Csolnak-Út Rotterdamtól Pestig

Dr. Siklóssy László: A magyar sport ezer éve II.
(Budapest, 1928)

Részlet

A ROTTERDAM-BUDAPESTI CSÓNAKÚT ESZTENDEJE. (1862.)

Széchenyi Ödön gr. és Keve József leevezése Villhofenből Pestre. – Találkozás angolokkal. – A pozsonyi hajósegylet. – A hajó leírása. – A Hableány Budapestről vizen megy Párizsba. – Rosti Pál és Birly István monumentális leevezési terve az Északi-tengertől Pestig. – Hajóbeszerzés és tapasztalatok Angliában. – Regatta. – Az Ellida Hollandiában. – Albion fiai. – Kősarkantyúk. – A Rajna rémei. – Mit írnak a lapok? – A Majnán. – Frankfurtban. – Átkelés a regensburgi híd alatt. – Strudel. – Wirbel. – A magyar Duna. – Komáromi szélvész. – Utolsó akadályok Pest előtt. – Kedves fogadtatás a csónakdában.

ZÉCHENYI ISTVÁN gr. mutatott példát nagy fekete-tengeri leevezésével. Első követője 1862-ben fia, Széchenyi Ödön gr. volt, a bajorországi Vilhofenből evezett le a Dunán Pestre. E célra Londonban rendelt meg egy olyan külvillás hajót, amelyben egy vagy két személy is evezhetett akár kormányossal, akár anélkül. A kontinensen mindenesetre újdonságszámba ment egy ilyen csónak vasúti szállítása. Nem is lehetett másképen elhelyezni, mint egy magas állványon a vagón tetejére, úgyhogy fölébe kerüljön az előtte és mögötte lévő kocsiknak. A Dunára a bajorországi Vilhofenben szállt a gróf, aki mint magánevező kétségkívül első vizituristánk. Magában evezett le Linzig, ahol várta őt egy lelkes híve: Keve József. Most már ketten tették meg az utat, amelynek Keve írta leírásából álljon itt néhány részlet már csak azért is, mert érdekes megfigyelni, hogy a vizi turisztika élményei alig változtak hetven év óta.

– Ha néha egy bajor gőzös (a mieink már udvariasabbak voltak) rémséges patent kerekével a csekély vízben part felé szorított, közel voltunk ahhoz, hogy nádszál könnyűségű járművünkkel (a később is gyakran szereplő Sympathyvel) egy kis hajótörtést szenvedjünk. Fenyegettük is a kapitányt, hogyha utolérjük, jaj neki: de az óriás gálya parancsnokereje önérzetében, legfölebb egy kis mosollyal válaszolt s annak látszott örülni, hogy bennünket megijesztett!
– Utunk megérkezésünk napja a bécsi és magyar lapok által már előre tudva lévén, mindenütt szívesen fogadtatánk. Ha hajónkat esti nyugalomra a partra vittük, segített mindenki örömest, a gyermekek pedig kíváncsian tapogattak, vajjon e kis csoda mű vasból van-e vagy üvegből.
– Mölkön a toronyóra épen a délutáni hármat ütötte, eléggé lankadtan, mintha az akkori nagy hőséget ő is érezné, midőn a regényes fekvésű kolostor falai alatt haladtunk el. A nagyszerű látványba voltunk elmélyedve, midőn egyszerre a magasból hatalmas torokhang kiált felénk: Where are you going gentlemen? (Hova utaznak, uraim?) Felpillantva, három kedélyes arcú tisztelendő urat láttunk egy párkányra dűlve, felénk inteni. Alig hogy reá értünk annyit válaszolni: No english man, hungarian, we are going to Pesth. És ezzel tovább eveztünk. Könnyű is volt nektek ott fenn, hűvös szellőben, tán épen feketekávé mellett siestát tartani, míg mi lenn a Dunán a nagy forróságban ugyancsak pörkölődtünk.
– Este Steinba értünk. Szintén nehéz szívvel távoztunk innen, oly nyájasan, kedvesen fogadtak a város szépei; hajónk orra – diadaljelként – virágbokrétával volt díszítve! – Egy pár sóhaj … kendőlobogtatás … egy néma “fare well” és Steint és szépeit többé nem láttuk. Bécs előtt tiszta lelkiismerettel haladtunk el a “Verzehrungssteuer-Kommissar” előtt, midőn azt kiáltotta felénk: “Halt! Nichts Steuerbares?” Szintén jól esett azt a bizonyos utolérhetetlen bajor hajóskapitányt is megbosszulhatni. Pozsonyban a hajósegylet szívesen fogadott; Komáromban az ottani derék kávés vendégszeretetéből hercegi módon láttattunk el holmi selyem-dunyhás ágyakkal, ami egészen szokatlan volt hajónk edzett népsége előtt.
– Utunk egészben véve, minden nagyobb erőlködés nélkül, öt napig tartott; utolsó napon azonban (Komáromtól Pestig) felváltva 14 órát eveztünk; a hőség déltájban, ép Visegrád alatt, oly tikkasztó lett, hogy kénytelenek voltunk nedves fehér kendőket borítani fejeinkre. Minden nyugodott, néha egy álmos molnár ásítozva mereszté ránk szemeit, azután egyet nyújtózkodva, tovább aludt, szinte irigyeltük az állapotát. Már alkonyat volt, midőn távolból Budavár és Pest tornyait észrevettük; lankadó testünknek ez adott új erőt; – jó barátok vártak a parton s a viszontlátás örömei között tartottunk biztos révünk – a pesti csónakda felé!

