Útunk – 1951. szeptember 14.
Palotai Boris
DUNAPENTELEI JEGYZETEK
1.
Hatodik hónapja élek már Dunapentelén. Ismerem ezt a várost születése pillanatától kezdve, néha az az érzésem, hogy talán dajkáltam is. Mert csecsemő volt, mikor idekerültem s szemem láttára nőtt naggyá. Akkor érkeztem ide, amikor a házak helyén buckák és gödrök sötétlettek; ott voltam, amikor kitűzték az első épületek helyét, amikor lerakták az első téglasorokat. És ott voltam, amikor még semmi sem volt, csak sárban guggoló barakkok és a dolgozók máris kultúrházat követeltek. És ott voltam, amikor lebetonozták a hatalmas Vasmű alapjait s még csak a kibújó vastüskék, vasbokrok jelezték a zúgó kohók, dübörgő hengerdék helyét.
2.
Zsebem tele cédulácskákkal, kitépett irkalapokkal. Esténként megpróbálom elrendezni a halomnyi papirost, melyek mindegyike egy-egy emberéletet zár magába. Sebtiben odavetett szavakból próbálom kihámozni azt az izgalmas folyamatot, amely a változást jelzi. Hevenyészett mondatokból összeállítani azoknak az embereknek a képét, akik az építkezés forró lendületében kiteljesednek.
Vegyük hát elő a jegyzeteket:
Ezen a cédulán az áll: Gazsi bácsi. Mi is van ezzel a Gazsi bácsival? Ő az utolsó, aki felkapaszkodik a teherautóra, amely öt óra után a környékbeli falvakba szállítja a dolgozókat. Kalapját spárgával kötözi az álla alá, hogy le ne fújja a szél.
– Kis hijja, hogy le nem maradtam. Aztán mehettem volna haza zabmotorral – szuszogja és az úton kocogó kordés lovakra mutat.
S hogy felkászálódik, azonnal mesélni kezd:
– Megint sztahanovista lett egy földim. Most már hárman vannak a faluból. – Felemeli göbös ujját, úgy sorolja: – Vincze Mihály, meg a nászom, meg a Börcsök Józsi fia. Még megérem, hogy az a hibásszemű Károly is, aki a lenti rakodónál dolgozik… Hiszen ha én… – elkapja a szél a hangját, a soffőr is dudál, gömbvasakkal megrakott teherautók jönnek szembe vele. Gazsi bácsi keresztülkiabálja a zajt: – Ha nem vesződnék a földemmel, már tovább tartanék. De a hátamra nehezedik s húz visszafelé. Az asszony birizgál, hogy a föld mégis csak föld.
Így megy ez minden este. Hangosan morfondíroz Gazsi bácsi, bérfizetéskor meg éppen megered a nyelve. – Elemésztené magát az asszony, ha lemondanék a földről. Megmondom úgy, ahogy van. Sokszor kimaradtam a munkából a föld miatt, hol kapálni, hol vermelni kellett. Itt is csak félig vagyok, meg amott is. Két félből meg sehogyan sem lesz egy egész.
A kongresszusi héten aztán sztahanovista lett a “hibásszemű” Károly s ez sehogysem hagyta nyugton.
– Ha szellős fejjel látok a munkához, nem gondolok mindig haza, – kezdte, aztán elharapta a mondatot, belekaszált kezével a levegőbe s egész úton nem nyitotta ki a száját.
– Tőlem kárálhat az asszony – jelentette ki másnap, – én őt úgy megagitálom, hogy sírni is elfelejt. Mert azt mondom neki: arra felelj, mi kell neked inkább: egy sztahanovista kubikos, vagy egy se ide, se oda ember? Nahát! – Sárgás bajuszát rágja s csak úgy mellékesen veti oda: – felajánlottam a földemet. Mert hogy az a hibásszemű is megelőzzön, az mégse járja.
3.
A táskám rekeszéből egy eltévedt cédulát halászok ki. A Zeilinger Miska neve áll rajta. Ők nyerték el az ifjúsági vándorzászlót a Partizán-brigádtól.
Zeilinger Mlskáék brigádja dunapentelei parasztfiúkból áll. Különös módon került Miska az építkezéshez. A szülői ház ott húzódott meg a falu szélén, aztán egyszer csak jöttek a Földméréstani Intézet emberei, térképet húztak ki a zsebükből, sokáig nézegették a Zeilingerék házát, majd azt mondták: – Itt fut majd keresztül a vasút.
– Még csak az hiányzik, hogy jól befüstölje, bekormozza nekem a házat! – csattant fel Zellingerné.
A Földméréstani Intézet megbízottjai egymásranéztek, a fejüket vakargatták.
