Fejér Megyei Szemle – 1980/1
Á. Szabó János:
MŰVÉSZET DUNAÚJVÁROS UTCÁIN
“És még így is, milyen tarkaság! Úgy tűnik, egymással homlokegyenest ellentétes irányzatok küzdenek itt egymással és virulnak egymás mellett. Érzéki élményre és elvont gondolkodásra hivatkozó művek készülnek ugyanazon évben, cizellálókalapács és hegesztőpisztoly működnek egymástól néhány utcányira, fölesküdt újítók és a hagyományok fölesküdt tisztelői egymás mellett mutatják be munkájuk eredményeit, távoli földrészek művészetének hatása keveredik magyar hagyományokkal. Alig van az egyetemes “világművészetnek” olyan irányzata, amelynek nyomára ne lelnénk. Néha már-már kételkedünk, van-e egyáltalán korunknak egységes stílusa? Megszoktuk, hogy a régi századok emlékeit könnyedén összefoglaló stílusnevek címkéi alá sorolhatjuk: ez gótikus, ez reneszánsz, ez barokk, ez romantikus – lesz-e olyan név, ami kortársaink műveire is ugyanígy ráillik majd? Felel a jövő. Mi most ítélkezzünk óvatosan, mert a túlságos közelség nem mindig megbízható nézőpont…”
Élménybeszámolónk mottójául választottuk Cifka Péter szavait. A Képzőművészeti Főiskola docense, a szobrászatban, véleményünk szerint, kétégtelenül napjaink legtisztábban látó művészettörténésze írta le az idézett mondatokat a felszabadulás óta eltelt negyedszázad magyar szobrászművészetének válogatott anyagát bemutató Sculptura Hungarica című album előszavában. Gondolatai föltétlenül érvényesek Dunaújváros 30 éves történetének köztéri szobraira és murális munkáira is.
Témánkról – Dunaújváros köztéri szobrai – szólt a megbízás. Ez önmagában bőségesen elegendő lett volna, de gyűjtőkörútunk során, amely – öszszeadva a napokat – a hetekig tartott egyre inkább arra a meggyőződésre jutottunk fotóriporter munkatársammal, hogy semmilyen utcáról látható képzőművészeti alkotást nem szabad kihagyni, így kerül a dolgozatba egy-egy külső falon elhelyezett freskó, mozaik, sgraffito, jóllehet voltaképp a festészet műfajába tartoznak. Hogy mekkora a téma, erről a gyűjtés kezdetén nagyon hozzávetőleges saccolgatásaink voltak. Lényegesen kisebbnek képzeltük, pedig jó néhányszor megfordultunk már korábban a városban. A feladat teljes terjedelmében akkor tárult föl, amikor Venesz Béla, a Munkásművelődési Központ Könyvtárának munkatársa kezünkbe nyomta példás szorgalommal és pontossággal összeállított jegyzékét a dunaújvárosi köztulajdonban lévő képzőművészeti alkotásokról. (Segítségéért ezúton mondunk köszönetet. Nélküle, ki tudja mikorra jártunk volna a végére így, ahogy is az ügynek. Furcsa mód, az illetékes városi tanács vb művelődésügyi osztályának nincs ilyen kimutatása, de a városalapítás 30. évfordulójára, a tervek szerint a könyvtár kiadásában megjelenik a nagyközönség számára is hozzáférhető műtárgykalauz.) Élménybeszámolónk mintegy hatvan mű megvizsgálása alapján készült. Természetesen nem kerül mindegyik szóba, a legjellemzőbbeket igyekeztünk kiválogatni.
A műfajról. Élménybeszámoló – amint már kétszer is emelítettünk. Cifka Péter tanácsát megfogadva óvatosan, ítélkezünk. Mi sem áll tőlünk távolabb, mint a megfellebbezhetetlen ítéleteket kinyilatkoztató kritikai döntőbíró szerepe. Ennél talán csak a szakkifejezések védőöltözetébe bújt, se hideg, se meleg műismertetés idegenebb. Azt az élményt próbáljuk visszaadni, amelyet a dunaújvárosi köztéri alkotások újbóli és újbóli körbejárása kiváltott belőlünk, szubjektíven, de erőnk szerinti szakmai tisztességgel, a kritikus, a riporter sőt az avatatlanul szemlélődő járókelő szemével látva – lehetőleg egyszerre.
A sorrendről. Többféle szempont kínálkozott. Elsőként a szigorú időrend, de ez némiképp kaszálta volna rendszerbe foglalás helyett a tarkaságot. Követhettük volna a nevek nagyságát: ez nagyon ellenszenves, mert a művek értékrendje egyáltalán nem egyezik meg alkotóik életművének értékrendjével. Haladhattunk volna műfajcsoportok szerint: bas-, derni-, haut-relief, fej, büszt, egyalakos, kétalakos, csoportos és más körplasztikák stb. Időben is, értékrendben is teljes lett volna az összevisszaság, csakúgy, mintha anyaguk szerint szelektáljuk az alkotásokat. Maradt a laza időrend, amely csak nagyjából veszi figyelembe a keletkezés illetve a felállítás korát, inkább a művek szellemiségének logikai kapcsolatára tekint, kortörténeti, művészetpolitikai tanulságokra, tehát nevezhetjük stílusrendnek is.
