Építés, építészet – 1951. november-december
Sztálinváros, szocialista város
A városépítés módszere
Weiner Tibor
I.
Ötéves tervünk legnagyobb alkotása Sztálinváros, egyben első kísérlet arra is, hogy szűz területen új szocialista várost építsünk. Magyarországon elsőízben vetődött fel a kérdés, milyen legyen az új szocialista város, melyek azok a különbségek, amelyek mutatkozni fognak kapitalista alapítású városainkkal szemben. A különbségek megállapításánál a tervezés folyamán a Szovjetunió tapasztalataira lehetett bőven támaszkodni, tapasztalatokra, amelyek le vannak rögzítve, egyrészt a Szovjetunió minden területén már megépült szocialista városokban, másrészt – és főképp Sztálin elvtárs útmutatásaiban -, amelyek Moszkva városrendezési tervével kapcsolatban születtek meg és amelyek az egész szovjet városépítésnek elvi alapjait képezik.
Leglényegesebb ezek között a megállapítások között:
- A szocialista városnak nincsenek kül- és belterületei, hanem a szocialista rend demokratizmusa nyilvánul meg abban, hogy a város minden része azonos minőségben épül.
- A szocialista város és a szocialista ipartelep egy szerves egységnek két pólusa. így a városcentrum és az üzem főbejárata közvetlen vonatkozásban kell, hogy álljon egymással.
- A szocialista városok szerkezeti felépítésükben és építészi megoldásokban alkalmassá kell tegyék a várost a közélet minden megnyilvánulása részére, az egyedi, családi élettől kezdve az egész társadalmat összefogó legnagyobb demonstratív megnyilvánulásokig. Egyenes következménye ennek a követelésnek az útvonalak, városterek, középületek és lakónegyedek olyan alakítása, amelyek úgy az utcaterek és a beépítések megállapításánál, mint az épületek architektúrájánál számításba veszik azt a monumentalitást, amelyet különböző fokozatokban, különböző társadalmi megmozdulások a szocialista társadalomban megkívánnak. Következménye tehát ennek a követelésnek az új szocialista eszmei tartalom minden városalkotó elemben való kifejezése.
II.
A szocialista város szerkezete tehát a különböző fokú társadalmi igények kielégítésének megfelelően, építészi egységek megteremtése és egymás közti kapcsolása útján valósul meg. Ezen egységek legfontosabbika a városcentrum monumentális jellegű középületeivel, amelyik széles sugárúttal kapcsolódjék közvetlenül a gyár bejáratához. A városcentrum a szocialista élet különböző funkciói szerint tagozódik építészi komplexumokra, a közigazgatás, a Párt, az egészségügy, a tömegszervezetek, a kulturális egységek komplexumaira, ahol minden egyes egység egy-egy építészi együttesben jelentkezik és amelyek mindegyike építészi vonatkozásba kerül a többivel. A centrum tagoltságán túl a város lakóterületei ugyancsak egységekre tagozódnak: lakóegységek formájában, ahol minden egyes egység a szocialista igényeknek megfelelően kiszolgálja az ember primer szükségleteit lakás, üdülés, gyermekek nevelése, kereskedelem és kisipar szempontjából. A lakóegységek egymás közt ismét építészi kapcsolások útján válnak egységgé és éppen ezért az építészi megoldásnak kell lennie annak a végső eszköznek, amely a funkcióiban egységekre tagolt várost egységes várossá alakítja.