Széchenyi István gr. által alapított csónakda 1843-ban. Barabás Miklós egykorú rajza.

Ez az útleírás a Vasárnapi Újságban jelent meg. Néhány szakszerű adatot a Vadász- és Versenylapból kapunk hozzá. Eszerint gr. Széchenyi Ödön “outriggergigje” oly könnyű és gyors, hogy folyamon lefelé csaknem gőzhajóval versenyezhet, minek tanúságául szolgáljon az, hogy a tulajdonos gróf és Keve József úr Linztől Pestig négy nap alatt jöttek le vele aként, hogy naponként hét órát eveztek, azaz felváltva mindig csak egy evezett; eszerint az út 28 óra alatt egyetlen evezővel (t. i. evezőssel) történt; a gig hossza 27″, széle, mélysége 1″, az outriggerek hossza 1″ , a skull-ök (kurta evezők) hossza 9,6″. Elbír három személyt, evezhető két pár sküll-lel vagy két evezővel; az egész hajó puha fából készült veres rézszegekkel; az egyes boardok vastagsága alig több 2″-nél.
Széchenyi Ödön grófról bőven fogunk még megemlékezni, amikor a tűzoltást tárgyaljuk, amelynek sportjellegét ő hangsúlyozta legerélyesebben. Mint tűzoltó, épenséggel barátja volt a víznek. Nemcsak evezett, de egyébként is lelkes vizi turista volt. 1866 november 12-én letette a dunai kereskedelmi kapitányi vizsgát és készült arra, hogy Hableány c. kis gőzösét levezényelje a Dunán egész Szulináig.

“Velocipedaquamobile; a gyalogcsolnak új neme; ajánlva gr. Széchenyi Ödön és Keve József uraknak.” Egykorú sportkarikatura.

