Acéltű és galamb


Fáklya – 1975. június 8.

ACÉLTŰ ÉS GALAMB

Hogyan lehet egy olyan városnak felszabadulási emlékművet készíteni, amely a felszabaduláskor nem is létezett, de a felszabadítóknak köszönheti, hogy létezik? És megszületett a terv: égbe nyúló acéltű és körülötte fémből 150 repülő galamb. Munka és béke. Ez a város hazánk acéllemez- és hegesztett acélcső termelésének csaknem 100 százalékát adja – és nyugodtan termelni csak békében lehetséges.


Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész alkotását Dunaújváros 25. évfordulóján állították fel
fotó: MTI/Horvát Péter

Dunaújváros a szovjet-magyar barátság élő szimbóluma. Attól kezdve, hogy a gyáróriást szovjet mérnökök tervezték, hogy a gépi berendezés legnagyobb része a Szovjetunióból került hozzánk, hogy a vas legfontosabb nyersanyagát onnan kapjuk – ma is segítik szovjet szakemberek a termelést, a továbbfejlődést.

A Dunai Vasmű szovjet tervezőinél

Együtt érkeztem a krivoj-rogi érccel Dunaújvárosba. Igaz, a vaskohászat e nélkülözhetetlen alapanyaga hajón jött, mi meg kollégáimmal autón – a város születésének 25. évfordulójára rendezett újságíró rallye résztvevőjeként.


A “25 éves Dunaújváros” újságíró-autótúra egyik résztvevője, a rádióból és televízióból ismert népszerű riporter, Petress István – indulás előtt, Zsigulijával

Még aznap délután randevúnk volt a frissen kiömlő, izzó nyersvassal.
A kémények barnás-vörös füstje jelezte, hogy közeleg az öntés ideje, amiről semmiképpen sem akartunk lekésni.
Végigrobogtunk a bejárathoz vezető útfolyosón, amelyet kétoldalt garázsok végtelen sora szegélyezett. A gyári dolgozók kocsijainak fűthető hajlékai. romezer autó van a városban, s ebből 1700 garázsban.
A kapu előtt kiosztották a fehér anyag sisakot, s a modern, számítógépes automata adagoló mellett bekukkanthattunk a csapolótérbe és végignézhetjük, ahogy oxigénbefúvással éppen nyílást vágnak a nagyolvasztó 1 méter 80 cm vastag agyagfalán. Vakító fehér fénysugár lövellt a sötétbe.
Ez már a vas? Nem. Majd ha csillagokat látunk hangzik a válasz.


Ismerkedő sétán a magyar nehézipar egyik fellegvárában, a Dunai Vasműben, amelyet a Szovjetunió segítségével épített Magyarország. A vasmű fejlesztését ma is segítik szovjet szakemberek.

S valóban. Hirtelen, mintha száz meg száz hatalmas csillagszórót gyújtottak volna egyszerre, a terem tele lett repkedő, szikrázó, hulló csillagokkal. A világosságban fekete árnyként irányítottak, figyeltek, tették dolgukat a kohómesterek, hogy a félelmetes, izzó folyam engedelmesen haladva medrében a 100 tonnás üstbe ömöljön.
Ahogy a kiáramló tűzfolyam megszelídült, bemerészkedtem az egyik értő ember mellé.
Lénárt István a gyár születése óta dolgozik e helyen. Nyolcórás munkaideje alatt háromszor csapolja meg a kemencét. Sokszor meginterjúvolhatták már, hiszen fényképét ott láttam a rosról készült könyvben is – mégis kiszavartan mosolyog, amikor fotózzák. Szűkszavú, szerény. A legtöbben azt kérdezték tőle, mennyit keres egy kohász, aki itt a vasporban, forróságban tölti napjait, 3500-tól 6000 forintig. Senki nem sokallja, senki nem vállalná, mégis megértik, hogy a vas urának lenni – nehézsége ellenére – fenséges szépséget rejteget. Ez a munka szenvedéllyé válik, amelyhez hűnek kell maradni.


Lénárt István kohász a gyár születése óta dolgozik a Dunai Vasműben, a kohó mellett

Mi minden készül a megdermedt lávából?
Nehéz lenne felsorolni a termékeket, a Testvériség gázvezeték csöveitől a radiátorokon át a gombostűig, hiszen a vas az acél nyersanyaga.
A nagyolvasztóból a csőgyárba mentünk, ahol tanúi lehettünk a Testvériség távvezeték születésének, végignézve, amint a széles acéllemezt spirál alakúvá csavarják, majd összehegesztik a gépek, s a mellettük dolgozó emberek. A munkások, akik türelmesen válaszolnak az újságírók kíváncsi, s naiv kérdéseire, okítva bennünket a gépek, egyben szerény, kimondatlanul a maguk egyre magasabb szintű tudományára.
Megtudjuk többek között, hogy ma már a kohósalakot is hasznosítják. Egy havi pihentetés után, vasúti ágyazókőként alkalmazzák, s több más mellett vizet hozzátéve igénybe veszik a cementgyártáshoz, a folyékony salakból pedig gyapotszerű anyagot készítenek csövek szigetelésére.

Természetesen a fiatal gyárváros problémákkal is küzd. Igaz, hogy itt csaknem mindenki központi fűtéses, melegvizes új lakásban él, de a lakások a gyerekek számának növekedésével egyre kisebbnek tűnnek, s az újabb üzemek beindulásával, a fejlesztéssel nagyobb, újabb lakásokra van lesz szükség.
A szimpatikus tanácselnök, Sófalvi István elmondotta: a nagyobbítást egyelőre úgy akarják megoldani, hogy nem úgynevezett “beugró” erkélyes, hanem a ház falán kívülre helyezett erkélyes lakásokat építenek. Így a gyerekesek számára jelentős helyet, nagyobb szobákat nyernek.
Gond, hogy kevés a víz. S csak az Ercsiben építésre kerülő új vízmű oldja majd meg a problémát. Addig takarékoskodni kell.
A vízpart veszélyes csúszása a partfal kiépítésével, csatornázásával megállt – itt is szovjet mérnökök segítettek a gondok megoldásában és segítenek a továbbiakban is.
A barátság él, s nemcsak időleges. Az ércet szállító szovjet hajók legénysége a szocialista brigádokkal tart szoros kapcsolatot, s az egymásután létesült üzemek, köztük a papírgyár, amely az ország író- és nyomópapír szükségletének 75 százalékát adja, szovjet gépparkjával újabb baráti szálakat is kötött. De így van ez a Férfiruhagyár, a Fehérneműgyár, a Fésűsfonóda, az Óragyár esetében is, mert nemcsak a géppark köti és őrzi e szálakat.

Somlyó Zsuzsa
FOTÓ: SIMAY és NAGY

Dunaujvaros