Megjelent: Népszabadság 1974. október 19-i és 20-i számában

DOBOS ILONA:

EGY AZ ELSŐK KÖZÜL

Garancz Istvánnak, a felszabadu­lás utáni egyik első útépítő munka­vezetőnek élettörténetét az 50-es évek elején jegyeztem fel az épülő Dunapentelén.

Tanyán laktunk, ott is szület­tem. Szolnok megyében, 1899-ben. Apám béres volt a Pap­birtokon. Én voltam a családban az ötödik. A tanyáról bevittek keresztelni a faluba. Az úrtól kaptak egy kétkerekű kordét, ab­ban tolt apám a magas hóban. Karácsonykor. Útközben neki­mentünk egy nagy dombnak, ki­estem a kordéból. Csak a sekres­tyében vették észre, hogy nem vagyok meg… Öt kilométert gyalogolt értem vissza az apám. Két óra hosszat feküdtem a hóban, semmi bajom sem történt…
Mink minden évben hurcolkodtunk. Apám nem tűrte a meg­aláztatást; ha ispán, intéző, kasznár bántotta, inkább elment. Két méter magas, hatalmas, erős ember volt. Egyszer báró Harkány­nál szolgáit apám, Abonyban. On­nan is menni kellett, azonnal. Két szekérre rakták, ami holmink volt, kivittek az abonyi határba. A cselédek nem merték lepakolni a szekeret, hiába parancsolta meg az uraság. Csak egy szolnoki ház udvarán rakodtunk le, rokonok­nál, itt maradtunk aztán fél évig.
Hat elemit jártam, tanyai isko­lában. Nem tett az ki három esz­tendőt sem. Hat-hét éves korom­ban már az ökröket vezettem. Nem szerettem őket, mert mindig letaposták a sarkamat. Hetenként kétszer kihajtottak minket a vas­út mentén kavicsot szedni.
Tizenegy éves koromban jártam utoljára iskolába, Tószegen. Utá­na elmentem kanásznak, nagypa­rasztokhoz.
Már akkor tizennégy gyerekből csak hét élt.
Kukoricát, babot ettünk legin­kább. Volt, hogy disznót öltünk, de nem minden esztendőben, csak amikor nem vette el Isten a ma­lacot – ahogy mondani szokták. Tiszta búzát nemigen adott az uraság, csak kétszerest. Ahol nem termett rozs, ötven kilométerre is elszekereztettek érte, azt adták a cselédnek, a búzát meg hagyták megpenészedni.

Cipője vagy csizmája csak a két legnagyobb gyereknek jutott. Ha valamiért télen ki kel­lett mennünk, elébb mindig összevesztünk, ki húzza fel a cipőt.
Szüleim a katolikus hitben ne­velődtek erősen. Én is nagyon vallásos voltam, egészen katona­koromig. Apám még akkor is az Üdvözlégyet mormolta, amikor az ökröket hajtotta. Közben károm­kodott nagyokat. Ha templomba mentem, minden szentet végig­imádkoztam, nehogy valamelyik megsértődjön.
Tizenegy éves koromban Egedi Mihályhoz kerültem kanásznak. Kilencven disznót, hatvan libát, nyolcvan pulykát, hat tehenet tar­tott. A disznókat a tarlón kellett őrizni. Ha leharapták a kukori­cát, engem vertek meg! Csak ak­kor nem ütött a gazdám, ha nem ért rá. Ha bármivel megharagí­tották, ha összeveszett a felesé­gével: engem rakott meg. Ezek engem örökké káposztalevessel, keserű túróval etettek. A községi képviselőtestület tagja volt a gaz­dám, mindig fényes csizmában járt. Egy kisfia volt, akkoriban éppen ötéves. Később ügyvéd lett.
Innen Király Mártonhoz ke­rültem. Az már nem volt olyan lelketlen. Két testvéréé volt a birtok és a ház, százhúsz holdat bírtak közösen. Ahhoz száz disz­nó, tizenkét-tizenhárom marha, ötven hízó.
A két család több cselédet is tartott; a cselédeket mindég egymásra uszították a testvérek. Én sem szerettem a szomszéd cse­lédeket, talpnyalók voltak.
Nem is az én gazdámmal gyűlt meg itt a baj, hanem a bátyja feleségével meg gyerekeivel. Négy gyerek volt, ezek is verték a cse­lédeket, engem is. Ezt már nem lehetett bírni! Elég volt a felnőt­tek ütlegeit eltűrni.
Egyszer a szülők vásárba men­tek, a gyerekek meg kieresztették a malacokat, megélték a mézet. Mikor az anyjuk hazatért, rám fogtak mindent. Ütött-vert az asszony, ahol csak ért! Piszkavas­sal. Egyszer csak elöntött a mé­reg! Leakasztottam a szegről a kanászostort, ezzel úgy elagyabugyáltam az asszonyt, hogy lesza­kadt róla a ruha. Utána még a gyerekeket is! Mind ott ríttak a verandán, mikor este danolva megérkeztek a gazdák a vásárból.
Itt sem maradhattam ezután.
Tizenhét-tizennyolc esztendős voltam, amikor 1917-ben bevo­nultam katonának, Szabadkára.
Lópucolás közben is mindig imádkoztam… Nagyon jól ta­nultam, három hónap alatt káp­lár lettem.