Míg apja apró csónakon és nagy hajón járta ezt az utat, addig ő egy közbenső típust választott. Erről az útjáról nélkülözünk részletes tudósítást. Több adatunk van budapest-párizsi hajóútjáról. Az útja esztendőkkel Birly-Rostiéké után volt, hogy azonban Ödön gróf vizi sporttevékenységével egy lélegzetre végezzünk, itt közlünk róla egy egykorú tudósítást:
– Még szélesb körben okozott feltűnést kis gőzöse, a Hableány, melyet az európai vizekre vitt, s gyakorlati és személyes kísérlettel igyekezett megoldani a sokat vitatott kérdést, miként lehetne Európa kontinensén át vízi úttal kötni össze az Északi- (német), illetőleg az Atlanti-tengert a Fekete-, illetőleg Földközi-tengerrel. A kérdés máskép téve föl, arra megy ki: mely ponton s mikép lehetne a Dunát az ellenkező irányban folyó nagy folyamok, a Rajna, Elbe vagy Odera valamelyikével hajózhatólag összekötni. Gr. Széchényi Ödön hajózási vállalata, mely szerint Pesten a Hableány 12 lóerejű gőzhajóra ülve s maga vezényelve azt, fel a Dunán Khelheimig, itt a Lajos-csatornán Bambergig, innen a Majnán le Mainzig, a Rajnán föl Strasszburgig, a Canale-laterale-on Nancyig, a Marne-on le a Szajnába s ezen Párizsig vitte hajóját, derék utitársával, Follmann Alajossal. Európaszerte nem kis feltűnést okozott; valamennyi geográfiai s tengerészeti társaság évkönyveibe jegyezte a sikerült kísérletet; a párizsi világkiállításon (1867) pedig , melyre a Hableány tulajdonkép evezett, a kiállítási nagy aranyérmen kívül tulajdonosa a becsületrend keresztjével s más külföldi rendjelekkel is lőn kitüntetve.

Széchenyi Ödön gr. 1862-ben Villhofenből jövet Pozsony határába érkezik. – Egykorú fametszet.

IRLY ISTVÁN és Rosti Pál 1863-ban megtett nagy evezős útjához az impulzust a Waterlily 1855. évi leevezése adta meg. A könnyű mahagonifából készült csónak ott kísértett Pesten és csábította a vállalkozó természetű ifjakat. A probléma ez volt: az Északi-tengertől Pestig hajón leevezni, illetve levitorlázni. Ennek az útnak egyes részleteit külön-külön már megtették, együtt azonban még nem. Erre vállalkozott az 1862. évben e két magyar levente. Birly István sejthetőleg útközben is készített feljegyzéseket. Fel kell ezt tételeznünk róla, mert ugyanő pompás rajzokban örökítette meg útjokat s e rajzokat kövön sokszorosíttatta. Majd sajtó alá rendezte úti emlékeit s azt ily címen adta ki: Csolnak-Út Rotterdamtól Pestig. Írta: Birly István. Pest. Geibel A. (Grill Károly) bizományában. 1863. A könyvbe kerültek a szép litográfiák is. Birly azonban nem elégedett meg saját művészetével, hanem Lotz Károllyal, akkor már neves fiatal mesterrel, rajzoltatott művének pompás címlapot, amelyen ott látható kedves hajóján a legromantikusabb rajnai táj közepén a két szakállas fiatal magyar Poseidon, Thetis és két hajósemblémás putto társaságában. A könyvet Landerer és Heckenast nyomta; iniciálékkal kidiszítették, szépen beköttették. A könyveknek azonban megvan a maguk végzetük. Jött olyan idő, amikor nem sokra becsülték; valami túltömött antikus sokalta ezt a “partit” is raktáron tartani s a képeket kitépte; könnyebb csak azokat eladni. Így egy csomó kiszaggatott kép forgalomba került ugyan, de senki nem tudta, mi összefüggés van köztük. Maga a teljes mű ellenben rendkívül ritka lett, olyannyira, hogy még közkönyvtárainkban is alig található. Most aztán megvan a becsülete.

Birly István – Csolnak-Út Rotterdamtól Pestig – birlyistvan_csolnakut.pdf – letöltés