Akhantusz levelekkel díszített oszlopfő. Eredetije a Római kőtárban található.
Noha két esztendeje állították föl, a legrégebbi kort az Intercisa Múzeum előtt állongó emlékoszlop idézi föl. Eredetije római temetőből került el, lehet vagy 1700 éves. Birkás István és Friedrich Ferenc készítettek róla másolatot a helyi amatőr műhelyben. Kecses, filigrán oszlopocska. A négyszögű talplemezt, a plinthoszt és a domború párnát, a toruszt, szabályosan viselő lábazatból ívelten nő ki a törzs, s emeli a korinthoszi-féle, akhantuszlevelekkel díszített ívnégyzetes abakosszal lezárt oszlopfőt. Nagyszerűen illik az épületháttérhez és a környező fenyők mély zöld tűlombjához egyaránt. (A máris romlatag, vörös téglatalapzatot azonban helytelenítjük.)
A példa mindenképp követendő. Az Intercisára emlékeztető oszlopon kívül szívesen látnánk Dunaújvárosban más elődöket eszünkbe juttató leletmásolatokat is az utcákon, tereken. Például bronzkori urnákat, egy-egy épületfalra illesztve avar övvereteket, honfoglaláskori tarsolylemezeket, hogy a későbbi magyar népművészetnek a városképből szinte teljesen hiányzó, a környék hagyományaiban viszont gazdagon fellelhető örökségéről ne is beszéljünk, mert nagyon fájdalmas területet érintenénk.
Sok évszázados ugrás előre. Az óvárosi iskola falába beépítve busong Bory Jenő karabélyra támaszkodó, első világháborús öreg bakája. Szépen, tipizálva is egyénítetten adta meg a karaktert a termékeny és oly vegyes életművű fehérvári mester, impresszionisztikusan dús a kő faragása, igazán a javához tartozik a majd minden településen föllelhető és többségében kétségbeejtően gyenge első világháborús emlékműtermésnek. A talapzatán jól látható vésett számok: 1914-1918.
Bory Jenő I. világháborús emlékműve
– Milyen szobor ez, barátom? – kérdeztem egy iskolába igyekvő ötödikes forma fiút.
– Ez? – mélázott el, és talán életében először végigmustrálta, majd talpraesetten válaszolt: – Szovjet katona.
– Dehogyis – igazította ki a barátja, aki láthatta, hogy elégedetlen vagyok a válasszal. – Ez Szórád Márton, róla nevezték el az iskolát.
– És ki volt az a Szórád Márton? Hát… azt nem tudjuk, de tessék megkérdezni a tanár nénit, épp itt jön.
Megtettem. A középkorú tanárnő szabadkozott, hogy ő ugyan itt tanít, de nem idevalósi, az irodában egészen biztosan felvilágosítanak.
Az irodába már nem mentünk. Mert mégsem állapot, hogy a huszadik század végén Magyarországon az ember csak az irodában kaphasson felvilágosítást. Látszólag nem illik ide ez az anekdota-számba menő, noha több tanú jelentétében valóban elhangzott beszélgetés, de némiképp talán jellemzi, mennyire elevenen élnek a köztudatban az emlékművek és a névadók.
Az esetből okulva néhány házzal arrébb nem is kérdeztük meg, ki az a Pentelei Molnár János, akit szülőházának falában Berán Lajos 1968-ban elhelyezett reliefje örökít meg.
Berán Lajos domborműve Pentelei Molnár János szülőházán
Bevalljuk annak sem jártunk utána, mikor, kinek a megrendelésére készült a fölényes mesterségbeli tudásra valló portré. Még a régi Pentele javára írható, hiszen Berán Lajos, 1943-ban meghalt. Az egyik legismertebb magyar éremművész volt, s az Állami Pénzverde fővésnöke.
De ideje a régmúlt időkből és Penteléről megérkezni Dunaújváros, azazhogy Sztálinváros hőskorába.
“Új – először – az, hogy képzőművészeink témában az új élet, az új valóság, az új ember felé fordulnak, vagy kezdenek fordulni. Megjelentek a vásznon, a szobrokon a dolgozó ember, épülő szocializmusunk új típusai, a sztahanovista, a traktoros, a pártmunkás, a honvéd, a feltörekvő dolgozó nő, az új szocialista ifjúság” – mondotta Révai József népművelési miniszter 1950-ben az I. Magyar Képzőművészeti Kiállítást megnyitó beszédében.