Összekerültem ott tizenkét pes­tivel, nyomdászok voltak. Ezek örökké elégedetlenkedtek, vissza feleseltek.
– Miért megyünk harcolni? Engem ez akkor nagyon fölháborított.
– A hazát kell védeni, a ki­rályt! Isten akaratja nélkül sem­mi sem történhetik! – ilyeneket válaszolgattam.
Próbáltak a nyomdászok vilá­gosítani, de hiába.
Amikor az olasz frontra kerül­tem, eleinte lelkesen harcoltam, még ki is tüntettek ezüstérem­mell Csak itt, a nagy harcokban, látva a sok szenvedést tagadtam meg először az Istent. Wipler bá­csit jól ismertem: szabadságot kért, a lánya esküvőjére akart el­menni. nem engedték. Egy nagy ütközet után aztán ott feküdt hol­tan Wipler bácsi, nyakában a Szent Antal-éremmel. Leszakítot­tam akkor az enyémet, attól kezd­ve nem hittem.
1918-ban jutottam Budapestre, súlyos sebesüléssel.
A kórházban hallottam először a tizennyolcas sztrájkokról. Egy­szer egy munkást szállítottak be aki az Orczy úton sebesült meg. A frontkatonák egy része így beszélt:
– Mi kinn nyolcan ettünk egy csajkából, éheztünk, mégis har­coltunk. Ezek meg itt sztrájkol­nak?

Nyomdászokat is hoztak be, sebesülten. Sokat beszélgettem velük. Akkor már kezdtem oko­sodni…
1919. március 23-án bevonultam a Vörös Hadseregbe.
Nyíregyháza és Nagykálló kö­zött harcoltam. A parancsnokunk orosz fogságból tért haza, földim volt, Guttmann marhakereskedő fia. El-elmondta nekem, mi történt Oroszországban. Sokat ta­nultam tőle…
Egyszer elindultunk öten Nagykállóra, Károlyi gróf birtokára. Ezt már akkor román katonaság szállta meg. Amikor megláttak minket, lövöldözni kezdtek. Mi is rájuk, Guttmann kivételével. Guttmann inkább beszélni kez­dett hozzájuk.
– Ne lőjelek ránk, mink test­vérek vagyunk! Inkább az urakat irtsátok!
Nem lőttek tovább. Guttmann sokáig beszélgetett még velük. Amikor elindultunk visszafelé, egyszerre csak lebukott a lová­ról. Hátulról lelőtték a király ka­tonái…
Huszonhat esztendős voltam, amikor megházasodtam, 1924-ben. Nehéz volt a nősülésem, mert na­gyon szegények voltunk. Ráadá­sul apám is megbetegedett, ami nagyon megnehezítette a helyzetünket 14 napra hogy megnő­sültem, halt meg az apám.
Apósoméknak tíz hold földjük volt, szép lovaik. Báró Harkány­nál volt az apósom summásgazda. Nagy talpnyalók voltak! Ne­kem már régebben tetszett a lá­nyuk, de – gondoltam – gazdag leány ez, nem fordítottam rá gon­dot. Egyszer, úgy estefelé, megint látom a lányt, az ökröket vezette haza. Nagyon sokat dolgozott ott­hon! Olyan szép volt, azt gondol­tam: akármi lesz, elmegyek hoz­zájuk!
El is mentem… A lányon kí­vül senki sem szólott hozzám egy szót sem. Mikor a lány kikísért, megmondtam neki, hogy hozzá­juk akarok járni. Az apósomék sehogyan sem akarták.
Még akkor is csak közös ünneplőnk volt az öcsémmel. Ha egyikünk felvette, a másiknak vasárnap is a hétköznapira kel­lett fanyalodnia.
Meg azért sem akarták, mert híre ment, hogy én goromba em­ber vagyok… A lány mégis hú­zott hozzám, járkált velem bálba, mindenhová. Én meg szerettem nagyon, elhatároztam: feleségül veszem, akármi lesz!
Egyszer a bátyja este megle­sett, megvert. Akkor elmentem hozzájuk, jól elraktam én is, de még az öccsét is, aki segítségére jött. Kitiltottak a házukból.