Ami evezőseink személyi adatait illeti, Birly István fia volt nagybilicei Birly Flórián pesti egyetemi orvostanárnak, kit Széchenyi is több ízben említ naplójában. Pesten született 1824-ben. Gondos nevelésben részesült; szabadságharcunk után 1855-ig Franciaországban élt. Hazajővén, életét – a hatalmas Neptun, amint kortársai nevezték – vizisportunk megalapozásának szentelte. Sportirodalmi munkássága író- és rajztehetségéről tanúskodnak. – Rosti Pál barkóczi Rosti Albertnek, Békés megye alispánjának és Eckstein Annának volt fia; született 1830-ban; sógora volt Eötvös József b.-nak és Trefort Ágostonnak. – Szabadságharcunk után menekülnie kellett. Münchenben, majd Párizsban élt. Természettudományokkal, vegytannal, fényképészettel foglalkozott. 1856-1859 között megjárta Amerikát, mely útjával Világjárás c. fejezetünkben foglalkozunk. – Birlyhez nyilván ifjúkori barátság fűzte. Nagy leevezésüket teljés harmóniában végezték. Még külsőleg is hasonlítottak; a képeken az egyik szakállas ifjút nem lehet a másiktól megkülönböztetni. – Néhány évi buzgó további sportolás után súlyos betegségbe esett. Ezenközben Dunapentelére vonult vissza s ott rózsáinak élt. 1874 decemberében, tehát épen e kötetünk korhatárán halt meg.

AJÓSAINK mindenekelőtt olyan hajót akartak beszerezni, amely alkalmas az ilyen útra. “Meg voltunk győződve, írják, hogy az angol hajóépítés oly előmeneteleket tett s oly végtelen felsőbbséggel bír minden más nemzet ebbeli gyártmányai felett, hogy Londonban kikeresve útunkra a legcélszerűbb hajót, nagy előnyünk lesz mások felett; különösen pedig sikerünk reményét az újabb időkben Angliában használatba jött úgynevezett outriggerekre alapítottuk, mik a hajótestén túl nyúló evezőtámaszok és melyek által az evező hosszabb emeltyűt nyerve, annak hatása sokszorosíttatik, míg ellenben hajtása könnyítetik.”
Ugyebár kifogástalan, precíz leírása az outriggernek, melyet ma külvillának nevezünk. Úgy ez, mint a nyomába jövő fejtegetések inkább következő Irodalmi Intermezzo c. fejezetünkbe illenének, ahol az evezés technikája fejlődésének magyar nyomait adjuk közre, Birly szép útikönyvét azonban semmiképen sem akarjuk darabokra tépni. Tehát folytatjuk ott, hogy a kívánt hajót William Wheeler hajóépítésznél találták fel; hossza 22 láb, szélessége 3 láb 2 hüvelyk, norvég fenyődeszkákból épült és egész felszerelésével együtt csak két mázsát nyomott. Hogy habos vizekre is használható legyen, oldalait négy ujjal magasabbra emeltették s az outriggerek helyét kivágatták, de úgy, hogy a kivágás vitorlázás esetén deszkával elzárható legyen. Még egy két hüvelyknyi keelt erősítettek talpához. Végezetül Ellidának keresztelték. Amíg ezek az átalakítások elkészültek, tanúi lehettek egy nagy regattának, melyet Birly így ír le “a férfias csolnakázási sport tettleges barátainak és pártolóinak”:

