Igaz Szó – 1960. szeptember
“Fő céljaink megfelelnek azoknak a követelményeknek, amelyeket a szocializmus alaptörvénye és a szocialista építés minden országban érvényes gazdasági törvényei állítanak elénk.
S így lesz – többek között – a Dunai Vasmű is egyik nagyfontosságú, leggazdaságosabban dolgozó kohászati nagyüzemünk…”
(Az MSZMP VII. kongresszusa anyagából. Részlet Fock Jenő elvtárs az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkárának beszámolójából)
Dunai Vasmű… Sztálinváros…
Nemrég tanult, naponta emlegetett nevek. Naponta emlegettek, éspedig nemcsak országgyűlési ülésteremben és kongresszusi beszámolóban, hanem egyszerű emberek, hétköznapi szóbeszédében is.
Miről mesél a föld mélye?
Az üledékes partoldalból, a Koziderből – ahogy az itteniek mondják – egy-egy kiadós eső után még ma is furcsa alakú köveket és apró fémdarabkákat, kőedényeket és római pénzeket mos ki a víz, egy régmúlt pannon birodalom ittmaradt emlékeit.
Ötezer nyomorult faluja – így hívták a régi Pentelét, melynek kubikos- és zsellérviskók övezték utcáit. Utca? Annak sem lehetett azt nevezni. Volt ugyan egy – a Fő utca (hogy is hívhatták volna másként?), a vidéket uraló hat földbirtokos család, a Zsigray, Szávics, Simonyi meg a többiek lakták.
Ezekről az emlékekről beszélgetünk a 80 éves Buruncz Örzse nénivel.
– Nem volt az élet – mondja és elrévedezik. – Körül az egész határ, ameddig csak elláttunk, Bernátkúttól Nagyvenyimig, még a földbirtokosoknál is nagyobb földbirtokosé volt – az apátságé. Nem lehetett itt mást látni egész aratási dőben, mint gabonával rakott szekereket, melyet papok vigyáztak a kalászostól egész a hajóállomásig. Állt itt az idő – így mondja -, életek mentek el anélkül, hogy valami is történt volna… Mi is történhetett? Ünnepszámba ment, ha nyaranta monitorok jöttek erre gyakorlatozni, és vasárnap a féltizenkettes misére a fehérgalléros matrózokat is bemaséroztatták, a leventezenekarral együtt. Ennél nagyobb esemény nem is történt errefelé.
Megmozdult a löld
Földindulás, vagy még annál is nagyobb riadalom támadt azon a 10 év előtti tavaszon, 1950 áprilisában, amikor az első földkotrók, árokásók és útegyengetők megjelentek. Ott állt a Kozideren az egész falu. Igen, Dunapentelén megindult a föld. A réten, az ideiglenesen lerakott sínek között ott keringtek még a homokoszlopok, melyeket a száraz déli szél fújt, kergetett a folyó felé, azután szétmállott, eloszlott mindez, el véglegesen, mert a gyér kukoricás helyére aszfaltot öntöttek és betont a régi kaszálóra.
Dunapentelén “megindult” a föld…
A munkálatokat egy vállas, barnaképű férfi ellenőrizte. Nyomában hárman-négyen is jártak, kecskelábú asztallal, csillogó műszerekkel és temérdek papírral. Csak néztek, szólni nemigen mertek hozzá, elvégre áramvonalas, fekete gépkocsival járt… Örzse néni azonban egyszer mégis csak elébe állt:
– Ha meg nem sértem uraságodat, kigyelmed lesz itt az új ispán?
– Ispán… méghogy ispán? – s a barnaképü férfi akkorát nevetett, hogy még a hátsó ezüstfogai is kivillantak egy pillanatra. – Az leszek hát, vagy főszolgabíró, ha úgy tetszik – aztán komolyra fordította a szót. – De csak a vasgyárban, nénikém,mert az épül ott, látja-e ott, a bozótos helyén… egyébként Borovszky a nevem, ha meg nem sértem.
Épül a város
Aztán peregtek az évek. A pentelei parasztgyerek apjára hagyta a földet, a juttatott pár holdat, és beállt az “overálosok” közé. Beállt közéjük még a jómódú Markovics kerékgyártó asztalos két fia is, csak előbb végleg szegre akasztották a papi szeminárium reverendáját.
És jöttek építeni a pesti diákok, szegedi egyetemisták, tiszántúli lányok, szovjet mérnökök érkeztek és görög partizánok, kik itt alapítottak új községet, a pusztaszederjesi Duna-parton, először pihenvén meg a grammoszi harcok után. És jöttek újságírók hírt adni, külföldiek csodálni, tudósok és művészek nézni, kőbe és versbe vésni a magyar csodát -, hogy előrelépett a történelem, hogy ott, ahol századakon át “állt az idő”, most szél támadt a fülledt rónaságon, élet fakadt a pusztában, másokat éltetni tudó, kenyérrel, vassal, sőt később acéllal egy országot is jóllakatni tudó iparváros. Dunai Vasmű… Sztálinváros…
Az idő múlását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy harmadik osztályba járnak a kicsinyek, akik egykor itt, ebben a városban látták meg a napvilágot.