– Nem igen fogja a vasút bepiszkolni a házat, mert az elkerül innen. Másutt kapnak házat, telket.
Zeilingerné alig tudott magához térni a rémülettől. Sírt, lamentált, az egek urát hívta segítségül.
A két fia pedig, Miska meg Jóska az eperfa alá gyűjtötte össze a falubeli fiatalságot. – Meg kéne próbálni annál az építkezésnél. Ha egyszer akkora, hogy még a mi házunk is útjában áll. – Azt latolgatták, fontolgatták, hogy ott dolgoznak mindaddig, amíg ünneplő ruhát, kerékpárt szereznek, aztán hazajönnek.
Így kerültek a Dunai Vasmű építkezéséhez. Regénybe kívánkozik, hogyan ragadtak itt, mi marasztalta őket, mikor ébredtek rá, hogy nemcsak ünneplő ruhát, meg kerékpárt szereznek maguknak, hanem jövőt is.
Miska, a kisebbik fiú lett a brigádvezető, s hogy miért éppen ő, aki még csak tizenhat éves s a legfiatalabb a brigádban, miért nem a bátyja, vagy másvalaki a brigádból, – azt tudakoltam tőlük.
– Mert Miska igen nagyon szereti a munkát – felelték egyszerűen. – Csak rá kell bízni, jól megszervezi, folyton csak az jár az eszében. Ha a kezébe veszi a dolgunkat, elsők lehetünk.
Amikor megnyerték az ifjúsági vándorzászlót, új brigádot szerveztek. Egyikük kivált a brigádból s a környékbeli falvakból tagokat toborzott és Miska, ez a féliggyerek parasztfiú adta át munkamódszerét az új brigádnak.
Esténként beviszi a zászlót a munkahelyéről, az ágya mellé állítja s úgy magyarázza az ujonnan jötteknek:
– Akármi legyek, ha nem ez az igazi élet. Az ember rögtön látja, hogy abból, amit csinál, kijön valami. Átképzősök vagyunk mindnyájan. Szakma van a kezünkben. Itt fogunk dolgozni az öntödében meg a hengerdében… Mit meséljek sokat, ez az igazi!
4.
“Indul a vonatod, Andris”, ezt a címet írtam fel.
S most megpróbálom visszaadni annak a napnak minden izgalmas boldogságát, amikor a társai figyelmeztették Bagi András betonozót, hogy szedelőzködjék már, indul a vonatja.
Délben kellett volna vonatra ülnie, mert Kecskemét mégsem a szomszédban van. Degeszre tömött aktatáskával ott állt Bagi András a mechanikai műhely vasbeton vázára boruló gerendaerdő előtt és akárhogyan is akarta, nem mozdult a lába onnan. Mert a mechanikai műhely első csarnokának tartóoszlopai ott csillogtak a magasban s a hatalmas szerelőállvány, mint valami mesebeli szörny, előrekúszott.
Régen lefújták a munkaidőt, de senki sem vette észre. Felfelé nyújtott nyakkal meredtek az óriási alkotmányra, amely végtelen megfontoltsággal mozdult el a helyéről.
A vajúdás pillanatai voltak ezek. A csörlő fekete drótkötelei mint az inak megfeszültek, nyögéshez hasonló csörömpölés hallatszott s a szerelőállvány mögött szabadon bukkantak ki a vasbetongerendák, a Dunai Vasmű elsőszülött oszlopai.
Bagi András kezefejével törölgette a verejtéket a homlokáról.
– Hát ezt már nem hagyom itt, – mondta.
– Lekésel, te – figyelmeztették.
– Majd hazakeveredem. Mariska megérti, ha elmondom neki, hogy ez tartott engem itt! – s állával felfelé mutat, a büszkén ívelő vasbetongerendákra. S harsányan, egészségesen felnevet.
5.
Gazdag és sokrétű az anyag, amelybe most csak találomra markoltam. Néha félelem fog el, vajjon megtaláltam-e hozzá azokat a rugalmas, egyszerű s mégis célba találó szavakat, amelyek pontosan kifejezik, hogyan tisztul itt emberi szándék, hogyan érik a dolgozók öntudata.
S mint ahogyan Bagi András kalapáló szívvel, boldogságtól elszoruló torokkal figyelte a szerelőállványt, mely alatt szabaddá váltak az áltála épített vasbetongerendák, olyan izgalommal figyelem én is, hogy mindabból, ami itt végbemegy, hogyan bontakozik ki dolgozó népünk egyre derűsebb, egyre fényesebb arca.
Felhasznált kép:
Dunaújváros története képeslapokon