Ez a bizonyára őszinte meggyőződéssel hirdetett program, mint a jeges szélvész zúdult művészeti életünkre, s meghatározta az eredményt nagyjából 1956-ig. “Persze, látni még sok kiállított művön,” – folytatta gondolatmenetét Révai – “ki tartozott a műcsarnokiakhoz, ki a Gresham-csoporthoz, kik a neoklasszicistákhoz, ki a szocialista csoporthoz, az expresszionistákhoz vagy az absztraktokhoz. De azt is látni, hogy ezek a csoportok idejüket múlták, hogy a régi képzőművészeti csoportok egészséges és tehetséges elemei közös platformra lelnek azoknak az új képzőművészeti feladatoknak megoldása közben, amelyeket az új élet vet fel.”
Az új élet megindult. Talán sehol nagyobb vehemenciával, mint Dunapentele-Sztálinvárosban. Nyilvánvaló, hogy a pufajka-gumicsizma egyenruhát viselő, féllábszárig sárban közlekedő, a Miskolczi Miklós által több ízben is oly érzékletesen megírt viharos légkörű munkásszállásokon lakó városépítőknek eleinte kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint az utcák és terek művészete. De hát nem is az ő tisztük volt erre gondolni. Az új rend módszeresen centralizált kulturális vezetése hamarosan gondoskodott a képzőművészeti feladatok felvetéséről az új élet helyett, a kor színvonalához képest jól dotált állami megbízások formájában. Olyan, meglehetősen különböző művészegyéniségeket terelt közös brigádba, mint Iván Szilárd, Hegyi György, Perez Jenő, Mattioni Eszterés Rác András.
Igaz nekik legalább volt közös platformjuk, a mozaik. Hogy Iván Szilárd leginkább lírai, Hegyi György eklektikusan változékony alkat, Mattioni Eszter, a hímeskő anyja, szecessziósan dekoratív, Perez Jenő restaurátor, pedagógus és kivitelező típus, Rác András pedig, mint későbbi pályája mutatja, a konstruktív nonfiguráció iránt volt fogékony, az mit sem számított.
Üzletház /1957
fotó: Fortepan/Kiss Lajos
Együttes munkájukat, a November 7. téri üzletház falát díszítő életképtáblákat és a belőlük kiágazó dekorációkat kedvtelve nézegetem, valahányszor arra járok. Mert az alkotók különbözősége oly olvadékonyan egyesült a naiv szocreál esetlen bájában, ahogy a több cukrász által kevert cukormáz a végül is egységes, monumentális méretű lakodalmi tortán, avagy ahogy a korszak oly ellentmondásos vezető kultúrpolitikusa, Révai József megkívánta. Hogy nem volt igaz a városépítőkről mozaikkockákon elcimbalmozott idill? – Istenem. Mi volt igaz abból, azokban az időkben, ami nyilvánosság elé került? Mint fontos kortörténeti dokumentumot, én soha nem vakartatnám le a homlokzatról. Mert amint a földszinten működő bolt neonbetűi mutatják, “Csemege” ez a kalákában létrehozott mozaik.
Szemközt vele, átellenben éppen, Csúcs Ferenc már egy cseppet sem vesződött saját merev, akadémikus stílusának átalakításával, hogy megalkossa a Bartók Béla Művelődési Központ allegorikus timpanonját.
Csúcs Ferenc Allegória című 3 részes domborműve a színház főbejárata felett
fotó: Horváth Tamás
Szürke és sematikus, mint az ötvenes évek első felében született művek többsége. Vagy lehet, hogy a mester megmosolyogta magában az új valóság iránti miniszteri kívánalmat és valamelyik régi tervét vette elő?
Hát nem furcsa, hogy ennek folytonosan újat követelő időszaknak éppen az ásatag lett a jellemző művészi visszatükröződése? Lásd a Dózsa mozi előtt Jálics Ernő kő vincellérjét, mely mint a fenekét alátámasztó ornamentikus támaszték mutatja, tökéletesen ellentmond a kő természetének, amiért is a tekintélyeket Dunaújvárosban sem tisztelő néphumor “karószarónak” keresztelte el.
 Wagner Nándor – Korsós lány |
 Jálics Ernő – Vincellér fiú |
Nem különb a maga nemében szomszédnője, Wagner Nándor faragványa, a telt keblű, heroikus arckifejezésű, bőszoknyás, korsós lány sem a Ságvári tér másik végén. Nyolc kedves fémbéka köpte a vizet a lába előtt elterülő medencébe a gyermekek legnagyobb örömére mindaddig, amíg az egyiket el nem lopták. Így heten maradtak, mint a gonoszok.
N. Kovács Mária: Női akt
A kő korlátozott tartószilárdsága N. Kovács Máriának, a strand gyepén illegő női akt alkotójának is komoly gondokat okozhatott. Kénytelen volt zsendülő idomai kecsességét kellető hölgyike báját csökkenteni a bal könyék és a csípő közé beiktatott merevítővel.
Később helyeztettek el, de ugyanekkor keletkeztek a Kohász-pálya sportoló monstrumai.
