Az elesett hősök emlékezete


Budapesti Hírlap – 1924. július 6.

Az elesett hősök emlékezete

Tízéves fordulója lesz nemsokára a világháború kitörésének, s társadalmunk mind szélesebb rétegei kezdik érezni, hogy nagy kötelességük van elesett hőseik iránt. Ez a kötelesség: a hősi halottak emlékének maradandó és méltó módon való megörökítése.

1917. évi VIII. törvénycikk
a most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről

Ezt a közérzést elsősorban a törvényhozó testület tette magáévá 1917-ben, midőn törvényt alkotott, minden községnek, minden városnak kötelességévé tévén, hogy elesett fiaik neveit hősi emlékművön megörökítsék.
Nagy dolog a törvény parancsa, meg is látta messzeható erejét a fürge üzletesség. Vállalatok alakultak, s igyekeztek a községekben elhelyezni tizedrangú kőfaragó munkákat hősi emlékek gyanánt, melyeknek nagy része még csak nem is hazai iparosok munkája volt, hanem külföldről származott. Vezető egyéniségek hamar beláták, hogy ezen az úton haladva, elsikkad a törvény intenciója, mely azt célozza, hogy szerte az országban buzdító, vigasztaló, lelkesítő emlékek támadjanak, melyeken a művészkezek ihlete dicsőítse az elesett hősök nevét.
A cél elérésének biztosítására belügyminiszteri rendelettel megalakult a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság, a HEMOB, s erre hárult a széleskörű munkásság irányítása és vezetése. A HEMOB feladata a következő: 1. hogy a hősi emlék művészi legyen, vagyis a falvakba művészetet vigyen, a városokban művészetet terjesszen, 2. hogy az emlék emberi fogalmak szerint maradandó, örökös legyen.
A HEMOB-nak ez a kettős feladata tehát oly súlyos és oly tiszteletreméltó, hogy a kik azt átértik – egyének és társadalmi rétegek egyaránt – kell, hogy érezzék az erkölcsi kényszert: ebben az akcióban a HEMOB-ban vállvetve, egyakarattal, közös célkitűzéssel felvenni a cselekvés munkáját.
Közismert tény, hogy a magyarság olyan szobrászművész gárdával rendelkezik, melynek munkássága a világ első nemzeteivel méltán versenyezhet. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság elsősorban rájuk számít, hogy az utolsó faluban is művészkezektől származó emlék létesüljön. S hogy mégis mily nehézségeket támaszt éppen ebben a kérdésben a lokálpatriotizmus, vagy a kis- és nagyközségi hozzá nem értés, csak azok tudják, akik a HEMOB-ban működtek vagy működek. Hány rossz tervet kell hétről-hétre visszautasítania, mennyi méltatlan vád és gáncsoskodás éri éppen e miatt a HEMOB-ot és ennek ellenére hány ilyen művészietlen emlék kerül mégis felállításra!
Mindnyájunaknak fájdalmas érzése, hogy a most készülő emlékek nagy része műkőből készül, alig akad egy-kettő, ahol a nemes anyagok, a kő és bronz szóhoz juthatnának. Pedig a községek áldozatkészsége sokszor igen jelentékeny a mai nyomorult viszonyokhoz képest. Ámde mit nyel el – hány vagon búzaértéket – egy-egy emlék, ha az a régi fogalmak szerint, méltó módon akarja megörökíteni a hősök emlékét. Nem riad-e vissza a legőszintéb piétás, mikor egy köbméter faragott kő 7-10 millióba, egy étetnagyságú bronzszobor pedig 60-80 millióba kerül, a művész honoráriumát egészen figyelmen kívül hagyva.
