Sztálinvárosi jegyzetek

Ludas Matyi 1953. május 14.

Tabi László:

Sztálinvárosi jegyzetek

 

Sztálinvárosi járókelők

Két esztendővel ezelőtt jártam utoljára Sztálinvárosban, és a riportot, amelyet akkor írtam róla, így kezdtem: “már látszanak a város körvonalai…” Most ugyanígy kezdhetem, de hozzá kell tennem: a város körvonalai már Adony ha-tárában látszanak, s nem is csak szimbolikusan, mint most két éve, hanem valóságosan. Amikor kocsivezetőnk a látóhatár szélén megpillantotta a hosszan húzódó tömör, szürke csíkot, itt-ott kiugró kontúrjaival, fehéren felszálló füstjeivel, megállította a kocsit és hátrafordulva előremutatott: “már idelátszik!” – mondta mosolyogva. És ebben a két szóban benne van az is, hogy Sztálinváros ma már nemcsak a szocialista munka és szocialista tervgazdaság kedvet derítő, szívet dobogtató, lelket emelő eredménye, nemcsak büszke példa, de élő, lélegző, kész város is.

– A te apád mióta van Sztálinvárosban?
– Két éve. És a tied?
– Ő is.
– Hiszen akkor mi földik vagyunk!

Kész város? Kocsink befutott a széles betonúton és láttam, hogy nem, dehogyis kész még. Épülő város. De két évvel ezelőtt ezt a két szót így írtam volna le: ÉPÜLŐ város, s most így írom: épülő VÁROS. Két évvel ezelőtt azon lelkendeztem, hogy “ni-ni, itt is egy kész házsor, ott is”, ma már nem az ugrik a szemembe, ami elkészült, hanem az, ami készülőben van. Itt balra négyszázágyas kórház épül, amott a tanácsháza, itt a kultúrpalota, amott a nyolcemeletes nagyszálló.

Az oszlop még nem áll, de a plakátragasztót az ilyesmi nem zavarja

A remek épületek némelyikén ilyen feliratokat olvasok: “vakolás, festés szeptember 25-től október 15-ig”. Meg: “Tóth-brigád átlaga 163 százalék”. S egy még vakolatlan lakóház oldalán mésszel, nagy betűkkel ez: “Kopoczki 192 százalék”. Az az érzésem, hogy Kopoczki írta ki a saját eredményét, örömében. Azzal az áhitatos örömmel, amellyel a mester szignálni szokta a kész művet.

Sztálinvárosban huszonhétezren dolgoznak, az ország minden részéből. Csoda, hogy ennek ellenére is vannak közös sajátságaik, büszkék és beszédesek. Az ember azt hihetné, hogy itt sereglett össze az ország huszonhétezer legbüszkébb dolgozója. Nem így van. A sztálin­városiak előbb lettek sztálinvárosiak s csak aztán büszkék. Ezt a fiatal várost a tervezőmérnök éppúgy a magáénak érzi, mint a malterhordó kislány. Ezt a várost minden lakója saját gyermekének tekinti, s amikor tekintetével végigfut a napfényben fürdő házsorokon, nemcsak a várost látja, de egy kicsit saját magát is, a maga munkáját, a maga jövőjét. S éppen azért beszédesek, mert a saját gyermekükről van szó. Ha bárkit megállítasz, hogy kérdezz valamit (mert a város már olyan nagy, hogy minduntalan eltévedsz benne), nem csak arra felel, amit kérdeztél, hanem elmondja mindazt, ami a szívében van, tehát amiről feltételezi, hogy érdekes lehet a szá­modra. Beszél a munkájáról, a vá­rosról, terveiről.
Ha Pesten megkérdezel valakit, merre van a Szobi-utca, három szóval megmondja és továbbmegy. Ha Sztálinvárosban megkérdezel valakit, merre van az Ady-utca, ugyancsak három szóval megmondja, de utána elmondja azt is, hogy az épület, amelyen dolgozik, milyen lesz és milyen akadályokat kell legyőzni, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell. S amikor tízperces beszélgetés után elköszönsz, újra megkérdezed, merre van az Ady-utca, mert közben már régen elfelejtetted.

Május elsején a sztálinvárosi dolgozó a kővetkező szórakozások között választhatott:
Elmehetett a Vidám Parkba (óriáskerék, lepkehinta, lánchinta, céllövölde, motorkerékpárpálya, gyermekhajóhinta, karikadobálás, konzervdobálás, körhinta, repülőhinta, mélylövölde, kerékpárpálya, gyermekautópálya, halászat, úttörőposta – ez áll a plakáton).
Meghallgathatta a Verdi-estet, vagy elmehetett a Balatoni cirkusz előadására, megnézhette a Faluszínház darabját, esetleg moziba is eljutott, ahol az Ifjú szívvel-t adták.
A Vidám Parkban egyébként csütörtökön, szombaton és vasárnap halászlé és túróscsusza kapható, s ezek nem kevésbé népszerűek, mint a hinták különböző nemei.