Megbeszéltem a lánnyal egy nap, hogy elmegyek hozzájuk. Együtt ültünk a szobában a szü­lőkkel. Mondom, hogy feleségül akarom venni a lányukat.
– Nem adjuk! Milyen dolga lesz melletted? – azt mondja az apósom.
Akkor felálltam. Marika meg szó nélkül fogta a kendőjét – az ágyra volt terítve -, indult ki velem. Mikor már a kapuban voltunk, utánunk kiabált az anyó­som:
– Gyere vissza, Mari! Iratkoz­zatok be holnap!
Visszamegy a lány. Én meg utánakiáltok:
– Ha bántani merik, velem gyűlik meg a bajuk!
Másnap beiratkoztunk…
Már házasok voltunk, de csak haragudtak rám apósomék. Sok tehenük volt, de tizennégy év alatt nem ittam meg náluk két li­ter tejet! Meg akartak szelidíteni.
– Minek jársz vidékre meg Pestre dolgozni? Gyere báró Har­kányhoz aratni!
Egy nyáron el is mentem, de nem tudtam én ott megmaradni. Anyósomék jóban voltak a Har­kány intézőjével, Barkóékkal. Kövér, sánta asszony volt az intézőné, bottal járt. Megzápult ka­csatojásokat vitt az anyósomhoz, hogy adják el, az meg a felesé­gemet küldte a piacra eladni.

Pilisvörösváron dolgoztam akkoriban, utat borítottunk. Este begyün egy ember a szállás­ra, azt mondja:
– Az a Törőcsik lány rossz to­jásokat árul! A feleségem vett tő­le, mindben döglött kiskacsa vót!
– Mér nem vágta a fejéhez a felesége? – mondja rá az egyik.
– Elment hozzá az asszony… Nem is az ő tojásait árulta, ha­nem az intéző úrékét.
Hej, rossz volt ezt hallani!
Hét végén hazamentem, mon­dom a feleségemnek:
– Nem szégyelled magad? A szegény embereknek záptojásokat adsz el?!
A feleségemet nem akartam bántani, átruccantam az anyósomékhoz.
– Ha még egyszer ilyet csinál­nak a feleségemmel, magukra gyújtom a házat!
Az intézőék megharagudtak rám, amikor megtudták, mit csi­náltam.
– Nem jó vejük van, goromba ember! – mondták.
Ezért aztán haragudtak rám az apósomék…
A feleségemnek is elege volt már a szüleiből.
– Látod, gazdagok voltatok, mégis folyton kapáltál, most meg nem dolgozol! – montam, mert­hogy mellettem nem járt el mun­kába.
Akkor már három lányunk volt, utóbb még négy lány született.

