Kacagtató Sztalin-városi anekdoták

Nem felejtendő, régi ismerősünk

Pé-pé-pé-Péter, és az osztrák menyasszony – egy arc Miskolci Miklós újabb dunaújvárosi kötetéből

Hankovszky Péter akkor dadogott, amikor akart. Ha valaki, hát ő típusa volt annak a húszéves, budapesti vagánynak, aki 1951 tavaszán kalandvágyból érkezett az akkor vadnyugatnak, vagy inkább vad keletnek tűnő pentelei építkezésre, és ugyanilyen kalandvágyból maradt itt élete végéig.
Eredeti szakmája szerint pincérnek jött. Csaposként kezdte a Késdobálóban. Volt felszolgáló a Békében (és másutt), pincemester az Arany Csillagban, üzletvezető a vidám parki sörözőben, aranyból is szart csináló lúzer, kokszolói segédmunkás, munkástanács tag 1956-ban, hivatásos álmodozó, szocialista brigádvezető, mindig tuti vélemények birtokosa, Kohász-vezérdrukker, sőt többszörös vőlegény is. Mindezen közben a város és a vendéglátó szakma kedvelt, közismert figurája.

A munkásosztály tagja
Mondhatni: kitűnően felismerte a mindenkori helyzetet. Ám a jól felismert helyzetekbe is többnyire belebukott. Vegyük a Csillagbeli pincemesterséget! A helyi lap terjedelmes cikkben üdvözölte, hogy a határőrségtől éppen leszerelt Péterünk majd katonás rendet teremt a zavaros italraktárban. Hát!
Nem sokkal a kinevezése után – alighanem kegyes büntetésként – már, mint kokszolói segédmunkás építette a szocializmust. Itt érte a forradalom híre 1956. októberben. A vasmű dolgozóinak gyűlésén, ahol megválasztották a munkástanácsot, természetesen felszólalt, és mint a munkásosztály oszlopos tagja (valahonnan az emlékeiből előbányászott) ke-ke-kenyeret és hu-hu-húst a dolgozóknak jelszóval osztatlan sikert aratott. Amikor választásra került sor valaki bedobta:
– És legyen az a dadogós melós is a kokszolótól!
Megválasztották. Komolyan vette. Annyira komolyan, hogy berendezkedett a vasmű igazgatóságán, és amikor tüntetők érkeztek az épület elé, meglehetősen félreértelmezve a helyzetet föltárcsázott egy budapesti telefonszámot:
– Azonnal kapcsolják Ma-ma-ma-Maléter minisztert!
Nem kapcsolták neki, ám ez nem zavarta abban, hogy sürgősen ejtőernyősöket kérjen ledobni a vasmű elé: mert jön a cső-cső-csőcselék.
Helytörténeti kutatásaim közben, úgy a hetvenes évek közepén ráakadtam erre az iratra (vallomásra, jegyzőkönyvre) és szembesítettem vele. Mondtam: ez benne lesz a könyvben. Félre hívott.
– Ne ba-ba-baszki velem – mondta tőle szokatlan hangsúllyal.
Nem tettem meg.

A zseniális szervező Hankovszky Péter (szemüveges, bajuszos) Puskás Öcsit is lecsábította Dunaújvárosba, amikor a legenda a nyolcvanas években már hazajöhetett. Hankovszky Péter mellett a találkozó házigazdája, Kovács János a dunaújvárosi vendéglátás ma is aktív formálója, közte és Puskás Ferenc között, pedig Kornis István, a dunaújvárosi futball egyik meghatározó egyénisége. /a szerző fotója