Ungvári Lajos: Labdarúgó, Kamotsay István: Vívó és Győri Dezső: Teniszező lány
Szegény Ősz Ferenc milyen vitriolos kedvvel humorizált a rovásukra! Eredetileg – a szóbeszéd szerint – népünk akkori “bölcs vezérének” utasítására – a Népstadionhoz vezető utat szegélyezték volna több társukkal egyetemben. Maradtak hárman, kétszeres életnagyságban. Egy komoran töprengő focista, nagyon funkcionálisan állították mindjárt a bejárat mellé, olyan ijesztő, hogy helyettesítheti akár a legszigorúbb jegyszedőt. Társai neki merőlegesen hátrébb húzódtak. Az ormótlan testalkatú teniszezőnő és a nyílt homlokú vívó azt példázzák, hogy immár a proletárok számára is űzhetők az úri sportok. Beszámolónk keltekor az alkotó kiléte még lappang, a könyvtár listája sem igazított útba. Lám, mily feledékeny az utókor! (későbbiekben már tisztázódott az alkotó neve – szerk.)
Posta épületének homlokzatán a két dombormű
De azért fokozatosan oldódik, foszlik az igénytelen rutinmunkákat gyártó sematizmus. Ezt jelzik valamivel később a posta épületén a fájdalmasan korán elhunyt Gyenes Tamás elegánsan klasszicizáló, félkörbe komponált domborművei és a Kossuth utcában Medveczky Jenő novecento szellemiségű sgraffitója.
És hát elhallgathatatlan, hogy az ötvenes évek első fele is adott Dunaújváros részére két, keletkezési idejére jellemző, de azon messzi túlmutató, a maga nemében tökéletes alkotást. Domanovszky Endre freskójára gondolunk a Dunai Vasmű főbejárata fölött és Somogyi József Martinászára.
Vasmű főbejáratát díszítő Domanovszky-freskó
fotó: Joe Oravecz – https://blackhatimages.com
Domanovszky neoklasszicista pályakezdése, színvarázsos gobelin-tervei, majd expresszív fordulata után már művészi ereje teljében, de kifejezési eszközeinek gazdagságát visszafogottságra kényszerítő időben kapta ezt a monumentális feladatot. A munkás-paraszt szövetség témáját, idilli realizmussal dolgozta föl. Harmónia, békesség életerő a freskón, duzzadóan lelt formák, meleg színek, a legteljesebb egyetértés. A tizennyolcalakos kompozíció osztási rendje: 3 – 2 – 4 – 3 – 2 – 4, tehát ritmikusan ismétlődő. A bal oldalon kilenc munkás, a jobb oldalon kilenc paraszt, tökéletes az egyensúly, s a parasztasszony által a kohásznak átadott kenyér a centrum. S mintha abban, hogy csak a parasztság ad, a munkások buzgalma egyelőre ígéret, mintha korszak szolid kritikája is ott szemérmeskedne. Vajon helyrehozható-e valaha a jelentékeny mű lehetetlen elhelyezése? Egyszerűen nincs olyan nézőpont ahonnan a kompozíció egésze áttekinthető lenne. Távolról durván széttördelik a függőlegesen előtte húzódó oszlopok, az oszlopok alá bújva görcsbe mered a szemlélő nyaka, s az alakok békaperspektívába torzulnak.
Somogyi József szobrászmûvész Martinász címû alkotása a Vasmű úton /1964
fotó: MTI/Járai Rudolf
Somogyi Martinászán az idillnek hamva sem látható. Feszülten figyelő, gondterhelt és gondra bátor, markáns egyéniség. Németh Lajos írta a szobor keletkezése idején: “Elsősorban művészetetikailag példamutató Somogyi József. Rendkívüli szívóssággal és következetességgel küzd eszméi művészi megvalósításáért, és ezek az eszmék korunk nagy eszméi: a humanizmus, az életszeretet… a Martinász című szobra a legjobb magyar munkásszobor.” Igaza volt a művészettörténésznek, “korunkat” tágabban értelmezte, mint a megformálás idejét, mert arra nem a humanizmus volt a legjellemzőbb eszme. Az életszeretet pedig nem eszme, kiírthatatlan emberi tulajdonság. A Martinusz tényleg jó szobor, ha nem is a legjobb magyar munkásszobor, de azok közé tartozik. Tárlatbemutatója után képzőművészeti karikatúrák jelentek meg a Béke és Szabadság című hetilapban. A karikaturista a Martinász hosszú nyakát nyújtotta meg még inkább, s aláírta: A szűnni nem akaró Martinász. Lám, valóra vált a gúnyoros jóslat. A szobor mint Dunaújváros címerfigurája, hisszük, tényleg megszüntethetetlen.