– A verseny, amelynek tanúi voltunk, Henley helységben, mintegy nyolc mértföldnyire Londontól, a Thamesen tartatik évenkint “Henley Royal Regatta” név alatt és a kormány különös pártfogása alatt áll. Két napig tartott déltől estvéig és mindegyik napon tíz versenyzés volt. Az ezereknek kényelmes ülést szolgálható állványokon kívül végtelen sokaság volt jelen, mely a folyó mindkét partján foglalván helyet, a közeledő versenyzőket örömrivalgások között szokta, mennyiben lehetett, futva kísérni, az egyes versenyek közti időt pedig mindenféle nemzeti játékokkal töltötte. Ezenkívül még igen alkalmas nézőhelyül szolgált a folyón átvezető kőhíd, mely hintók sűrű sorával volt eltelve, melyek úgy, mint az az angol lóversenyeknél is szokás, helyeiket már több nappal elébb odaállított üres kocsik vagy szekerek által foglalták volt el. A dijak, hol csolnakda-társulatoktól, hol asszonyságoktól, hol a kormánytól felajánlva, hol magánfogadások voltak.
– A versenyek minden alakú és nagyságú hajókon történtek, de azok, melyek együttfutottak, mindég oly egyenlők voltak, hogy csak az orrukon kitűzött kis zászlócska által voltak megkülönböztethetők. A csolnakok mind igen hosszúak, keskenyek és az elébb említett “outrigger”-ekkel vannak ellátva. Teszem fel egy nyolcevezős hajó 47 lábnyi hosszú és alig 2 lábnyi széles, míg az evezők 14 lábnyi hosszúak. Hogy mily ügyes és pontos egyformasággal kezelik evezőiket, arról senkinek sem lehet fogalma, aki nem látta; az út a vizen póznákkal van jelelve és a futás kezdete előtt “waterman”-nak nevezett rendőrök egyenkint sajkáikon evezve előre indulnak, hogy a netalán útban álló hajókat eligazítsák. A víz fordulata következtében eleinte orrukkal jöttek nekünk a hajók és színeket ily távolságban meg nem különböztethetvén, oly kevéssé tudtuk kivenni, melyik a nyolcevezős versenyző s melyik a rendőr kétevezős hajója, hogy ez fogadás tárgyává is vált köztünk, melyet egyikünk sem nyert, mert a versenyző hajó csak később jött, a kérdéses nyolcevezős pedig csak kísérő, a futáshoz nem is tartozó csolnak volt. Valóban bámulatraméltó ügyesség oly kis csolnakon, nyolc hosszú evezőt a kitelhető legnagyobb sebességgel úgy hajtogatni, hogy az csak kettőnek lássék. Valahányszor az evezők a vízbe merültek, mindannyiszor a hajó fele testével kiemelődött a vízből és mintegy megugorva szökött előre. – Érdekes látni, mint szállnak partra ily versenycsolnak sajkái: mindenekelőtt a hosszú evező lassan bevonatik, azután két kézzel, mint egy “egyensúlyrúd” felemelve, egy a parton álló egyénnek átadatik, azután a hajós legnagyobb vigyázattal megfogja a számára kinyújtott kezet s így emelkedik egy a parton e célra készített kis hídra.
– Az evezésnél főcél a lapátnál mélyebben nem mártani vízbe az evezőt s azt lehető legközelebb a víz színéhez hozni vissza, anélkül azonban, hogy a vizet érné. Voltak futások egy pár evezővel, két hosszú evezővel kormányos nélkül és egyszer a nálunk szandolinnak nevezett “Canoe”-kon. Hogy az ember ezen felette nagy ügyességet megértse, szükséges tudni, hogy akik ily versenyben részt akarnak venni és következőleg már is jeles hajósok (oly országban, hol majdnem minden ember hajós) két hónapig rendes “training” szabályai alá jönnek, mindennap kétszer együtt tartanak hosszú evezési gyakorlatot, azonkívül szabadabb lélekzet megszerzésére, mindennap a reggeli órákban félóráig szaladási gyakorlatot tesznek; csak ürű, vad és marhahús van megengedve ételül; italul leginkább tea és sherry; sör épen nem, víz csak kevés.
– Az említett versenyben legtöbb díjat nyertek az oxfordi tanulók, a kik egyátalán mindenütt mint a legjobb hajósok ismeretesek, noha a cambridgei diákok és a londoni csolnakda veszedelmes vetélytársak voltak. Egy Woodgate nevű ifjú a két nap alatt öt versenyben vett részt és négyszer a győztesekkel volt, egy ízben maga nyert kettős evezővel.
– Bevégződvén másodnap estére a versenyzések, a győztesek mind egy kis kertbe hivattak össze a víz partján, az illető sokszor nagyértékű nyeremények átvételére. Elsőrendű jegyeink bennünket is feljogosítván a belépésre, ezen nagy ünnepéllyel véghezvitt szertartást közelről szemlélhettük. Ugyanis az egész ügyet vezető elnök (Steward) sorban előhíván az illető nyertest, vagy nyertes fél képviselőjét, rövid “speech”-csel üdvözölte ezen közhasznú (a nemzeti hatalmat és jólétet fenntartó hajózatot fejlesztő), nemes és férfias gyakorlatban mutatott nagy ügyességéért és sokszor az illető is rövid szavakban köszönte a megtiszteltetést, azután pedig a hallgatóság “cheer”-ekkel (éljenekkel) üdvözölte a díját kézbe vett nyertest.
– Így végződött azon ünnepély, a melyben elejétől végig a legnagyobb részvét volt észrevehető a társaság minden osztályában. A víz, meddig csak látni lehetett, el volt lepve mindennemű és alakú csolnakokkal, melyekkel az ügyes hajósok bámulandó sebességgel mozogtak a tömegben. Különösen mulatságos látvány volt egy kis “propeller” (csavargőzös), alig valamivel nagyobb egy séta-csolnaknál, mely anélkül, hogy legkevésbbé is alkalmatlan lett volna a többi hajónak, mint egy jól tanított iskolaló, cirkázott a tolongó sajkák közt. Szép holdvilágos este lévén, tarka egyvelegben sietett le a Thamesen a kis hajóraj…