Szegény feleségem méhrákban halt meg. Özvegyen maradtam a hét lánnyal. A gyerekeket az édesanyámra bíztam.
Egy
év múlva, hogy az asszony meghalt, Újszászon kaptam munkát. Megismerkedtem itt egy özvegyasszonnyal. Három hold földje, szőlője meg háza maradt az ura után. Két gyereke volt, egy fia meg egy lánya.
Jártam
az asszonyhozNem mondtam előbb, hogy hét lánnyal maradtam, csak kettőről szóltam, nehogy elijesszem. Egyszer aztán, karácsony előtt, gondoltam most már csak megvallom az igazat. Elmentem hozzá és mondom, hogy hét lánnyal maradtam özvegyen.
Nem kívánom, hogy hét lányra menjen férjhez. Nem jövök többet magához! Minden csoda három napig tart. Majd nem beszélnek sokáig arról, hogy én jártam magához
El
is indultam. Mikor a kapuhoz értem, az asszony utánam kiáltott:
Azért még vasárnap gyüjjön el!
El
is ballagtam hozzá vasárnap. Olyan hidegen kérdeztem:
Mit akart még mondani nekem?
Ne legyen már ilyen fakír! Most már magához megyek akkor is, ha húsz lánya van!
El
is vettem
A
feleségem árvalány volt, öten voltak testvérek, amikor árván maradtak. Hármat a lelencbe adtak. A feleségemet egy ügyvéd vette ki a lelencből, annál nőtt fel. Nagyon sokat kellett dolgoznia, tehenet fejni, disznók alól ganézni… Nagyon rossz sora volt! Igyekezett, hogy a lányaim ne érezzék, hogy nincs anyjuk… Nagyon volt a lányaimhoz, azok szeretik is! Most már senki sem gondolja, hogy nem édesanyjuk! Neki is volt két gyereke, aztán született még kettő. Így most tizenegyen vannak.

A Friss Újságban olvastam, hogy Varju János építészmérnök munkást keres. Nem találtam akkoriban munkát. Elmentem a hirdetésre.
Nagyságos mérnök úr, olvastam, hogy útépítő mestert keres. Jöttem jelentkezni.
Milyen igazolványa van? Igazolványom nem volt, de mondtam, hogy érdeklődjön utánam Helferstein-nél, Szabadosnál, akiknél azelőtt dolgoztam. Rögtön érdeklődött telefonon.
Jól van mondta utána -, felveszem. Mik az igényei?
Megegyeztünk
végül: 91 pengő heti fizetést kaptam, lakást és útiköltséget. Kéthetenként mehettem haza. Amikor már megírtuk a szerződést, mondtam Varjunak:
Mérnök úr, én kommunistagyanús vagyok. Nekem hetenként kétszer jelentkeznem kell a rendőrségen. Megértem, ha emiatt nem akarna felvenni.
A
mérnök nagyon meg volt szorulva.
Idehallgasson! Meglátom, milyen munkát végez. Ha jót, nem törődöm vele, hogy este mit csinál, mit olvas!

Megkaptam a megbízólevelet. 1943-ban Nagyváradra mentem. Varju építette a nagyváradi repülőtér laktanyáját. Itt is állandóan jelentkeznem kellett a csendőrségen. Felfigyeltek az emberek, rövidesen mindenki tudta, hogy kommunistagyanús vagyok. Észrevettem, ki húz hozzám, ki szeret velem beszélgetni. Azok előtt nyíltan beszéltem.
Az
irodában volt egy rádió. Egy csendőr ült bent az irodában, annak minden reggel vittem be a pálinkát, ezért megengedte, hogy hallgassam az orosz rádiót Volt, hogy öten-hatan is hallgattuk. Az embereknek mindig elmondtam, mit beszélt. Az ellenségeseknek úgy, mintha nekem sem tetszene:
Már megint jöttek vagy ötven kilométert ezek az oroszok, a fene egye meg!
A
kantinban kétfajta ételt főztek. Egyiket a vezetőknek, a másikat a dolgozóknak. Ha ebéd volt és megmaradt vacsorára, azt mindig a vezetők kapták meg. Ha rossz volt, a munkások. Én mindig a munkások között ettem, pedig volt ott még öt munkavezető, azok mind külön ettek. Ezek ütötték a dolgozókat, a nőket csak ringyónak mondták, a férfiak csak palik, tahók voltak előttük. Mindig mondtam nekik:
Hogy lehet így beszélni? Hát ha az oroszok bejönnek, biztos, hogy ezek az itteniek felakasztanak titeket és igazuk is lesz! Hát ti kik voltatok? Tik is csak ilyen munkások voltatok, mint ezek!
Hát hogyan beszéljünk velük? Másképp nem fogadnak szót!
– Én sem beszélek így, mégis éppúgy elvégzik nálam a munkát, mint nálatok!
Két-három munkavezetőn fogott is a beszéd, de Nagy János csak gorombáskodott tovább is.