Ez az út vezet az ország egyik legszebb mozijához

Csak természetes, hogy városban ismerőssel is találkozik az ember. Íme itt jön szembe velem Sándor András író, aki a város építéséről ír regényt és írt darabot a Nemzeti Színháznak. Már régen sztálinvárosi lakós, regénye együtt halad a város építésével, de jóval lassabban. (Gyors-író legyen, aki a munkának ezt az iramát követni tudja.) Ő meséli, hogy 1950 tavaszán Nagykarácsonyból utazott fel Budapestre, amikor Dunapentelénél vagy harminc kubikos szállt fel a vonatra. – Hát maguk mit csináltak itt Pentelén? – kérdezte az egyiktől.  Elkezdtünk valamit. – Mit? – Azt még nem tudjuk. De csuda nagy valami lesz.
Így kezdődött, s mindössze három éve. A harminc emberből azóta 27.000 lett és a csuda nagy valami meglett. Sándor Andrásnak minden szavából kihallik, hogy szinte saját lakásának érzi az egész várost. Meg sem lepődtem volna, ha azt mondja:
– Jaj, de sajnálom, hogy éppen most jöttök… olyan rendetlenség van itt nálam, felástuk a járdákat… Tudod kérlek, bevezettetjük a gázt és most rakják le a csöveket.

Különös érzéssel lépek be a múzeumba. (Igen, Sztálinvárosnak már múzeuma is van, egyelőre az iskola három földszinti termében.) Csillogó üvegszekrényekben itt lát­ható mindaz a sok árpádkori, bronz­kori és még régebbi lelet, ami az építkezések közben került napvilág­ra. Rómaikori sisak, bronzkori te­metkezési úrna, finomművű dárda­végek, pattintott kőbalták. Két-háromezeréves emlékei az emberiség történelmének. Régen elsüllyedt idők nyomai. Miközben nézegetem őket, arra gondolok, hogy kint nemcsak a házak újak. A történelem is va­donatúj.

A mozi előcsarnoka

És a mozi. Milyen pompás! Csu­pa üveg szinte, előcsarnokában zöld növények. Szebb mozit még nem láttam. Délelőtt persze zárva, de a hátsó kapun bemegyek. Meg sem lepődöm, mikor valaki belém-karol és felvisz a gépházba. Hor­váth elvtárs ő, a gépész. Bemutatja a vetítőberendezést, őrdöngős gé­pek, a legjobbak a világon – mond­ja. És elmagyarázza, hogyan mű­ködnek. Még egy kis filmet is leve­tít, csak néhány métert, mintha a gyermekek boldog örömével azt akarná mondani: igazi ám!

Kalló Béla elvtárs a Vasmű olvasztára az erkélyen sütkérezett délelőtt, mert aznap délutános volt. Meghivattam magam egy kis be­szélgetésre. (Háromszobás, fürdő­szobás lakása van. Nagyobbik lá­nya most megy férjhez, a fiatalok fogják lakni az egyik szobát.)

Kalló elvtárs éppen az erkélyén sütkérezett…

Kalló Béla Diósgyőrből került ide Sztálinvárosba. Negyvenkilenc élet­évéből negyvenhetet nem itt töltött, de már tősgyökeres sztálinvárosi. Ez abból is látszik, hogy munkáját 150 százalék körül teljesíti.
– Valamikor asztalosinasnak pofoztak. Nem volt kedvem hozzá. Úgy mentem a diósgyőri gyárba. És sok esztendő után onnan ide, az új városba.
Tősgyökeres sztálinvárosi, tehát belémkarol és megmutatja a laká­sát, s a fia fényképet is, aki al­hadnagy. Beszél a munkájáról, ame­lyet nagyon szeret. Erős, markáns. arcú, vidám-tekintetű ember. S mindezeken felül: boldog.

Az eszpresszó

Ebéd után a Béke-étterem esz­presszójába mentem feketét inni. Szűr-Szabó elővette rajzmappáját és rajzolni kezdte a kávézó barát­ságos belsejét. Vendégek jöttek-mentek. Látták, hogy valaki a he­lyiség közepén ül és rajzol. Látták, de észre sem vették. Sztálinváros megszokta, hogy rajzolják és fényképezik, megírják és megéneklik, megfestik és versbeöntik. Természetesnek találja. Az is. Aki ugyanis vendégként járt itt, szeretné hírülvinni, amit látott. Ki dallal, ki ecsettel, ki szóval.
Nem könnyű dolog. Látni a vá­rost, vagy beszámolót olvasni a városról – e kettő között pontosan annyi a különbség, mint az élet és egy, az életről tartott tudományos előadás között.

Nem tudom, hogy a fentiekben mennyire sikerült visszaadnom azt az érzést, ami elfogott az új város utcáin. Attól tartok, csak kevéssé. De annyira talán mégis, hogy az olvasó új örömmel gondol a legfia­talabb magyar városra, s amikor vasárnap szavaz, tudni fogja, hogy sok más között Sztálinváros jövő­jére és beláthatatlan fejlődésére is szavazni fog.