Magyar Hírlap – 1986. augusztus 23.
Tapolczai-sétány
A héten Dunaújvárosban elneveztek egy sétányt néhai Tapolczai Jenőről, a város első tanácselnökéről. Csak néhány hete, hogy legutóbb ott jártam. A pécsi országútról csak azért tértünk le, hogy az unokánknak megmutassuk, mi épült itt a mi fiatalkorunkban, szántóföldek helyén. Vigyáznom kellett, nehogy szavaljak neki, emlékek hatása alatt. Akkoriban sokszor jártam itt. A munkám szólított: beszámolni, hogyan haladnak az építők. Ott voltam az első emeletes ház, az első utca születésénél. Május 1. utcának nevezték el.
A pusztaságon ez volt akkor a leghosszabb utca. Ma feltűnés nélkül belesimul a többibe. Kicsi lett. Hirtelen meg se találnám. A sártengeren, mert járda még nem volt, hosszú száldeszkák segítették az átkelést, elmerülve azok is. Egy alkalommal ott káromkodott néhány járókelő, egyikük azt mondta: – Ide kéne hívni a tanácselnököt, szálljon ki az autóból, lássa, miben caplatunk. – A háta mögött megszólalt valaki. – Maga még mindig jobban jár, szakikám, az állami gumicsizmában. De nézze meg az én félcipőmet, a nadrágszáramat. – A félcipős ember Tapolczai volt.
Nagy, széles járdán sétálunk föl, s alá az unokámmal. Tetszik a fiúnak, bár az én emlékeimmel nemigen tud mit kezdeni. – Ez itt, amerre látsz, maga a Vadnyugat volt. Annyiféle ember. Köztük, akiknek a kezében gyorsan járt a kés. Aztán, akiket máshonnét kiparancsolt a politika, tegnapi nagyurak. Amikor a Vörös (helyesen: Arany – szerk.) Csillag Hotelt fölavatták – az előbb mentünk el előtte -, az első külföldi vendégek egy angol küldöttség tagjai voltak. Tapolczai kiadta az ukázt: a személyzet az előcsarnokban várja őket, ünneplőben. Úgy is történt. Vertcsipke blúzban, a családi ékszerektől elborítva, egy idős asszony is ott állott a várakozók között. A magas vendégek egytől egyig kezet csókoltak neki. Csak később tudták meg, hogy a vécésnéninek csókoltak kezet.
Vera Petrovna Mareckaja szovjet színésznővel /1957
fotó: MTI/Tormai Andor
A munkások. Tegnap még kubikos volt az istenadta, hordta a földet talicskán az alapozásnál, mire a kohó felépült, oklevele volt valamely idekötődő szakmából, többen kohászok lettek közülük, már összkomfortos lakásban, amelyben szertartásszámba ment megnyitni a fürdőszobában a melegvíz-csapot. Évekkel később a kohászklub télikertjének pálmafái alatt megintcsak Tapolczairól hallottam a legtöbbet: ő hozta ki az őslakosokat a barakkokból, igen ő, aki nem tartott külön fogadóórát, maga ment ki az emberek közé, személyes ismerőse volt az egész város. Ház- és lakásavatón ő vigyázott a mulatozókra, nehogy kimenjenek az erkélyre, mert egyik-másikon még nem volt rajta a rács, még így is előfordult, hogy valaki hirtelen a járdán találta magát. Akkor még nem voltak toronyházak. Az épületek csak később kezdtek fölfelé kapaszkodni, ahogy a város lakossága nőtt, pár év alatt a negyvenezres lélekszámig. Tapolczainak a hitvallása volt: kevés, hacsak lakhelye van az embernek, otthon kell, otthonos város.
Külön gondja volt a jó levegőre. Ott volt azok között, akik elhatározták: a várost az üzemektől erdő válassza el. Facsemeték tízezreit ültették el az első itteni honosok, foglalkozásra, előéletükre való tekintet nélkül. Köztük Tapolczai is, ha máskor nem, vasárnap. Most ott mentünk el a nagylombú erdő mellett, eszembe jutott a valahol erre kanyargó úttörővasút. Létrehozása szintén Tapolczai nevéhez fűződik. Amint a szabadidő-központ első, csak később kialakult elképzelése is. Valamikor, a hetvenes évek első felében olasz újságíró-barátomat kalauzoltam itt. Legjobban a zeneszoba tetszett neki. Tökéletes hangszigetelés, fejhallgatós fiatalok Bach élvezetébe belemerült arccal, lehunyt szemeik áhítatában. A pihenő, az otthonos várost láttuk, amilyennek az ötvenes évek elején, a hőskorban legföljebb az álmainkban. S akkor megint Tapolczait említette valaki az ottaniak közül, miért nem tegnap jöttünk, itt járt, sokáig időzött. Beszélgetett a gyerekekkel. Mindenkihez hamar közel tudott kerülni.
Tapolczai Jenő – Egy elnök naplója
Akkor már Fejér megyei tanácselnök volt. Beteg szívvel, vérkeringési zavarokkal, cukorbajjal küszködve, jóllehet aránylag fiatalon. Hát igen, ennek a városnak adta az egészséges szívét. S ahogy gyorsult a város vérkeringése, útjai, utcai érhálózatának eleven lüktetése, az övé egyre lassult. Jellemző: amikor kórházi ápolásra szorult, vitték volna föl, Pestre, nemet intett. Ragaszkodott ahhoz, hogy a dunaújvárosi kórházba vigyék. Ott akar gyógyulni. A maga városában.
Nyugdíjas korában sokat beszélt nekem az életéről. Kedélyesen, a városalapításnak inkább a derűs epizódjait elevenítve fel. Sűrűn visszakanyarodva kedvenc témájához: milyen nagy szerepet vitt Dunaújváros – nem tudom, ma is így van-e ez még – az európai testvérvárosok szövetségének mozgalmában. Haláláig tagja volt e szervezet vezetőségének. Volt egy fénykép is erről: valamelyik testvérvárosi rendezvényen a canteburyi érsek, dunaújvárosi látogatása alkalmából, hosszan elnéz a város melletti erdő fölött. A tanácselnök társaságában.
A minap – baráti körben – valaki azzal büszkélkedett, ismerte. Jogász volt. Soha nem volt jogász. Már tanácselnök korában legalább napi tizenkét órás munkaidő mellett végezte el a jogi egyetemet. Summa cum laude eredménnyel, az egykori, kispesti munkásfiú.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
