Délmagyarország – 1951. március 22.
SZEGEDI TOBORZOTTAK DUNAPENTELÉN
HÉTFŐN ESTE 10 órakor 30 ember szállt vonatra a szegedi állomáson. Többségében fiatalok, vidámak, elégedettek. Kezdetben csak barátkoztak, történeteket meséltek el egymásnak eddigi életükből, beszéltek céljaikról. Ki a kislányról mesélt, akit rövidesen el akar venni feleségül, ki a kisfiáról, aki most teszi meg az első bizonytalan lépéseket. Rohant velük a vonat, nappalra, fordult az éjszaka s máris ott voltak utazásuk végcéljánál.
Kicsit bizonytalanul tekintettek fel a kis falusi állomáson, mintha azt kérdezték volna egymástól: “Jó helyre jöttünk?” “Ez volna az a hely, amiről annyit hallottunk?” De amikor meglátták az előkészületeket a készülő új állomásépülethez, tudták: jó helyen állt meg velük a vonat. Megérkeztek Dunapentelére. Nem jutott idő a hosszas tépelődésre, mert odalépett hozzájuk egy középkorú elvtárs s barátságosan érdeklődött:
– Maguk a szegedi toborzottak?
Nem voltak nagy szavak, nagy fogadtatás, de mind a harminc ember szívébe melegség lopózott, amikor hallgatták a rövid beszédet: “Ismerjük, megtanultuk becsülni a szegedi munkásokat. Reméljük, magukban sem fogunk csalódni, s ugyanúgy megállják a helyüket, mint azok a szegediek, akik itt dolgoznak.”
PÁR PERC MÚLVA már autón ültek, mely robogott velük a csodálatos város felé, mely máról-holnapra nőtt ki a földből. Új, négy-ötemeletes paloták, az épülő házak sokasága s szédítő forgalom tárult szemük elé. Az egyik toborzott, Doktor Márton meg is jegyezte:
– Talán még nagyobb itt a forgalom, mint Pesten…
Mintha futószalagon történne itt minden, olyan gyorsan peregtek az események. Gyönyörű, korszerűen felszerelt egészségházban vizsgálták meg őket tetőtől-talpig. Mindenki megkapta a szükséges egészségügyi tanácsokat s mehettek a Betonútépítő Vállalat pentelei kirendeltségének irodájába. Egy-kettőre elintézték a felvétellel kapcsolatos adminisztrációs teendőket s perceken belül ki 100, ki pedig 200 forinttal lett gazdagabb. A szerződéskötések után járó jutalom volt ez. Aki félévre kötött szerződést 100, aki pedig egy évre, 200 forint jutalmat kapott.
VALÓBAN szinte szédítő itt Dunapentelén, a vas és acél épülő városában a forgalom. Munkások jönnek-mennek, autók, motorkerékpárok verik fel a port. Mindenkinek sürgős a dolga, mindenki siet. Az építés, a munka hatalmas tempója diktálja ezt a sietséget. A szegedi toborzottaknak azonban mégis alkalma nyílik pár perces beszélgetésre egyik, vagy másik “benszülött” dolgozóval. A legelső kérdés: a kereset. “Mennyit lehet keresni?” A felelet mindig egy mondattal kezdődik: “Ki, hogyan dolgozik!” Annyit azonban mégis megtudtak, hogy a kereset általában 800-1200 forint között mozog. Nem egy dolgozó mondta ezt, hanem 10-20, sőt egyesek még a bérelszámolási lapot is megmutatták, hogy hitelesebb legyen. Csillogott a szemük a szegedi toborzottaknak: “No, ez sikerült!”
A fiataloknak azonban a kereseti lehetőségeken kívül még más igényük is volt “Lehet itt szórakozni?” A legtöbb kérdezett elnevette magát ezen a kérdésen. Aztán már a szegediek is nevettek, amikor hallották a válaszokat. Hogyan is lehet ilyet kérdezni itt, Dunapentelén?!” – Hatalmas könyvtár áll a dolgozók rendelkezésére, a moziban a legújabb filmeket vetítik, van kultúrház, kultúrcsoportok … Mi kell még?
PERSZE nem lehetett sokáig kérdezősködni, mert Dunapentelén alig van drágább valami, mint az idő. Irány a raktár. Felvételezni a felszereléseket. Miből áll ez a felszerelés? Először is egy vadonatúj, rugós, sodronyos agyból. Ehhez persze teljes hozzávaló. Ahogy itt mondják: cugehőr. Új szalmazsák, fejpárna, fehér lepedő, jó meleg pokróc és mindenkinek saját lavór. A pajtában megtömhette mindenki a szalmazsákját úgy, ahogy szereti. Puhára, keményre, kinek milyen a gusztusa. Az egész felszerelés a munkásokkal együtt ismét autóra kerül s megérkeztek a szálláshelyre.
Érdemes pár szóval leírni ezt a szálláshelyet. Új, hosszúkás téglaépület, nagy szobákkal. Egy szobába azért 20 embernél több nem kerül, úgyhogy tágas, világos a szálláshely. A kályhák ott állanak befűlve, hiszen – bár tavaszias az idő – jól esik még a meleg. Hamarosan berendezkednek s az arcokon meglátszik, hogy meg vannak elégedve. Többen hangosan ki is fejezik ezt:
– Hát voltunk már sok munkán, de ennyire rendben azonban még sehol sem mentek a dolgok. Jó lesz itt dolgozni.
Berendezett munkásszállás az Intercisa Múzeumban
fotó: Élet és Tudomány 2016
Mások megtoldják:
AZTÁN FIZETIK a hazautazást. Aki pedig sűrűbben akar hazautazni, kap munkásjegyet. Mondták itt az irodában is….
Izgatott beszélgetés. Szinte mindenki egyszerre beszél. Történetek kerülnek elő az öregebbektől a régi munkahelyekről. Az egyik (volt kubikos) dühösen belesuhint a levegőbe:
– Úgy kellett kunyerodni egy kis munkáért… Most meg? Tálcán hozzák, az ember elé az ilyen jó munkát.
Kirobbanó nevetés kíséri, amint olyan mozdulattal lép egyet, kettőt, mint a pincér a tálcával. Egyetlen komoly arc van csupán. Ki is böki hamarosan, mi rágja a máját:
– Szép, szép, de a koszt… Az hogy lesz. Mert az ám a fontos…
Mind a harminc arc komoly lesz egyszerre, várakozásteljesen néznek a vállalat megbízottjára. Ismét vidámra fordul azonban a hangulat, mikor meghallják, hogy a vállalat a megígért 5 forint 50 filléres áron nemcsak biztosítja a napi háromszori bőséges étkezést, hanem további kedvezményeket tesz ezen a téren. A reggelit autón szállítják a szálláshelyre. Az ebédet a munkahelyükre szállítja a vállalat, a vacsorát pedig kívánságuknak megfelelően vagy a munkahelyen, vagy a szálláshelyen kapják meg. Igen jelentős még az is, hogy egy kilometernél távolabb eső munkahelyre autón szállítják a dolgozókat.
– Nézd ezt a várost! A szemünk láttára nőtt ki a főidből, mi építettük, mi, fiatalok!
fotó: Dolgozók Világlapja 1951
HOSSZÚ VOLT az út, fárasztó az éjszakai utazás. Még csak szürkül, de már többen végigheveredtek az új fekhelyen. Holnap már dolgozni kell s ehhez pihenésre van szükség. És március 21-től kezdve 80 munkáskézzel több építette büszkeségünket, a Dunai Vasművet.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