Ezt látta, tapasztalta Birly. Felejthetetlen emlékek voltak ezek, amelyeket jól lelkébe vésett. Ami kapcsolatos szakkönyv volt, azt is beszerezte. Otthon megpróbálta mindezt hasznosítani s amikor látta, hogy megy a dolog, útleírásos díszműve után még egy kis gyakorlati könyvecskét is kibocsátott. Ezt a következő fejezetben fogjuk megbeszélni, most magáról az útról van szó.

EKIINDULTAK a nagy útnak. Londonból Ostendébe mentek, innen Rotterdamba. Mindezt még nem a maguk erejéből. Rotterdamban azonban már nekivágtak saját alkalmatosságukon a Rajnának felfelé… A hollandusok is megbámulták könnyű kis sajkájukat, melynek vékony deszkáira a legbátrabb sem merte volna életét bízni. Dortrechtben ballasztul két nagy homokzsákot tettek a hajóba, kitűzték vitorláikat és örvendve, hogy a szél átvette fáradságos munkájukat, kényelmesen helyet foglaltak az Ellidában és eltűntek a kíváncsi kísérőtömeg szeme elől. Ott, ahol Waalnak nevezett Rajna összekapcsolódik a Bisbosch nevű tóval, óriási habok támadták meg a nyílsebességgel elsikamló sajkát. Gorkumban azonban mégis sikerült kikötniök; csakhogy itt feltűnést keltett megjelenésük, hogy a tolakodó kíváncsiak helyett inkább választották sportjuk veszélyeit, a sarkantyúkat, örvényeket, köveket, sziklákat. Este a szél elálltával kidobták a homokballasztot és evezőhöz fogtak, majd ismét vitorlához, úgyhogy végül – a képben is bemutatott vészes “Szélvész Bommelnél” segélyével – gőzhajósebességgel röpültek be Zalt-Bommel kikötőjébe.

Szélvész Bommelnél.

A következő stációvárosba, Nymwegenbe valósággal diadalmas volt a bevonulásuk. Éljenző sűrű néptömeg vette őket körül a kikötőben. Csak egy díszruhás csendőr okvetlenkedett, mindegyre tudakolván, honnan jönnek utasaink.
– Onnan – felelte Rosti angolul – hol a napnak aranykerete a tenger hullámaiba merül.
A hollandusok, úgylátszik, már ekkor is szerették a magyarokat, mert a csendőr megelégedett ezzel az inkább költői, semmint útlevélszerű válasszal. Daliáinkat egyébként dagasztotta a költői ihlet. Útleírásuk tele van szebbnél-szebb és – ismer jük el – a helyzetre találó idézetekkel Byronból, Virgiliusból, Tegnerből, Schillerből, Heinéből. Különösen Byron Child Harold’s Pilgrimage-zse és Don Juan-ja volt erre alkalmas, ha nem is épen az örömök és veszélyek pillanataiban, de legalább is az azokra való visszaemlékezésben. A kedvező szelet pl. így üdvözlik:

Blow! swiftly blow! thou keel-compelling gale,
Till the broad sun withdraws his lessening ray.