Teljesen ellentétes ezzel a városszerkezettel a kapitalista városok szerkezete. Az egységesen szervezett és nagy építészi egységekben jelentkező városszerkezettel szemben a kapitalista város az anarchikus növekedés példáját mutatja. Az anarchikusán kifejlődő városegységek önmagukban tisztán sohasem jelentkeznek és a kereskedelmi gócpontok, közigazgatási centrumok, lakónegyedek egymás közti feloldott és keveredett elhelyezkedését a szükséglet csak a telekspekuláció szűrőjén keresztül állapíthatta meg. A kapitalista városegységek építészi együttesei – ahol ilyenről egyáltalán szó lehet – kizárólag korábbi történelmi korok alkotásainak eredményein alapulnak. A kapitalista város városegységet a szó építészi értelmében soha nem alkotott – legjobb esetben csak, ha történelmi értékű építkezések környezetének újjáalakítását végezte el ilyen igénnyel. A történelmi emlék ilyen esetben erősen megszenvedte a városegységbe való fejlesztést – és bizonyítékot szolgáltatott a kapitalizmus “műemlék-védelméről”. Példát szolgáltat erre a számtalan példa közt a párizsi Notre-Dame, amelynek léptékét tette tönkre a mellé épített Rendőrségi palota, vagy akár a budapesti Földművelésügyi Minisztérium szép klasszicista épülete, amely egysorba állítva a Kúria palotájával és agyonnyomva a Parlament tömegével sem került abba a környezetbe, hogy építészi értéke valóban érvényesüljön.
III.
Sztálinváros városegységekben terveződött. Tervezése a város főterének kijelölésében nyerte kiindulópontját. A főtér a város középpontjában áll, a régi községgel összekötő út mentén, topográfiai viszonylatban egyértelműleg meghatározva, a vasúttól bevezető főútvonal és a gyár felé kivezető sugárút keresztjében. A főtér a Tanácsház, Kultúrpalota és Pártszékház által három oldalról szegélyezve demonstrációs végpontja a felvonulási útvonalaknak, akár a hétköznapok forgalmi felvonulását, akár a szocialista ünnepek megmozdulásait tekintjük. A főtér nagy, kövezett, vegetációmentes tér. A demonstrációk következtében itt összegyűlő tömegek elvonulásának funkcionális követelése, de a magyar városok tagolt, minden irányban más elemmel kapcsolódó térformálásának építészi hagyománya hozta létre a főtérnek olyan kialakítását, amelyik nem egy négyoldalról architektonikusan lezárt egységet eredményez, hanem a térnek olyan alakítását tette lehetővé, amely kelet felé a kultúrpark zöld területével, dél felé a főúton végigvonuló kerti sétánnyal, nyugat felé a magyar tereken mindenütt jelen lévő geometrikus faültetés által létesített, teljes árnyékban fekvő parkkal (eredetében piacterülettel) függ össze. Ilyen módon a kikövezett, erősen napfényben úszó térségnek mintegy ellenpólusa a minden oldalon fellépő fatömegek árnyéka. Fokozza ezt a fényárnyék hatást még a főtérről közvetlen délre elhelyezkedő egészségügyi kombinát parkterülete és az észak felé parkosításra kerülő mély területei a városnak. A minden oldalról zölddel övezett és árnyékkal elhatárolt fényben úszó felületén a főtérnek emelkedik függetlenül minden épülettől, mint központja a városnak, a Tanácsház tornya – a tervezet szerint mintegy 70 m magasan. Magassága függvénye annak a 2,5 km-es rálátásnak, amely mind a gyár felől jövet, mind a község felől érvényesül. A torony térbe állítása minden oldalról axist határoz meg, észak déli irányban a sugárutat hangsúlyozza, kelet-nyugati irányban annak a végtelen perspektívának a fókusza, amelyik a város fennsíkjáról a Duna-Tisza közére nyílik. A torony építészi kompozíció szempontjából a Tanácsházhoz csatlakozik és annak erős kihangsúlyozását eredményezi. A Tanácsházzal szembenálló Pártház méretei sokkal kisebbek a Tanácsházénál. Annak eszmei tartalma az épület monumentális formájával, vagy abszolút méreteivel nem volt megközelíthető. Eszmei tartalmát tehát elhelyezésének sajátosságaival kellett kihangsúlyozni. A Tanácsház és Kultúrpalota egységes L alakú kompozíciója mellett a Pártház önálló, centrálisan megoldott, önmagában zárt tömege, plasztikus képzése, minden oldalról szabad rálátása kísérli ezt meg. A Pártház az egyetlen ilyen – a görög templomoknak térbehelyezéséhez hasonló – plasztikus értékű épülete a városnak. Ez kívánja különleges jelentőségét kihangsúlyozni.
Sztálinváros 1951. november hó 7-én.