Somogyi József: Öntelt mackó
Somogyi József többféle arcával is jelen van a város közterein. Még a Martinásznál is korábban mintázta a később kőből kivitelezett öntelt mackót. A méltán népszerű, igazán játszótérre illő, facsonkon terpeszkedő, orrát hetykén fennhordó, mellső mancsait elégedetten lecsüggesztő, kedvesen bumfordi bocsfigura szerzősége sokáig még a helyi műbarátok előtt is kétséges volt. Valami oknál fogva Somogyi Árpád alkotásaként tartották nyilván, így szerepel még Az első évtized című 1975-ös Miskolczi Miklós-monográfia függelékében is.
Somogyi József a múlt évben személyesen döntötte el a vitás kérdést a kétkedők előtt, akiknek pedig elég lett volna fellapozni az 1968-as kiadású Művészeti lexikont, hogy kételyüktől már előbb megszabaduljanak.
Somogyi József: Aratók /2004
fotó: Horváth Tamás
Viszont aligha lehet kétséges a jelenkori magyar szobrászat mégoly felületes ismerője számára is, hogy az 1979-ben felavatott Aratók című ötalakos szoborcsoport Somogyi József munkája. Vízszintesen egymás mellett, de a lényegében frontális nézőpont felé különböző forgásszögben sorakozik az öt, szálas figura. Széltől cserzett, napégette, kemény, kiszikkadt parasztok. Három nő, két férfi. Hosszú keskeny lábúak, karcsú derekúak, atlétikusan domború a férfiak mellkasa, asszonyosan gömbölyded a nők csípője, természetes érzékiséggel duzzad a keblük, fejük köré ikonos gloriolát kerekít a kalap illetve a hajforma. A vertikális ritmust maguk a felkiáltójelként meredő alakok, a horizontális tagolást a vállak vonalában húzódó gereblyenyél és a kaszaélek adják. A szoborcsoport szervesen illeszkedik Somogyi életművének legérettebb, romantikus és expresszív elemekkel teljes vonulatába. Mintha nagyszerű Mednyánszky-síremlékének ülő alakja állt volna fel a talapzatra, vagy a híres hódmezővásárhelyi Szántó Kovács János, öt példányban, háromszor női változatban. Mind közül ez a legméltóbb művészi megemlékezés a város építőiről, ezt szolgálja a ritka szerencsés elhelyezés is. Háttér az ég és a Duna túlsó partja. A bronzparasztok mintha e pillanatban érkeztek volna az Alföldről, mint annyi társuk a valóságban annak idején. Még gyanakvó de elszánt tekintettel kémlelik a majdani várost, hogy aztán paraszti szerszámaikat letéve építőivé, munkásaivá, benépesítőivé váljanak.
A jelenkori magyar művészet egyik legismertebb alkotója, az utóbbi harminc év talán legtöbbet foglalkoztatott köztéri szobrásza, Kiss István viszont munkásságának nem a csúcsteljesítményeihez tartozó művekkel szerepel Dunaújvárosban. A pártbizottság és a városi tanács előtti téren bronzlemez Leninje egyike a centenárium alkalmával országszerte megrendelt számos Lenin-szobbornak.
Kiss István: Lenin
Művészpolitikánk jelenlegi fokán már lehetünk annyira igényesek, hogy Lenin szobrászati megjelenítésétől olyasféle egyénített, személyes indulatoktól fűtött alkotásokat várjunk, mint amilyen Varga Imrének a lépcsőn lesétáló, gondolataiba mélyedt, bölcsen egyszerű embert és a forradalmi vezér lobogóból kidomborodó, harcos profilját egyszerre láttató emlékműve, avagy a fiatal Kő Pál népművészeti sugalmazású, félméternyi fafaragványa. (A monumentalitás nem méreten múlik, hogy a már sokszor bizonyított közhelyre hivatkozzunk.)
Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész alkotását Dunaújváros 25. évfordulóján állították fel
fotó: MTI/Horvát Péter
Igen jellegzetes és kísérletezőbb kedvű Kiss István másik alkotása a tér túlfelén, a felszabadulás 30. évfordulójának emlékműve. A zikkurát-szerű betontalapzatba, súlyos, felül hegyes vascölöp döfődik. E körül kereng egymást érintő szárnyaival összekapcsolódva (akár Somogyi József 1967-es salgótarjáni felszabadulási emlékművén) a békét szimbolizáló, saválló acélból készült galambsereg. Úgy találtuk, hogy igazán csak távolból, mintegy elsuhanóban szemlélve szép. Közelről s alaposan vizsgálva a hibák ötlenek szembe. Jóllehet az (egyik) alapszabály szerint kötelező a talapzat, a tartószerkezet és a voltaképpeni mű anyagának különbözősége, úgy érezzük, hogy itt a beton posztamens és helyenként rozsdálló fekete vascölöp durvasága kibékíthetetlen ellentmondásban áll az ezüstszürke fényű galambok könnyedségével. Tán helyesebb lett volna a másik alapszabályt figyelembe venni, az egyneműség követelményét. Ha talajjal egyszintű alapra rögzítve csak a szinte enyhe széltől is hajló galambcsapat létezne, lazábban komponálva, nem így, rácsos szerkezetbe kényszerítve, sokkal meggyőzőbb lenne a szobor. (Igaz, hogy akkor az már egy másik mű lenne.)
