéli meg a saját vétkét?
– Most már nagyon sajnálom. Már akkor, az ütést követő másodpercekben megbántam. Ki is korcsolyáztam a cserepadra, nehogy újabb verekedésbe keveredjek. Később én voltam az értelmi szerzője annak a levélnek, amelyben Treplánnal együtt bocsánatot kértünk a dunaújvárosiaktól.
– Mindezek figyelembevételével is nehezen érthető, hogyan tudta egy tapasztalt, sokszoros válogatott játékos ennyire elveszíteni a fejét?
– Tizenöt éves pályafutásom alatt még nem vettem részt ilyen lehetetlen hangulatú mérkőzésen. Igaz, ez elméletileg barátságos találkozó volt, az első vidéki műjégpálya felavatása, de a jégkorongban nincsen barátságos mérkőzés. Itt minden összecsapásnak rangja van. A Volán játékosai egyre szították a tüzet. Már javában tartott a verekedés, amikor én, mint csapatkapitány, békítő szándékkal beavatkozni mentem. Az első ütést én kaptam, Giliántól. Az egyik bordámról letört egy ujjnyi rész, ezt az orvosi látlelet is bizonyítja. Ekkor veszítettem el a fejem és üldözni kezdtem Giliánt. A másik oldalon levő bedobópont környékén utolértem és szemből, kesztyűs kézzel megütöttem. Akkor már nem volt rajta a fejvédő.
– A történtek után milyen játékosnak tartja magát?
– Keménynek, de nem durvának. Én szemtől szembe nekimegyek a nálam kétszerte erősebbnek is, nem bánom, ha utána én kapom a pofonokat. Csak az alattomosságot utálom. Amikor a bíró háta mögött, vagy a bolyban elvegyülve “adnak”. Ha akkor én is így cselekszem, engem sem látnak. De ez szerintem sokkal becstelenebb megoldás lett volna.

Kalandos pályafutás
Horváth Zoltán eddigi pályafutását két részre kell osztani. Az első tizenhárom évben a hazai jégkorongsport kiemelkedő egyénisége lett. A válogatott oszlopa, aki társaival még a világbajnokság B csoportjában küzdhetett. Ezalatt fegyelmi büntetést sem kapott. Az utóbbi két évvel azonban nem dicsekedhet. 1971 nyarán nem tért vissza az NSZK-ból, s csak 1972 őszén, nem sokkal a jégkorongbajnokság rajtja előtt láthattuk viszont.
– Tettét sokféleképpen magyarázták. Ön mivel indokolja?
– Semmi esetre sem azzal, amit annak idején kitaláltak rólam. Azt terjesztették, hogy adósságaim elől menekültem. De hazajövetelem után senki sem jelentkezett, hogy tartozom neki. Kölnben telepedtem le a menyasszonyommal. Jégkoronggal nem foglalkoztam, de kaptam egy ajánlatot. Egy amerikai profi jégkorong-vállalkozás Berger nevű játékosügynöke felkeresett és hároméves szerződést kínált. Gondolkodási időt kértem, majd aláírtam a szerződést. 1971. szeptember 1-én a jugoszláv Hittivel Kaliforniába kellett volna utaznom, de nem mentem. Előleget nem vettem fel, s így nyugodtan lemondhattam a szerződést. Nem mertem belevágni a dologba.
– Mit akart tulajdonképpen?
– Megnősülni és hazajönni. Kínt csak a rosszat tapasztaltam. Megelégeltem. Engedélyt kértem és kaptam a hazatérésre. Ügyemet 2500 forintos pénzbírság kiszabásával lezárták. Itthon feleségül vettem a menyasszonyomat, azóta már a második gyerekünk is megszületett. Szerettem volna még három-négy évig jégkorongozni. Nem iszom, nem dohányzom, az én életmódom mellett és a magyar jégkorongsport jelenlegi színvonalán erre még képes vagyok. Utána pedig edző szerettem volna lenni. Most mindennek vége. Ez az ítélet lehetetlenné tett.
– Ön szerint mit érdemelt volna?
– Néhány hónapot. Sokan követtek már el hasonló cselekményt a mi sportágunkban, és azok sem kaptak többet. Nem sokkal a Dunaújvárosban történtek után például Zsitva a bírót verte meg. Ha én négy évet kaptam, ő hány évet kap? Úgy érzem, hogy az én ügyemből afféle “kirakatpert” csináltak. Két és fél hónapos büntetésem váratlan felemeléséről egyébként az újságból értesültem. Éppen az első határozat elleni fellebbezésemet fogalmaztam.
– Azt is soknak találta?
– Nem. De a Ferencváros hazai nemzetközi találkozóin szerettem volna részt venni. Most már minden reményem elveszett. Harmincegy éves vagyok. Ez a négy év számomra a búcsút jelenti.