A rossz időre is van kadencia:

Clouds burst, skies flash, oh dreadful hour,
More fiercely pours the storm…

Ilyen mentalitásban értek Kölnbe. Vájjon befejezik-e valaha, kérdezték önmaguktól, mikor a csodás dómot látták. De nem értek rá sokat töprengeni, mert a kölnieket megérkezésük napján semmi más nem érdekelte, mint a szokatlan utasok, akiket a kölni újság már előzetesen bekonferált, mint Albion fiait.
Albion fiai! Megtisztelő elnevezés mindenkinek, de nem úttörő magyar evezőseinknek, akiknek magyar zászlócskát lenget hajójukon a rajnai szél! Sőt mi több, még a Times own correspondent-je is megjelent a hajón, hogy meginterjúvolja őket. Ez azonban nem tartotta vissza Birlyt, hogy meg ne cáfolja a téves híreket, “Tüstént tollat fogva – úgymond – meghazudtoltuk a cikk ezen állítását, valódi nemzetiségünket tudatva. De bár meg is jelent ezen cáfolatunk ugyanazon lapban, csak mindig és mindenütt újra angoloknak mondottak.”
Bonnban H. herceg – a csolnakászat nagy barátja és egy igen jeles angol csolnak tulajdonosa – óhajtotta látni turistáinkat.
– Herr von Albion, der Prinz ist hier! – jelentette be a herceget a portás, aki Albionról azt sem tudta, mi fán terem.
Tulajdonképen három előkelő ifjúval ismerkedtek itt meg, akik szintén angolul beszéltek egymással. H. hercegen kívül egy H. gróf (Hunyady?) is köztük volt, aki magyarnak vallotta magát. E három úr szintén evezős volt s másnap egy darabig el is kísérték ifjainkat. “Igen kellemes volt más csolnak társaságában utaznunk, vallja be Birly, habár fiatal társaink nem is bírták oly könnyen a munkát, mint mi …”

Birly István és Rosti Pál pihenés közben.

Rolandseck kikötője előtt megint mindenki megcsodálta őket, “mert a Rajna itt egész dühvel az innenső part szikláinak esik és vad örvényekben zuhan el ezek mellett; minden egyéb erre járó csónak a partról kötélen vonatik; sohasem hitte volna senki, hogy evezővel is lehet hason eredményhez jutni”. Kritikus volt a helyzet Rolandseck és Remagen között is.

– Tizenhárom egymást követő kősarkantyú, közepén sebes vízzel gyéren födött zátony, az innenső felén pedig számtalan, részint a vízből sötéten kiálló, részint víz alatt rejtett sziklák, melyek egymás felé nyomták veszélyes rohamokban a felzavart vizet. Mindenki azt tanácsolta, hogy a sziklákat kerülve, a víz túlsó oldalán a zátony és a kősarkantyúk közt menjünk fölfelé. De tudtuk tapasztalásból, mily sebes a sziget irányában a víz, afelett a tizenhárom kősarkantyú sem igen vonzott maga felé; haditanácsot tartva tehát elhatároztuk, hogy a folyam ez oldalán maradva, a part és a sziklák közt kísértsük meg átvergődni, minthogy itten legcsendesebb a víz. Jó darabra szerencsésen elhaladtunk, a víz legkisebb zavargását figyelemmel kísérve, de végre a sziklák oly közel voltak a parthoz, hogy átevezni hely többé nem maradt. A sziklákon kívül pedig a láthatólag feltorlaszolt víz bőszülten rohant odébb. Ekkor egészen a parthoz eresztettük a hajót és a lelógó bokrok ágaiba kapaszkodva részint ezek, részint a csáklya segítségével áttoltuk vagyis inkább csúsztattuk a hajót, mely szerencsésen sikerült merénylet által több, mint egy órányi nehéz munkát kíméltünk meg magunknak és már mintegy nyolc óra tájban Remagenben villásreggelire kikötöttünk.