A hatvanas évektől szinte nem kerül bosszantóan nívótlan munka Dunaújváros közterületére. A leggyengébb színvonalat néhány sablonosan de korrektül megoldott mellszobor, fej, relief és a Dunai Vasmű alkotótáborának fantáziátlan kísérletei jelentik. A Ságvári iskola bejáratának két oldalán Laborcz Ferenc Mátyás anyja című domborműve hű illusztrációja Arany János balladájának.
Laborcz Ferenc Mátyás anyja című domborműve az egykori Ságvári Endre Általános Iskola (32 tantermes) bejáratánál
fotó: József Attila Könyvtár/Dunaújvárosi Hírlap
Párhuzamosan jelen van rajta a történet kora, a “magyar quattrocento”, a költő tiszta népnemzeti hevülete, s a kiforrott művész nemesen egyszerű stílusa. Néhány lépésre tőle emeli tenyerét a szeme elé Péter Zsuzsa ülő bronzszobra, a Napba néző. A friss reneszánsz avagy Ferenczi Bénieszményeit juttatja eszünkbe a kamaszfiú testtartásának virtuóz vonalvezetése, önérzetes fejének szépsége.
Péter Zsuzsa: Napbanéző
A gyöngéd, szeretetteljes megformálás miniatűr remekké avatja E. TóthI lona bábozó kislányát a Bartók Béla Művelődési Központ közelében. Biztosan áll vékony lábain, mozdulata mégis fesztelen könnyűségű.
E. Tóth Ila: Bábozó
A szobor meghatározója a gyermek rejtett mosolyú, okos tekintete és a magasra tartott jobb kézre húzott kesztyűs báb közti eleven kapcsolat. A játék csodájának pillanatát tudta megragadni a hőskortól Dunaújvárosban élő és a város vizuális kultúrájának fejlesztéséért fáradhatatlanul munkálkodó művésznő, a pillanatot, amint a holt tárgy életre kel.
Varga Imre: Bartók és Kodály
Immár több, mint egy évtizede itt alkot Cyranski Mária is. Több találóan karakterizáló reliefjét, fejszobrát fogadta magáénak a város. Most csak két bronz körplasztikájáról szóljunk.
Cyranski Mária – Hajnal /Eredetileg az Uitz Terem előtt állt
fotó: József Attila Könyvtár
Féléletnagyságú Hajnal című aktjával a Michelangelón és főként Maillolon iskolázott fiatal művésznő hódol összetéveszthetetlen személyességgel mestereinek. A fektéből jobb tenyerére támaszkodó tömör, mégis a lágyság képzetét keltő idomai, bal lábát átlósan keresztező jobb lábszára, s a jobb térdet fogó bal kéz: minden látószög változatos látványt adóan de természetesen adják vissza az ébredés derengő mozdulatát.
Cyránski Mária: Lighea
Az uszoda tengerkék hátteréből a víztükrös medence fölé szökkenő Lighea, amelyet 78-ban avattak föl, még inkább személyes alkotás. Borsos Miklós sorozata és albuma után nem csekély merészség kellett Lampedusa mesés és olthatatlan vágyakat ébresztő sellőlányának megmintázásához.
A vízszinteshez képest hegyesszögben fekvő tengelyű női testet krómacél láb támasztja alá, egyetlen ponton, a csípőjénél. Sziluettje és a forma többszöri bravúros S-kanyarú hajlításai líraian utalnak a hal- és emberélet kettősségére, a sokszorozható élet, végső soron a halhatatlanság iránti sóvárgásra. De ha valakinek fogalma sincs Lampedusa Ligheájáról, a szobor akkor is magával ragadó, pompásan dekoratív.
A harmadik dunaújvárosi művésznek, ifjú Koffán Károlynak ellenben kevéssé sikerült nagyméretű tűzzománc dekorációja a műteremház falán. Piros alapon ezüstszürkén sötétle párhuzamos hasábok futnak befelé a képsíkba.
ifj. Koffán Károly: Dunaújváros 1950-1975
fotó: Horváth Tamás
A rossznyelvek sínraktárnak becézik az alkotást. Kár, hogy így alakult. Koffánt vele született és keményen csiszolt elementális rajztudása, tudományosan megalapozott színkultúrája, tűzzománctechnológiai ismeretei sokkal minőségibb murális feladatokra predesztinálják.