Egy este föltálalták a munkásoknak a bablevest, a vezetőknek meg a borjúpörköltet. Én is borjúhúst kaptam. Fogtam a tányér pörköltet, kivágtam az ablakon.
– Nekem nem megy le a torkomon! Mért nem inkább azoknak adják a húst, akik egész nap dolgoznak? Mi csak sétálunk egész nap!
Begyütt az étterembe Varju, mindjárt körülvették:
Garanczból kitört a kommunista!
Varju behívatott a szobájába.
– Mester! Hát mi történt magával?
– Igazam vót! Ha jó marad meg, a mérnököknek adják, ha rossz a munkásoknak. Mit gondol, mit szólnak ehhez a munkások?
Ezután úgy történt, hogy ha rossz volt az ebéd és megmaradt, a disznóknak adták és hideg vacsorát tálaltak.
Ezek miatt a dolgok miatt szerettek az emberek.
Megismerkedtem itt Nagyváradon egy foltozószabóval, akinek hat gyereke volt. Minden vasárnap eljártam hozzájuk. Itt nyíltan lehetett beszélni!
1944 márciusában, amikor a németek begyüttek, még a csendőrök és katonatisztek is fel voltak háborodva.
– Ide egy se jön be! Inkább a románokhoz csatlakozunk, de ezt nem engedjük!
A főhadnaggyal nyíltan beszéltem ebben az időben a kommunizmusról. De még a csendőrökkel is arról beszéltünk, hogy szervezzük meg a németek ellen a harcot. Arra számítottunk, hogy országszerte ellenállás lesz. De nem történt semmi…
Egyszer csak megjött a rendelet a zsidók összeszedéséről. Azonnal mentem a szabóhoz. Ott már volt a kapuban egy hatósági ember.
– Mit akar itt?
– Itt van egy öltöny ruhám.
Beengedtek hozzájuk, már ott is voltak idegenek. Egy percre egyedül maradtam vele: azt mondja: a konyhaasztal lába alá van elásva egy kis pénz, vegyem magamhoz, őrizzem meg nekik. De akkor nem lehetett hozzáférni, meg nem is volt ez akkor már fontos.

Mikor kijöttem az utcára, ott álltam még egy darabig, vártam, mi lesz velük. Láttam, amint hajtották ki őket a házból. Egy kézikocsiban tolta a szabó feleségestül öreg szüleit – felül voltak szegények a nyolcvanon – meg a legkisebb két kisgyereket. Hajtották őket végig az utcán, be a laktanyába… Hát ezt soha nem felejtem el!
Másnap már hozták az emberek a csillárokat, ruhákat, edényeket… Megvásárolták a laktanyában, meg ahol még árulták a zsidó holmit. Akik azelőtt az utcán kéregettek, mind felöltöztek slafrokba, szép ruhákba…
Ezután is mindennap láttam, hogy bántották, ütötték az embereket, hajtották be a vagonokba. Gyerekekkel, öregekkel együtt összezsúfolták őket. Négy halottat – mielőtt elindultak volna – kihajítottak az ablakon. Vízért kiabáltak, elájultak, még csak közel sem lehetett hozzájuk menni. “Lázadtatok volna fel, pusztítottatok volna el néhány gazembert, úgyis meghaltok!” – gondoltam. De hát csak tűrtük mink is, akik néztük, ők is…
Negyvenkilenc elején Varju levelet írt, hogy most mindenfelé nagy építkezések vannak, álljak be hozzá újra munkavezetőnek. Meg is kerestem Budapesten és akkor elküldött Mohácsra. Egy év múlva aztán megtudtuk, hogy itt Pentelén kezdődik a nagy építkezés. Elküldött Varju Pentelére.

1950. április 28-án értem Dunapentelére, egy szombati napon. Esett az eső, lucsok, sár mindenütt. Bekutyagoltam a faluba, a mostani Felszabadulás étterembe; akkor Nagyvendéglő volt. Cigányok vettek körül, vinni akarták a kosaramat. Mind kérdezősködtek:
– Maga mér gyütt ide?