Csak ketten?
Dicstelenül ért hát véget az egykor sokkal többre hivatott sportpályafutás. Horváth ma már önkritikusabban mérlegeli cselekedeteit. Mindez azonban a tényeken nem változtat. Vannak tettek, amelyekre nincs és nem is lehet mentség. Sem a forró légkörre való hivatkozás, sem az utólagos megbánás. Az is érthető, hogy egy ítélet meghozásakor figyelembe veszik a vétkes korábbi tetteit, magatartását. Tehát meggyőződésünk, hogy Horváth Zoltán súlyos büntetést érdemelt.
Ezzel azonban nem tehetünk pontot az ügy végére, mert vannak – nem annyira a játékos, mint inkább a sportág érdekében – fenntartásaink.
Nem kívánjuk az 1973. november 11-én, Dunaújvárosban lejátszódott botrányt újra részletezni. Csak egyetlen észrevételt kell tennünk: a két, ellenséges légkörben pályára lépő csapat küzdelme során páratlan tömegverekedés alakult ki, amelynek közel húsz részvevője volt. A pálya különböző pontjain kialakuló verekedő csoportokat lehetett látni, megszámlálhatatlan pofon csattant el addig, míg Horváthék “párviadala” megkezdődött.
Az elsőfokú ítéletben – meglepően – mégis csak két ferencvárosi játékos kapott büntetést. Horváth Zoltánt 1974. január 30-ig, Póth Jánost 1974. január 4-ig eltiltották.

Váratlan lemondások
Az elsőfokú határozatot a szövetség december 10-én, Horváth pedig december 11-én kapta kézhez. December 15-én, a másodfokú határozathozatalkor Póth büntetését mérsékelték, s felülbírálva az elsőfokú ítéletet meghozó fegyelmi bizottság döntését, Horváth büntetését két és fél hónapról négy évre emelték. A példátlan botrányért tehát gyakorlatilag egyetlen – valóban súlyos vétket elkövető – játékost büntettek meg.
Lehetőséget és biztatást adva ezzel az összes többi verekedőnek ahhoz, hogy a kör közepén legközelebb is azt üssék, akit éppen ott találnak

Öngól volt a javából: Horváth Zoltán – akire a közvélemény jogos haragjának kellene zúdulnia – ma, még a legtárgyilagosabb szemlélők körében sem más, mint áldozat!
A tárgyilagossághoz azonban elengedhetetlen, hogy az új határozathozatalról az érdekelteket is megkérdezzük. A Magyar Jégsport Szövetség elnökségének válasza:
– A rendkívüli elnökségi ülés megtartását a fellebbezések és a dunaújvárosiak érthető felháborodása indokolta. Az elnökség napirendre tűzte Póth és a szövetség elnöksége által megbízott képviselő fellebbezését, aki Horváth büntetését túlzottan enyhének tartotta. Figyelembe véve Horváth eddigi emberi magatartását és sportpályafutását, a sorozatos botrányait, megszületett a négyéves eltiltás. Itt meg kell jegyeznünk, hogy az elnökségi ülés részvevői az örökös eltiltást javasolták.
Az újabb ítélet más hatással is járt: amikor az elsőfokú fegyelmi bizottság tagjai utólag értesültek a második ítéletről, azonnal lemondtak a jégsportszövetségben hosszú évek óta betöltött megbízatásukról.
Személyükben hazánk három neves és elismert büntetőjogásza fejezte ki nemtetszését. Közöttük egy ötvenkilenc és egy ötvenéves, magas beosztásban dolgozó bíró.
Sajnos, vezetőjük csak magánvéleményét mondta el az ügyről. A szemtanúk többsége is csak azután volt hajlandó nyilatkozni, miután biztosítottuk őket, hogy nevüket s az elmondottakat nem hozzuk nyilvánosságra. Feltehetően azért voltak ilyen óvatosak, mert az eset a jégvilág határain túl is felborzolta a kedélyeket.
Ebben a “kedélyborzolásban” elsősorban a verekedők a vétkesek. De az ítélkezés sem járult hozzá a kedélyek lecsillapításához.

Bocsák Miklós


Műjégpálya


Visszaéltek a vendégjoggal

 

Dunaujvaros