Bencsik István: Fiú szarvason
Milyen lebegő könnyedséggel áll karcsú lábain Bencsik István szarvasa a vörös óvoda előtt. Hátán az oldalvást ülő, ujjongó gyerekkel, akinek kitárt karjai derékszögben nyúlnak a szarvas büszkén emelt agancsának irányára. Szerencsés szobrászi lelemény. Az illetékesek a megmondhatói, hogy a mű megvásárlása után mennyi ideig hevert a Bartók művelődési központ pincéjébe, hogyan telepítették át kétszer, mígnem harmadszorra elnyerte immár, reméljük, végleges helyét.
Kiss Kovács Gyula: Dózsa
Ritkaság Dunaújváros szoborműveinek sorában a tragikus mondanivalójú alkotás. Kiss Kovács Gyula hatalmas, trónra kötözött, félrefordult fejű, a halált hozó tüzes koronát néma daccal tűrő Dózsa Györgye ilyen. Vészkiáltó, komor mementó. Számos erénye mellett – a bronzművesek munkáját dicséri – feltűnő a gyönyörűen sikerült öntés és a végsőkig kidolgozott felület gondos, minden díszt érvényre juttató cizellálása. (Az utóbbit bizonyára maga a művész hajtotta végre.)
Borbás Tibor: Ady és Léda
A tragikum vezérelte Ady és Léda mintázásakor Borbás Tibortis. Bús, babonás, tán boros, álomporoktól zúg Ady szép lehajtott feje, keserűen biggyed az ajka. Nem érdeklik sem a zakózsebbe gyűrt újságok sem a másfele révedő Léda, bal karja furcsán bicsakló vállából ösztönösen nyúl érte. Különös ez a Léda. A valóságban robusztus csipejű Brüll Adél itt szoborrá fagyva karcsú, mint egy fém virágváza, kalapja árnyékot sötétít kegyetlenül éles arcára. Léda ő egyáltalán? Nem a nemzet első kötőnéjének sorsa ellen lázadó Csinszka? Vagy nem a poéta valamennyi asszonya együtt? Dózsa esetében megdicsértük az aprólékos kivitelezést, itt lehetetlen. Valamiféle rosszul értelmezett nagyvonalúságból, nyilván arra számítva, hogy közel úgysem merészkedik senki, Léda jobb szemét egyszerűen nem dolgozták ki. Nem tudom, ki, hogy van vele, de ha nekem tetszik egy szobor messziről, szeretem közelről is megnézegetni, és még jobban szeretem, ha úgy is tetszik.
És most a tragikum után, az ógörög színjátszás gyakorlata szerint következzék feloldásul a szatírjáték. Ismeretes, hogy a Dunai Vasmű mecénási bőkezűséggel szorgalmazza a hazai vas- és acélszobrászat ügyét. Nem szeretnék jó jós lenni, de ha a vas és acél szoborkészítésre oly igen alkalmas anyag lenne, sokkal több vas- és acélszobor született volna már a sculptura több ezer éves kultúrája során, amely sokkal ősibb, mint a vashasználat maga. (Kivételek sőt dicséretes kivételek természetesen vannak, gondoljunk Brasilia csűrcsavaros térplasztikáira, vagy Vera Muhina nevezetes sarlós-kalapácsos emberpárjára, mely minden Moszfilm-produkció elején látható. Többnyire krómacélból vagy valamilyen más korróziómentessé tett acélból készültek.) Véleményünk szerint a vas tán soha nem lesz “tömegesen” elterjedt szobrászati anyag.
Mégis, a támogatás gesztusa nemes, a nyári művésztelepek érdekes, kísérletező alkatú egyéniségeket vonzottak, akik azonban egyáltalán nem kísérleteztek érdekesen a rájuk bízott anyaggal.
Vas- és acélszobrok a Duna-parton, középen Csáji Attila Keresztformájával
fotó: DH archívum
A városban szétszórtan is, a löszlépcsős Duna-parton pedig sétányszerte láthatók vas- és acélplasztikák. Bencsik István, Bohus Zoltán, Buczkó György, Csáji Attila, Csikszentmihályi Róbert, Friedrich Ferenc, Galántai György, Gulyás Gyula, Magyar József, Samu Géza, Seregi József, Szeift Béla, Szöllőssy Enikő, Vilt Tibor, ef Zámbó István munkái.
Tán Csikszentmihályi Róbert Repülőeresztője a legrokonszenvesebb. Törött öntöttvas elemekből csavarozta és hegesztette egybe egyébként főként érmeiről és plakettjeiről ismert, tehetséges művész.
Csikszentmihályi Róbert: Háború
fotó: szoborlap.hu
Semmi korrózióvédelem. Ha öntöttvas, hadd rozsdálljon – gondolhatta Csikszentmihályi. Rozsdáll is derekasan. Markáns, darabos forma. Távolról nézve görcsös árnyképe, közelről csavarozásának, hegesztésének leplezetlen titkai, repesztépéshez hasonló rései, bizarrul hámló korrodált rétegei, rőt rozsdaszemei okoznak örömet a kíváncsi szoborszemlélőnek. Nyilván nem az örökkévalóságnak szánták. Vagy ha igen, sürgősen meg kéne állítani a korróziót.