A főtérhez, mint városcentrumhoz (amelyik a minisztertanácsi határozattal megállapított 30-35.000 emberig terjedő városfejlődésnek egyetlen centruma) közvetlenül kapcsolódik a kulturális igények, az egészségügyi és társadalmi szervezetek és a szórakozások céljait szolgáló épületcsoportok egységei. E centrumok egymáshoz való kapcsolása a tervezés különböző fázisaiban más és más megoldást nyert.
A főútvonal egyik lakóegysége, a balkonok zárt mellvédei kerámiaburkolást kapnak.
A kulturális centrum a moziépülettel, mint középponttal, mintegy 150-200 m távolságban helyezkedik el a főtértől délre és így a város sugárútjának ez a hossza sétára, korzóra alkalmassá téve, mint hasznos terület be van vonva a városnak kulturális célokra alkalmas térségeibe. A kulturális centrum terének két részre tagolása, a mozi épületének főhomlokzata előtt és a mozi oldalhomlokzata és a postaépület között elterülő térségeken lehetővé teszi a különböző kulturális igényeknek kielégítését a két terület egyikének, vagy másikának kikapcsolását a látványosságokból. A terek különböző kövezése és felületi kezelése, a környezet építészi képzése a város lakosságának különböző ízlését és igényét is hivatva lesz kielégíteni.
Mozi-épület előtti tér távlati képe
A mozi előtere faragott kőburkolatú terével, a benne elhelyezett plasztikákkal, a séta, a szabadtéri tánc a hozzá csatlakozó szálloda-étterem épülettel mintegy szórakozási fóruma a városnak, – a nála mélyebben fekvő murvával, kockakővel burkolt felület, virágpiacra alkalmas pergoláival, szökőkútjaival, a postaudvart körülvevő árkádjaival a kisvárosi hangulatnak, intimitásnak egy sarka a várostestben.
Az egészségügyi kombinát (rendelő + kórház + járványkórház) a főtértől délre 3 hektár területen áldozatul esett egészségügyi és építési szakmai sovinizmusnak. A terület szűk volta, de főképp a kórházi igények funkcionális egyoldalú kötöttsége, az építési programmok darabonként való kidolgozása (a Minisztertanács által jóváhagyott terv 250 ágyas kórház helyett az Egészségügyi Minisztérium 400 ágyas kórházat épít) nem tették lehetővé a város többi részével összefüggő építészeti kompozíció kialakítását. Kerítés- és parkkompozíció helyettesítik majd ezen a helyen az egységes téralakítást.
Fentieken kívül a városcentrumot képző lényeges elem a kereskedelem is. Ennek az elemnek szétnyujtása a főtértől főképp délre és nyugatra a sugárutak teljes hosszára, ezeket mint városaxisokat hangsúlyozza ki és széthúzva így a városcentrumot majdnem az egész város területére, nagyvárosi jelleget kölcsönöz annak.
A kereskedelem és kultúra helyi, a lakóigényekkel összefüggő része teszi lehetővé, hogy mind a három lakóegység külön-külön kis városközponttal rendelkezzék, megfelelő üzletház, kultúrház, iskolák stb. létesítése útján.
Ezek a kerületi centrumok a vonatkozások másodrendű hálózatát terjesztik ki a város területén. A már megépült üzletház és a kultúrház kerületi tere egy axisban fekszik a szemközti lakóegység kerületi terével. A kis, egy-két emeletes épületek axiális szembeállítása merőlegesen a város hatalmas főaxisára gazdagítják a város képét és hangulatát, éppen a város egységeinek sokoldalú és többrétű vonatkozásai útján.
A főtér és a kerületi centrumok épületei a város többi beépítettségéhez viszonyítva alacsonyak. Felmerül ezzel kapcsolatban a probléma, vajjon jogos-e városcentrumot alacsonyabb épületekkel kiképezni, mint a város egyéb részeit. Kétségtelen hogy a szovjet példák az ellenkező hatásra törekednek. De kétségtelen az is, hogy városcentrumot képző épületelemeink ma programmjukban szerények, különböző tárcához tartozásuk miatt egyesítésük egy épületbe lehetetlen és így követelésképp lép fel a kis épület, mint városcentrumot alkotó elem.