Fizettem nekik fröccsöt, aztán kérdem tőlük: nem tudják, hol lesz az építkezés? Mondják ám, hogy voltak itt télen orosz és magyar mérnökök. Az egyik ajánlkozott, hogy elvezet arra a helyre, ahol a mérnökök jártak.
Gerendaiéknál laktam újra, mint jó pár évvel ezelőtt.
Május másodikán kezdtem munkához. Én kezdtem el itt a munkát. Harminc embert kértem a faluból. Akkor még munkanélküliség volt, állandóan gyüttek a nyakamra az asszonyok, emberek. A FÉKOSZ vezetője azt mondta, hogy a környéken kétszázötven munkanélküli van, máshonnan munkást nem hozhatok. Rövid idő alatt annyi munkásra volt itt szükség, hogy azt már nem tudta ellátni a falu, de még a környék sem. Táviratoztam Abonyba harminc emberért.
A cigány kivezetett, megmutatta, hová tűzték ki a sikló helyét. Volt itt két fiatal mérnök, azok tűzték ki, de olyan nehezen ment, ötször is elölről kezdték a munkát. Végül is azt mondták:
– Ünnepélyesen kijelentjük, hogy nem tudjuk itt a sikló helyét kitűzni!
Rám bízták, csináljam meg én.
Vettem egy négyméteres londinát, rászegeztem egy deszkát, így mértem ki a sikló helyét.
– Így könnyű! – azt mondják.

– Miért nem csinálták meg maguk? – mondom erre én.

Mikor már félig-meddig elkészült a sikló, segíteni akartam az embereknek, hogy ne saroglyával vigyék a földet, kavicsot, hanem csillékkel. Megpakoltam két csillét: ráültem; először én akartam vele menni, lássam, jó-e. Nehogy másnak történjék baja. Befékeztük mind a két csillét: csak leszaladt a kocsi! Csak úgy füstölt, szikrázott, lángolt… Mikor a szakadékhoz értem, láttam, hogy nincs mentség!… Hirtelen leugrottam a csilléről. Olyan szerencsésen estem, hogy semmi bajom sem történt, csak egy kicsit elszédültem. Pár percig fekve maradtam. Akik arrébb álltak, mind azt hitték, belezuhantam a szakadékba, végem van. Komorik mérnök eltakarta a szemét, az emberek abbahagyták a munkát, mind engem kerestek a mélységben.
Ahogy feltápászkodtam, kiabálni kezdtem rájuk:
– Na, mi lesz, miért nem dolgoztok?


Az első barakkok


Munkásszállás

Ahogy nőtt az építkezés, szaporodtak a munkások, szaporodott a baj. Rossz volt az ellátás. Az emberek sárban ettek, nem volt hová leülni nekik. Két-három órába telt, mire az ebédet kihozták. A munkások a faluban laktak, nagy raktárakban, pincékben. A barakkokat kezdték hát először építeni. Az első barakk a mostani Építők útján épült, ez lett később a Késdobáló.
Sok baj volt a nagy sár miatt. Alig lehetett benne dolgozni. Lehúzta a csizmát a lábukról. Még belül is ki kellett mosni a csizmát, olt is besárosodott.
A parasztok eleinte haragudtak, mikor az építkezés megkezdődött.
– Mit akarnak itt!… Nem ér semmit, akármennyi gyár lesz, ha elveszik a fődet!…
Meg nem is hitték, hogy itt lesz valami. Csak amikor ötvenegyben már emelkedtek a gyárak, akkor kezdték hinni, hogy valami mégiscsak lesz. Sokan elhelyezkedtek az építkezésnél, meg sokan kerestek fuvarral. Akkor már kezdtek kibékülni…
Amikor már több ember dolgozott itt, megnyílt az italbolt. Akkor annyi söpredék gyütt ide, nem lehetett velük dolgozni. Nem akartak a szakszervezetbe se menni… Ha munkáról volt szó, mindjárt lármáztak:
– Ez a demokrácia?
Sokan megváltoztak közülük, jó munkások lettek, itt maradtak. Sokan itthagyták az építkezést.
1951-ben sztahanovista-oklevelet kaptam. Van egy újításom, a fordítókorong. Huszonkét korong van már az építkezésen. Azt akarom, hogy az unokám is büszke legyen rá!
A családomból sokan dolgoznak itt. Három lányom kőműves, egy most van hathónapos tanulóiskolán. A nagyfiam gépészmérnöknek tanul; a két kisfiú még elemista. A feleségem ételkiszolgáló.
Már egy sor unokám is van. Ezeknek is mindig mesélem, hogy én kezdtem el itt a munkát… 

 

Dunaujvaros