De nem is csak iskolába járnak. Övék az egész város. Szabadon válogathatnak délutánonként az Úttörőház, a kultúrpalota, a vidámpark, a balettintézet, a képzőművészkör, színház, mozi, televízió és ezernyi más – már megszokott – szórakozási és művelődési lehetőség között, úgy tudják, és jól tudják: nálunk – ez már az élet rendje.
S mit lát ma Örzse néni?
S a Kozider fölött, a Héthercegségre néző verandája ablakában új dolgokat láthat már Buruncz Örzse néni. Láthatja az egytagba szántott pentelei határt, hallhatja a gépmuzsikát a Vörös Csillag tsz új házai felől, s ha másfelé fordul, hát eszébe juthat, hogy csak nem hazudott az a Borovszky nevű. Mert tényleg építettek vasgyárat, de még mekkorát, és tényleg ő az igazgatója.
És nem is akármilyen az a vasgyár. Felszerelése a leghíresebb külföldi kohászati üzemekével vetekedhet. Itt mindent a gép irányít, az ember csak felügyel, irányít és kezeli a gépet, az adagolót, a transzportőrt, meg a többit.
És 1960. április 28-án a csapolást jelző hagyományos kolompszó azt jelentette, hogy Sztálinváros, a Dunai Vasmű készen állt az l milliomodik tonna öntésére.
Megelégedettség… lelkesedés… elfogódottság.
Itt ezek a szavak szürkének és kevésnek bizonyulnak. Néhány egyszerű hétköznapi szám sokkal többet mond ennél. 1 millió tonna… ott, ahol 10 éve még a forgószél kergette a homokot, ott, ahol néhány ember megálmodta – a várost. De nincs az a vakmerő álom, amit ne tudna vasba és acélba önteni a nép állama, ezrek közös igyekezete. És áll a szocialista iparváros, az egykori pentelei síkon, ott, ahol egy évtizede a fantasztának tartott mérnökök az első műszert felállították.
A legkorszerűbb igényeknek megfelelően
All a gyár. Európa-szerte párját ritkító szociális létesítményeivel, ebédlőivel, melyek cukrászdával és eszpresszóval kiegészülve, mint vendéglátó kombinátok várják délidőre a munkásokat; orvosi rendelőjével, amely klinikának is beillene: óvodáival, könyvtáraival és munkásszállóival, melyek a legkorszerűbb igényeket is kielégítik.
S a gyárat, az örökké füstölgő kéménysort ma zsenge erdősor, zöld-övezet választja el a várostól. De van, ami viszont az eddigieknél is szorosabbra vonja kapcsolatukat. Az ugyanis, hogy a gyárban elhasználódott gázokat nem engedik ki a levegőbe, hanem csőrendszerbe kényszerítik, bevezetik a városba, sok-sok ezer család háztartásában oldva meg ezáltal az ingyenes távfűtést és gázellátást.
Szépen berendezett lakásokban, kultúrált körülmények között élnek az egykori városalapítók
És épülnek más gyárak is. Nem kohászati, nem nehézipari jellegűek, amelyekben a feleségek, s a város más fiatal nő-lakói maguknak való, jól fizető munkára találnak.
Ezért épült fel az 1200 nőt foglalkoztatni képes szövőüzem, ezért épül most a hipermodern cellulózgyár.
Régi épület nincs – hogy is lenne – az új városban. 32 tantermes iskolája felülmúlja a legszebb budapesti iskolákat is, befejezés előtt álló 300 ágyas járási kórháza pedig már most rászolgált a “korszerű egészségvédelmi intézetek iskolapéldája” elnevezésre. Hogy klubok, könyvtárak, mozik, színház és hangversenytermei vannak, már szinte közhelyszámba menő tények, hogy lakói közel 40 ezerre szaporodtak az évek során, s hogy a vasgyár – az Acélmű teremti meg végsősoron a város gyors, rohamos fejlődését, szintén közismert tény. Ez hozta a városnak a vasútállomást, az autóbuszt, a hajót, és éttermet a régi “késdobáló” barakk-kocsma helyére, a semmi helyére meg a tükrös, pompázatos Aranycsillag szállót.
Megnyílt Sztálinvárosban az Arany Csillag szálloda
De most már állnak a saját lábukon. Állnak és építkeznek tovább. Hívtuk Buruncz nénit is, költözzön be a városba. De nem megy. Úgy mondja, most már megmarad a kirenovált kisházban. Esténként kilátogat hozzá a család egy kis levegőt szívni. Saját motorján jön a sofőr-fiú, s a meny, aki óvónő, azután tisztviselő lánya és a technikus veje. És ott ülnek vele a terített asztalnál, rádiót hallgatnak, új, 10 csöves Oriont, s a legfőbb bosszúságuk mindössze annyi, hogy esténként a rádióban olyan kevés a cigányzene.
B. L.