Sztálinváros terve ezt az ellentmondást igyekszik úgy megoldani, hogy monumentális hatást az épületek és tér viszonyával – a városban egyebütt kis perspektívákat alkalmazva – a városcentrum nagy térkompozícióiban, nagy perspektívák megnyitásával – alakít. A tagolt magyar városterek példája, mint hagyományos téralakítás, módszert nyújt ilyen törekvésekhez.
Sztálinváros főútvonalának részlete 5-6 emeletes lakóházakkal
Az eredménye pedig a városcentrum ilyen alakításának a városszerkezet teljesen újszerű megjelenése: a laza városcentrum körül, mint satelitek sorakoznak fel az egyes lakóegységek sűrűbb beépítései, helyi központjaikkal, – ilyen módon minden oldalról zöld területbe ágyazva – mert a városcentrummal ellentétes oldalaikon a lakóegységek közvetlenül a külső zöld területekhez csatlakoznak.
A városegységek építészi egysége komponálásának eszköze a magasépítés architektúrájának szerves kiegészítője az utca, a tér, a park. Ezeknek az elemeknek a befolyása utcaszélességek, parkok területi nagyságának és arányainak megállapítása döntő a város jövő megjelenésében.
Az utcáknak az a mechanikus, funkcionális értelmezésű osztályozása, mint a lakó-, gyűjtő és forgalmi utak kategóriái sematizálják a várost. Esztétikai értékekről van szó az utca-tereknek értelmezésében is, amelyek gyakran a forgalmi értékkel teljesen ellentétes alakítást kívánnak meg. A funkcinális értelmezés automatikusan lekeskenyítené az egymásután következő útszakaszokat és a lakóúttól a főútig egyre szélesedő tereket jelentene.
A terek helyes kapcsolása azonban kontrasztokat kíván meg esetenként és így például szükségessé válhat a széles főút, keskenyebb gyűjtőút után a lakóutcáknak esetleg tágas, kertes kiképzése. Az útvonalak nem mint funkcióból fakadó, forgalmit kielégítő elemek kezelendők, hanem mint terek egymásutánja, amelyekben a forgalom is elfér és lezajlik.
A parkok és magasépítmények viszonya szempontjából Sztálinváros beépítése városépítésünk általános fejlődésének hű kifejezése. Az állalános terv kijelölte a városon átmenő külső zöldterületet, külső zöldterülettel összekötő parksávokat, amelyek a teljes városterületen átmenő összefüggő rasztert képeznek a város jó szellőzését is biztosítva egyúttal.
E parkterületekben, melyek városi jelentőségűek, mert főútvonalakhoz kapcsolódnak (tehát városi igényt szolgálnak ki), kapcsolódnak az egyes lakóegységek és lakóblokkok zöldterületei. Amíg az 1950-es beépítés a két különböző rendeltetésű parkterületet egységesnek fogta fel és abba szabadon állította be az épületeket, az 1951-es beépítés nagy kertudvarokat körülfogó beépítése elválasztja a városi parkterületet a lakóudvar parkjától. Betekintések útján megvalósítja a két parkrendszer architektonikus összefüggését, de a lakóparkok zárt terei, – minden oldalról lehatárolt perspektívája kontrasztot képeznek a nagy parkfelületek városi léptékű nagy perspektíváihoz.
A tanácsház épületének első vázlata
IV.
A városépítés tereket, utat, parkokat képző egységes elképzelése kell, hogy meghatározza a magasépítés egyes tárgyainak építészi karakterét, fontosságát a várostestben és végső fokon építészi témáját. A téma megnyilvánul azokban a követelményekben, amelyeket a városépítés szempontjai a magasépítéstől megkívánnak. Hiszen a városépítész megadja az utcák ritmusának, tagoltságának ütemeit is, amelyeket a tervező építésznek mint adottságokat kell figyelembe venni az épületek tervezésénél. Ott, ahol jó összműködés van a várostervező és az építész között, biztosítva van a városkép, ha ez nincsen meg, úgy a legjobban megoldott egyedi épület sem érvényesülhet majd kellőképpen.
Kevésbbé lehetett erről szó, amíg Sztálinvárosban is az országszerte érvényes módszer szerint típusépületeket a változás vagy az építés helyéhez való alkalmazás minden lehetősége nélkül kellett elhelyezni.