Áldatlan viszonyok ezek! S van-e remény a jobbraforduláshoz? De ne veszítsük el hitünket, hisz nincs az a rossz, mely valamely formában a jót is ne szolgálná. Hányszor teszi az anyagi nehézségekkel küzdő embert a kényszerűség, a nagyotakarás leleményessé! Ez a leleményesség a tudomány bázisán teremtette meg a műkövet, betont, vasbetont, amelyet a vér áló békevilágban a nagy nemzetek is nem egyszer alkalmaztak emlékszerű építkezéseken, sőt direkt emlékműveken. Példa rá a lipcsei Völkerschlachtdenkmal, a stuttgarti királyi kastély szobordíszei, stb., stb.
Szomorú tévedés volna tehát a magyar hősi emlékek építésénél a műkövet (betont, vasbetont) kizárni, mert bízvást állíthatjuk, hogy sok vasbeton-építmény századok múltán is állni fog, mikor a velük egyidős terméskő-építmények némelyikének a darabjai is a humusszal már régen elkeveredtek.
Nézzünk csak körül itt Budapesten. Hová lettek például 30-40 év alatt a bazilika kőszobrai a Vilmos császár-úti homlokzat íves frontjáról?
A pesti szénsav-kénsavgőzös levegő oldotta, a fagy, a nap heve repesztette, a szél elhordta őket. Három új már van helyettük.
Szomorúbb ennél, mert mindenki által látható, az erzsébetvárosi templom kőfaragványainak állapota. Pedig 1896-ban ezek is újak voltak.
Vagy miért kellett a Mátyás-templom tornyát elkészülte után pár évvel újra fölállványozni s újból megépíteni? Azért, mert, bár az alkalmazott kőanyagot a szilárdsági vizsgálat jónak mondotta, az elemek romboló erejének nem bírt ellenállani.
A szomorú példák egész sokaságát lehetne kévébe kötni a kövek természetrajzáról: több bajt és szomorúságot a lenézett műkő beton sem eredményez.
Ugyan sokszor kompromittálják, (a műkövet, betont) mert hozzányúlhat, csinálhatja minden tudatlan ember. Pedig, hogy jó, hogy világraszólóan jó, azt a szerkesztő mérnökök munkái bizonyítják. Olyan problémákat oldanak meg vele, melyek méltán sorakoznak a klasszikus korok építészeti csodái mellé. Kezükben csodákat mivel a műkő, a beton, a vasbeton, a művész mégis lealázottnak érzi magát, ha hozzá kell nyúlnia. Pedig örvendeni kellene az alkalmon, hogy egy ily anyag áll rendelkezésre, amelyből készült emlékmű egy darab, vagyis monolit; mert hiszen a kőépítmények leginkább az ő hézagaikon, eresztéiken bomladoznak. Hová fejlődhetne ez az anyag, ha az üzletesek mellett hivatott, lelkes művészkezekbe kerülhetne s egy-két mesterfogással ez az izmos rabszolga bevonulhatna a nemes anyagok társaságába.

1924. évi XIV. törvénycikk
az 1914/1918. évi világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről

Most, midőn a kényszerűség művészt és megbízót a műkőbeton felé hajlít, tán fejlődni fog a betonanyag természetéből folyó technikai eljárás, mely értékes, maradandó emlékműveket fog eredményezni.

Bory Jenő

NYUGOSZNAK ŐK A HŐS FIAK DÚLÓ CSATÁK UTÁN

1923 nyarán a dunapentelei elöljáróság megállapodott Debreceny Tivadarral, hogy november l-ig a világháborús emlékművet (65 mázsa búzaértékben) megalkotja és felállítja. Az anyagiakat az adózás arányában vetették ki a birtokos parasztokra, nagybirtokosokra, kisiparosokra és kiskereskedőkre. Ez a terv azonban nem valósult meg, így 1924 júniusában Bory Jenő szobrászművésszel állapodtak meg az emlékmű elkészítésében. A Bory Jenő által készített szobrot az iskola előtti téren állították fel. Felavatása 1924. november 16-án történt.

Megjelent: Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. /1975
Farkas Gábor: Dunapentele története a kapitalizmus korában 1850 – 1950

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

 

Dunaujvaros