Szöllősy Enikő: Vasvirág
Nem ellenszenves Szöllősy Enikő Vasvirága sem a Munkásművelődési Központ előtti lejtős téren. Lángvágóval határozottan behasogatott vastag acéllemez, ügyesen meghajlítgatva. Kissé Amerigo Tot-os, de hát maga messire Amerigo sem mind maga találta az ötleteit, amint Borsos Miklós egyenesen meg is mondta neki magyarországi találkozásukkor.
A Vasvirág talapzatára rá van írva a tervező művész, sőt a kivitelező szocialista brigád neve is. Ez újabb problémát juttat eszünkbe. Csak látszólag mellékes. Épp Somogyi Öntelt mackóját fotóztuk, és az érdeklődő bácsinak még nem tudtunk válaszolni arra a kérdésére, hogy ki csinálta. Méltatlankodva fortyant föl, hogy miért nem írják rá minden szoborra, hogy “kit tiszteljünk” alkotójában. Valóban. Tudjuk, hogy ez Hellaszban általában nem volt szokás, tudjuk, hogy különleges dicsőségnek számított, amikor Periklész mégiscsak megengedte Pheidiásznak, hogy szobraira fölvéshessék a nevét. Korunk már, sajnos és szerencsére, nem ilyen alázatos. Véleményünk szerint is föl kellene rajtuk tüntetni a létrehozó nevét. Nem azért, hogyha valaki élménybeszámolót ír róluk, ne kelljen valóságos oknyomozó kutatást folytatnia, örömmel nyomoztunk. Hanem azért, hogy bárki tudja, kinek legyen hálás az élményért, kire dühös a környezetrongálásért, kiről feledkezzék meg gyorsan.
Avagy nem is szobrász az, kit nem ismerni meg ékes stílusáról?
Csáji Attila: Keresztforma
2012. 05. 10. Duna-parti sétány és szoborpark- képek
/sajnos egyes szobrok már hiányosan, összefirkálva…/
A szoborsétányon már kezemben volt művek és művészek listája, és úgy gondolom, meglehetősen ismerem a Szürenon-csoportbeli Csáji Attila stílusát, mégis csak hosszas kérdezősködés után tudtam acélpiramisát azonosítani. Megvallom őszintén azonban, hogy máig sem tudom, hogy melyik Galántai György térplasztikája, pedig az ő munkáit is figyelem a hirhedett balatonboglári kápolnatárlatok óta. Jellemző felületességemre és Galántai művészi modorának forgandóságára, hogy először Gulyás Gyula, mintegy konténerben vagy felvonóban szorongó figuráiról gondoltam, hogy Galántai György keze nyomán születtek, mert rá van pingálva, hogy G. Gy. A 6-os műút elágazásánál heverő, fordított V-féle ormótlan diadalívszerűségről viszont már tudtuk, hogy Galántaié, mert előre megmondták, siettünk is a helyszínre, de nagy megkönnyebbüléssel hallottuk, hogy az eredeti tervvel ellentétben mégsem fogják felállítani.
Megismertem viszont ef Zámbó István férfiasan hevert, keményen meghajlított, domborúfejű szögeit, a komolyságot huncutsággal keverő ötletről. Megismertem a szíve mélyéig folklór-indíttatású Samu Géza Temetési menetét is, csak tudnám, ki az ördög az a menet végén bandukló agancsos figura. Maga a sámán? Akkor miért van négy lába? Esetleg egy szarvas? Akkor stimmel a négy láb. Nyilván a koporsóvivők is szarvasok (nőstények vagy növendékbikák, nincs szarvuk), mivel szintén négy lábuk van. A halott viszont nem szarvas, mert neki nincs négy lába. Bocsánat, mégis lehet szarvas. Abba halhatott bele, hogy elvesztette a lábait. Ez lehet a valószínű, ugyanis ha nem szarvast temetnének a szarvasok, mire föl rendeznének temetési menetet. Vagy mégiscsak rendezhetnek. Nyilván az embert temetik. Akkor meg miért nem vígabban menetelnek?
Buczkó György: Térplasztika /2012
fotó: Horváth Tamás
“A többi néma csend”. De mégsem. A szoborpark lemezből való, belül üreges térplasztikái pompásan döngnek, ha ököllel üti őket az ember. Csak úgy zeng-zúg az egész partoldal, ha kellő eréllyel és gyorsasággal a festékrétegre ütünk. Komolyan. Kipróbáltuk. Lehet, hogy a művészek maguk is számítottak erre? Az egyik biztosan, mert munkája triangulumot formáz. Sőt a könyörtelen ifjúság a csonka gúlákból hegesztett térkeresztre többször is ráfestette: ROCK. A talapzatra pedig: DEEP ROCK. Hát ez az. Éljen a szoborpark! Éljen a deep (mély) rock! És élj te is ifjúság. Döntsd a rossz szobrot, ne siránkozz!
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