Városépítésünk fejlődése felszámolta a pillanat tervezési nehézségeinek ezt a kényszermegoldását, az országszerte egy típusépülettel való tervezést és lehetségessé tette a városkép és azt képező épületelemeknek komplex megoldását.
Sztálinváros példa arra, hogy egy egyszer megállapított városképi elképzelést nem szabad megváltoztatni és a városképi megoldásokat semmi körülmények között sem szabad alávetni a magasépítés szűkebb szakmai szempontjainak. Jó városképi megoldást eredményezett a 20 tantermes iskola épülete, amelyik bár nem elégíti ki emeletmagasságok szempontjából a magasépítő gazdasági szempontjait, melyek háromemeletes épületet kívánnak meg, – körülzárt udvaránál fogva minden oldalról nagy homlokzatokat nyújt és a városképbe szervesen beilleszkedik. Kevéssé sikerült az üzletház városképi elhelyezése, mert éppen a gazdaságosság elvének helytelen alkalmazása által emeletes épületre tervezett üzletház és étterem a városképben előirányzott földszintes épülettel szemben rosszul metsződik a mögötte fekvő épületekkel.
Példája az összeműködés eredményességének a D. útvonal mentén épülő házak terve, amelyiken az utca látképének megfelelően egymástól nagy távolságra alkalmazott homlokzati rizalitok a városkép szolgálatába állítják az épületet.
Sztálinváros beépítési terve. 1950-51. kiviteli ütem.
A D. útvonal az első ötéves terv idejére pereme a városnak, amelyre a község felől jövet nagy távolságról történik a rálátás. Homlokzati tagozódása tehát nagy, egymástól nagyjából egyenlő távolságra eső, erős hangsúlyokat kíván meg. Ugyanezek a rizalitok később az útvonal másik oldalának beépítése esetén csak erős skurzban legyenek észlelhetők, tehát az alkalmazott nagy lépés akkor is indokolt marad.
Ellentétben ezzel a szálloda és irodaház esetében az építészi megoldásnak magas minősége teljesen el fog veszni, mert a városképbe sem építészi tagolása {a bejáratokat kihangsúlyozó elemek túlságosan széthúzott volta) következtében nem illeszkedik be a környezetbe, sem a főútvonalnak többi részein alkalmazott monumentális architektúrával nincs összehangolva. Kisváros kisperspektívájú utcáinak hangulatát viszi be önkényesen egy monumentálisán tagolt környezetbe.
A városépítész nemcsak ilyen értelemben – homlokzatok és tömegek ritmusában – határozza meg az építész témáját. Eljuthat egészen a legjelentéktelenebbnek látszó lírikus részleteken keresztül az építészekkel szemben támasztott legnagyobb követelésekig.
A sztálinvárosi sugárút, gyártól városközpontba, naponta többezer ember forgalmát bonyolítja le. Sztálinváros lakossága Magyarország minden tájáról származó, Sztálinvárosba szocializmust építeni érkező dolgozókból fog állni. Ezeknek az embereknek egy darab hazai tájat jelenjenek majd azok a végig a sugárúton egyenlő távolságban felsorakoztatott kerámiadíszek, amelyek az ötemeletes házak zárt balkonjain lesznek elhelyezve. Magyarország minden részéből származó népi motívumokkal. Címersora lesz ez egész Magyarország népének, aki Sztálinvárost építette. Az épület, ha ezzel a szemmel nézzük, hordozója lesz ennek a címersornak és nem kíván, de nem is bír el több díszítést. Egyszerű – ezeket a címereket hordozó falsíkokká kell tenni az épületeket, mert csak így szolgálják a témában meghatározott monumentalitást.
Az építésznek (és a bírálónak is) alá kell vetnie magát alkotásaiban az egyszer meghatározott várostalapító gondolatnak, amelyek a várostervezés lényegét képezik.
V.
