Gépészátképzős leányok

Népszava – 1951. április 13.

Gépészátképzős leányok

Reggelenként nagy csapat leány vonul végig sötétkék kezes-lábasban a dunapentelei Fő-úton. Lehetnek vagy 80-an, vidám énekük messzire elhallatszik s úgy kanyarog az épülő házak között, hogy akaratlanul velük zümmögnek azok is, akiknek eszük ágában sincs korán reggel dudorászni.
– A gépészátképzősök! – mondják itt is ott is s a leányok kihúzzák magukat, mert nem is titkolják, mennyire büszkék rá, hogy gépkezelői tanfolyamot végeznek s két hónap mulva szakma lesz a kezükben.
A “Bivaly”-épületben szállásolták el a tanfolyam részvevőit. A szobák még vakolatlanok, a falban villanyvezeték-vésetek, de a szoba mennyezetét vörös- és nemzetiszínű papírszalagokkal dekorálták a leányok, az ágyak felett pedig kendős parasztasszony-mamák fényképei csodálkoznak: milyen elégedettek ezek a gyermekek! Hisz igaz, mindennel ellátják őket, heti 120 forintot kapnak, egyenruhát és jó kenyeret a kezükbe.
Többnyire szegényparasztok leányai vesznek részt a tanfolyamon, olyanok, akik azelőtt makkot szedtek, kapáltak, a jószágot etették. Most könyvek fölé hajolva tanulnak: a számtan bizony még nehezen megy, akadnak, akik megrémülnek a feladattól, hogy nekik kell kiszámítani egy kör térfogatát… Másokat meg a szülők próbálják erőnek erejével visszahúzni, mert minek egy leánynak tanulás! Ez a maradi felfogás él még bennük s ezt táplálják a kulák szomszédok. Kovács Annát például kitagadássál fenyegették a szülei, ha továbbtanul, ahelyett, hogy több pénzt igyekezne hazaküldeni. Bucsi Zsuzsa meg Kardos Júlia eleinte nem tudtak megbirkózni a tanulással. Sírva panaszkodtak, hogy bizony ez nem megy! Aztán tanulópárokat kaptak és azóta zökkenő nélkül tanulnak.
Nagy Mária a legöntudatosabb kötöttük. Apja földműves, anyja gyári munkás. Mari újságkihordáson kezdte, aztán pesztonka volt, majd Debrecenbe került kőműves átképzősnek. – Akkor még a leánykőműveseket nem sokra tartották, falazási munkát sose kaptak, csip-csup javításokat bíztak ránk – mondja Mari. – Mindig a gépek érdekeltek – teszi hozzá. – S most, amikor a gépesítések korát éljük, miért ne válasszak olyan pályát magamnak, amelyre nagy szükség van s amely szívem szerint való.
Világosan, tömören fejezi ki magát Nagy Mária; elmondja, hogy előző nap iskolagyűlést tartottak, három leányt zártak ki, akik sehogysem tudtak beleilleszkedni a közösségbe, minden figyelmeztetés, tanítás lepattogzott róluk s mert nem viselkedtek dolgozó ifikhez méltóan, az iskolagyűlés határozata szerint menniök kellett. A többiek viszont politikailag, szakmailag szépen fejlődnek.
A tanfolyam büszkesége Papp Mari. Nagyszemű, magashomlokú, nyurga kisleány, mindössze 15 éves, de máris a legjobbak közé tartozik. A szülei is itt dolgoznak: édesapja tisztviselő, az anyja pedig segédmunkás.
– Nem volt maradásom otthon, eljöttem anyámék után. Az öt kis testvéremet nagyanyámhoz adtuk, aki okos asszony s megérti, hogy mit jelent nekünk a Dunai Vasműnél dolgozni. Mint úttörő kerültem ide, őrsvezető voltam – teszi hozzá kis büszkeséggel. – Itt léptem be a DISZ-be. Kisvasút-mozdonyvezető szeretnék lenni. Persze ehhez nem elég ez a kéthónapos tanfolyam, továbbképzőbe megyek, mert ehhez van kedvem. De még mekkora kedvem!
Jónás Ilona 12 éves kora óta napszámba jár. – A rosszemlékezetű Kállai miniszternél szolgáltam mint konyhaleány. Most pedig gépész lehetek! Szállítószalagot, csörlőt igazgathatok – mondja olyan hangon, mely mögött érezni, mi minden kavarog benne. – Áprilisban már az iváncsai kastélyban fogunk tanulni, odaköltöztetik a tanfolyamot, az lesz az igazi! Egy nagy parkban, virágzó almafák között fogunk tanulni, gyakorolni.

“Az ipari tanulóképzés terén elért jelentős sikereink mellett nem szabad elhallgatnunk egy komoly hiányosságot. Ipari tanulóink között kevés a leány,”(Gerő Ernő.) A Dunai Vasmű gépésztanfolyamának 85 százaléka leány. S a most induló hathónapos kőműves-, vasbetonszerelő- és ácsátképzősök között is szép számmal jelentkeztek leányok, asszonyok.
A sztahanovista iskola egyik legjobban végzett hallgatója a nők sorából került ki. Illés Zoltánnénak hívják s vasbetonszerelő.
A női építkezésnél is jól megállják a helyüket a női kőművesátképzősök, akik rögtön Makszimenko-módszerrel kezdtek el falazni. S május 1-re négy ideiglenes lakóház teljes elkészítését vállalták a női kőművesek, segédmunkások.

– Itt akarunk férjhezmenni – mondják félig tréfásan, félig komolyan a kőművesátképző leányok. – Minden tégla a mi kezünkön fordult meg, amit beleépítünk ezekbe a házakba. Csoda-e, hogy ragaszkodunk ehhez a városhoz? Nemrégiben tudtuk meg, hogy 500 fő részére építünk rövidesen kis családi házakat, kerttel, lugassal. Csoda-e, hogy minden erőnkkel meg akarjuk őrizni azt a sok szépet, amit felépítettünk.

Így beszélnek a kőmüvesátképzősök. Papp Mari, a kis gépésztanuló, a legfiatalabb DISZ-tag, fejébe nyomja kerek piros sapkáját s azt mondja: ott fogom vezetni a kismozdonyt! Nem lesz nálam boldogabb leány az országban.

Egymásután indulnak a Dunai Vasműnél az átképzőtanfolyamok, amelyek képzett szakmunkásokat adnak épülő országunknak. Éppen ezért fokozott gondossággal, lelkiismeretességgel kell megszervezni, vezetni ezeket a tanfolyamokat. Nem szabad szemet húnyni a hibák felett, nem szabad arra hivatkozni, hogy a kővetkező tanfolyam “már jobban fog menni”. Megengedhetetlen például, ami a sztahanovista iskolánál nem egyszer fordult elő, hogy az iskola részvevőinek nem adtak munkaterületet. Vagy, hogy a gépészátképzösöknek nem állt megfelelő gyakorlógép rendelkezésükre.
Harci kérdés, hogy jól képzett szakmunkásokkal gyarapodjon országunk s a béke megőrzéséhez az is hozzátartozik, hogy valóban harci kérdésnek fogjuk fel ötéves tervünk sikeres megvalósítását.

p.b.

Szovjet sztahanovisták a Dunai Vasműnél