Nincs engedély
Péterünk kalandjai közül az osztrák nővel kötött, illetve nem kötött esküvője igazán említésre méltó.
A cél az volt/lehetett, hogy a negyvenedik életévét igencsak meghaladó, erősen őszülő Péter, házassága révén osztrák állampolgársághoz jusson. Az ara – akit a Hotel Arany Csillagban sűrűn időző osztrák kereskedelmi (porszívó, játékgép) ügynök, ki tudja (illetve pontosan tudjuk) milyen szolgáltatások kiegyenlítése okán kommendált Péterünknek – kicsit korosabb volt, rozogább is, viszont kétségtelenül osztrák állampolgár. Hogy a régen elözvegyült asszony szándékai komolyak, azt látványosan bizonyította. Mint jegyajándék a Csillag előtti parkolóban már ott állt egy rendszámától megfosztott, átírásra váró öreg Opel Kadet. Évekig állt ott, ette a rozsda, mert Péter, mint soha nem látott műszaki antitalentum, képtelen volt megszerezni a jogsit.
A Csillag földszinti eszpresszójában (jobbra a pénztárgép mellett) akkoriban naponta összeült egy igencsak népes társaság. A helyet egyszerűen csak Támaszpontnak neveztük. A társaság minden rendű és rangú tagja élénk figyelemmel kísérte a várható nász eseményeit, kivált az esküvő napjául kijelölt szombaton.
Szocialista hazánk akkortájt igen nehezen engedte el állampolgárait. Még egy házasságnak kódolt kalandtúra sem volt szent a szigorú belügyi bürokrácia előtt.
Ne csigázzuk az olvasót! Kurz und gut, azaz nicht gut, a házasságkötés napján, a ceremóniára kijelölt szombat délután négy óra előtt két órával még nem jött meg a külföldivel kötendő házasságot engedélyező belügyminisztériumi passzus. Megjöttek viszont az osztrák rokonok. Egy egész autóbusszal. Virágos jókedvűen özönlöttek be a szállodába. Nem tudták, amit a vőlegény és az egész Támaszpont tudott. Nevezetesen, hogy nuku esküvő.
Péter azonban nem azért volt híresen Hankovszky, hogy megadja magát. A szálloda portájáról, otthonában hívta fel a városi tanács anyakönyvvezetőjét, a mindenki által kedvelt Kovács Jancsit, aki – a jóisten ne rója bűnéül – évtizedeken át ezernyi! dunaújvárosi ifjú párt boronált össze, tett hivatalosan boldoggá és olykor boldogtalanná. Is. Ezúttal azonban ellenállt.
– Péterkém, hát nem érted? Nem jött meg az engedélyed. Nem lehet.
– De már itt vannak a rokonok is, Ausztriából.
Kovács Jancsi tett egy ajánlatot, hogy Péter mit csináljon a rokonokkal. Ám az – mondjuk meg őszintén – teljességgel kivitelezhetetlen lett volna.
– Akkor csak ho-ho-hó-kuszpókuszolj kicsit. Csi-csi-csinálj úgy, mintha ö-ö-összeadnál bennünket, és ne-ne-ne legyen hivatalos, ne írd be a na-na-nagykönybe – fogta dadogóra a Péter.
Na-na-na, ez a verziója aztán végképp kiütötte a biztosítékot a máskülönben sokat próbált anyakönyvvezetőnél.
– Te tisztára meghülyültél – mondta és lecsapta a kagylót.
Utolsó utáni időt mutattak az órák. Az osztrák vendégek már átöltözve, elegánsan, szagosan, csokornyakkendősen tébláboltak a szálloda halljában. Péter még mindig pulóverben telefonálgatott.
Hogy ki ajánlott végső megoldást (endlösung?) nem tudni. De nem is ez a fontos.
Hanem!

Esküvő a hálószobában
Az óvárosban (alighanem illegálisan) működött egy szekta. Papja, vagy micsodája is volt, aki kevés rábeszélésre és alighanem sok pénzért vállalta, hogy úgy csinál, mintha. Mintha hivatalosan összeadná a jegyeseket. Csak hát a helyszín! Nem volt valami ünnepélyes. Se egyházi, se polgári értelemben.
Egy roskadt ház belső szobájában, nyűtt mackónadrágban (ki emlékszik e ruhadarabra?), hivataloslila kockás ingben szolgáltatott a pap. A tábori oltár-félét a kettős családi ágy végéhez támasztotta, a piszkos padlón, az ágy lábánál két gyertya is égett. Előbbi az esemény szentségességét jelentette, utóbbi a pompáját növelte. Némileg szükség is volt minderre, mert imént a kerítéskaputól a ház bejáratáig vezető rövid, ámde keskeny járdáról a vendégek szemügyre vehették a háziak tyúkólját, és sáros biciklijét, a házasságkötésre kijelölt családi hálószoba ablakából pedig a fáskamrára és a kerti klozetre nyílt panoráma.
Az osztrák vendégek annyira azért nem voltak jókedvűek (ittasak), továbbá a magyar hétköznapokat és ünnepeket illetően tájékozatlanok, hogy a körülmények láttán ne adtak volna hangot csodálkozásuknak, sőt megdöbbenésüknek. Péter a vőlegény azonban elmagyarázta, hogy ő egy kisegyház tagja, és különben is, Magyarországon (in Ungarn) ez így szokás. A kétkedők ennek ellenére kicsit még kétkedtek, de amikor az ifjú párral ceremónikusan aláíratták a sublót fiókból hirtelen előkerült tavalyi kincses kalendárium egyik tiszta lapját, majd körbe hordták az 51 fokos, feketén főzött kisüstit, megnyugodtak. Mégis csak az a lényeg, hogy végre férjhez ment a Lisi. Különben, annak idején Windischgrätz herceg is megmondta, hogy Pozsonynál kezdődik a Balkán.

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap 2013. szeptember 14.

.
Miskolczi Miklós