Szocialista városok építészi kialakításánál elengedhetetlen annak a folyamatnak a helyes szemlélete, amelyik a várost létrehozó állami határozattal meg van indítva. Szocialista városaink építése az ötéves tervek ütemezésében történnek. Sztálinváros gyár és város létét létrehozó minisztertanácsi határozat megállapítja azt az ütemet, ahogyan az első ötéves terv minden évében, az ötéves terv végére a városnak fejlődnie kell és perspektívát nyújt arra is, hogy a második ötéves tervben milyen lesz a város fejlődése. Ennek az ütemezésnek megfelelően a városnak úgy kell épülnie, hogy a fejlődés minden pillanatában a benne élő lakosság szükségleteit lakás és közélet szempontjaiból kielégítse. Ha ez “tervben” nincsen előre megállapítva, úgy az élet maga nyúl túl a tervezésen és akár ideiglenes épületek formájában, akár helytelen területigénybevételek útján elégíti ki a fellépő igényeket. Megtörtént ez Sztálinvárosban elsősorban akkor, amikor a szovjet építészek helyes felfogását arról, hogy az üzem és a várost kiszolgáló üzemi és középületek megépítése előtt végleges épületekben kell kielégíteni az ideiglenes munkásszállások igényét – mechanikusan értelmeztük és közvetlenül és kizárólag lakóházak építéséhez fogtunk. Ezeknek építése lassúbb ütemben folyt, mint a Sztálinvárost építő dolgozótömegek érkezése. Nem volt terv az ú.n. kezdeti szállások, étkező- és kultúrhelyiségek építéséhez és így ezek az igények anarchikus módon lettek kielégítve. Tanúbizonysága ennek a teljesen ötletszerűen elhelyezett munkásbarakkok, étkezőhelyiségek, ételgyárak, kulturális épületek és sportterületek léte Sztálinvárosban. További szocialista városaink tervezésénél alapvető szempontnak kell lennie, hogy az első lépéstől fogva csak szerves darabjai épüljenek meg a városnak. Addig, amíg építési technikánk nem emelkedik arra a magaslatra, mint a Szovjetunióban és lakóházaink 8 és 9 hónapig tartó építkezése helyett, hasonlóan a Szovjetunióhoz. varázslatosan 80-90 nap alatt fognak azok megépülni, addig az ideiglenes szállások nem mint később lebontandó épületek kell, hogy szerepeljenek, mert hiszen ezek lebontására még 5-10 év múlva sem igen lehet gondolni. Olyan városrészek szervezése útján kell a város építését megindítani, amelyek későbbi időpontban átépítve és tökéletesítve, a városnak alacsony beépítésű szerves részét képezhetik, amelyek nagycsaládú dolgozók részére mindig szükségesek lesznek, amelyek színesebbé tehetik városaink beépítését és amelyek épp ezért szerepelnek a szovjet normákban, mint a városok 30 százalékban alkalmazott beépítése. Ugyanilyen megfontolásból, jövő szocialista városainknak az első pillanatban is fellépő kulturális és középületigényét eleve ki kell elégíteni és a város magasépítésének első részét középületek (iskolák, irodaház, szálloda) kell, hogy képezzék, mert ezek egyszerűbb szerkezetű felépítettsége inkább nyújt módot az épületeknek különböző célokra való felhasználására, mint a lakóépületek.
A szocialista városok tervezése tehát nem állhat meg a jövőben az ú.n. általános és részletes rendezési terveknél, hanem olyan ütemterveket kell kidolgozni, amelyek évről évre állapítják meg a fejlődő város funkcionális és városképi állapotát. A generál-organizációs terv ily módon nemcsak az építés műszaki lebonyolításának lesz tervezete, hanem a beruházás minden részletét és mozzanatát előre megállapító szervezés eszköze.
Nem lehet Sztálinvárosról beszámolni, vagy problémáit, a tervezés nehézségeit és örömét ismertetni anélkül, hogy ne emlékeznénk meg arról a heroikus munkáról, amelyet magyar dolgozók, építőmunkások ezrei kifejtenek az első magyar szocialista város építésénél.
Nem lehet meg nem emlékezni népünk Magyarországot, szocializmust építő munkájáról, a Nagy Szovjetunió segítségéről, – és Pártunk bölcs vezetéséről és irányításáról, amellyel szocialista gyár, szocialista város, szocialista ember – és a
BÉKE épül Sztálinvárosban.
Szovjet segítség Sztálinváros tervezésénél