Az engersi szoros is próbára tette evezőseinket. Ide egy odavaló legényt vettek be kormányosul, azonban ez is óva intette őket a továbbhaladástól, amikor a veszedelmes helyhez érkeztek:

– Már most, úgy mondá kormányosunk, jobbat nem tehetünk, mint bevárva a legközelebbi vontatóhajót, magunkat hozzá akasztani; mert noha jobban eveznek az urak, mintsem valaha láttam, a hajó is igen jó s könnyűjárású, mégis merő képtelenség a szoroson átevezni akarni. Annak tesszük ki magunkat, hogy a rohamtól elsodortatva, valami kőgát ellen összetöretünk. – De midőn elhatározott szándékunkat kijelentettük, vissza nem lépni, míg meg nem kísértettük a dolgot, elszánta magát, hogy velünk tart.
– Legelőször is a hosszú kősarkantyúk mellett kísértettük meg felfelé haladni és kettő mellett szerencsésen el is mentünk, de a harmadiknál már oly erős volt az örvény, hogy mintegy két percig fogva tartott közepén. Nagy erőlködéssel kiszabadulván belőle, átláttuk, hogy a további mindinkább erősebb örvényeken nem leszünk képesek átmenni, túlsó felire eveztünk tehát a zátony alatt átkerülve. Itt helységhez értünk, melynek lakói kis csolnakot látván a vészes víz közepén, azt képzelték, hogy valami vontatóhajó megöl elszakadva, vesztünkbe sodortattunk és nagy jajkiáltásokkal gyűltek össze a parton. Mily nagy volt bámulatuk, mikor, bár csendesen, de biztosan haladva, a parthoz érni láttak. Itt a zuhataghoz hasonló roham oly erős volt, hogy csak nagynehezen sikerült a part mellé fektetett csolnakunkat megállítani, hogy a kövekre kiugorva, a hajót kötelénél fogva a falu előtti töltésen végigvonhassuk; de csak mintegy kétszáz lépésnyi hosszú volt ezen járható töltés és a falu feletti kis kikötőnél végződött. Most ismét evezőhöz kellett fogni s az előbb említett víz mentiben épült, kétszáz ölnyi hosszú, a bőszülten rohanó ár által mintegy féllábnyira eltakart, több helyen át is szakított töltés mellett felevezni. Harmincöt percig tartott, hogy a legnagyobb sebességgel és erővel dolgozva, az akadály végére jutottunk, hol még befejezésül ismét egy igen erős örvényen kellett átvergődnünk. Itt csendes lévén már a víz, lassan parthoz eveztünk, hogy rövid pihenéssel lélekzetünket ismét visszanyerjük. “No – mondá eddig komoly arcát mosolyra derítő kormányosunk – mondhatják az urak, hogy elsők s aligha nem az utolsók is, kik itt evezve jöttek keresztül.” A sikerült merény feletti öröm visszaadta erőnket és mintegy félórai nyugalom után a már alig három óra távolságban fekvő Coblenzbe elhajtottunk, hol kilenc óra felé érkeztünk meg.

Daliáink eleveztek a Lorelei sziklafala alatt is.

“Itt ismét el kelletett az eddig védő gátként szolgáló sziklapartot hagyni, úgymond Birly, mert a szeglet felett oly erővel rohan a víz a sziklának, hogy bármily erős hajót darabokra zúzna; át kellett tehát vágnunk a hatalmas örvények közepén, oly őrülten csapkodó hullámok közt, hogy hajónk, bár evezőink és a kormány biztos irányban megtartották, valódi tarantellát táncolt; oly mozgása volt a víznek, mintha valami Titánok óriási üstben forralnák azt egy földalatti Vulkán tüzével és bár hosszas gyakorlatunk következtében gépszerű biztonsággal és pontossággal hajtogattuk evezőinket, nagy vigyázatra volt szükségünk, hogy a minden irányban csapkodó habok és a hajó bizonytalan mozgása által meg ne zavartassunk.”

Ismét angolosítani akarták magyarjainkat:

– Bingenben új meséket olvastunk utazásunk felett, különösen ki volt mindenütt emelve az út oka: nagyszerű fogadás, melyet magam négyezer font sterlinggel jelezni hallék. Német előtt t. i. egy ily fáradsággal, sőt tán némi veszéllyel is járó “sport” oly valami megfoghatatlan, hogy azt csak nagy fogadással előidézett nyereségvággyal magyarázhatja meg. Szint olyan hasztalan küzdöttünk élőszóval és újságban ezen állítás ellen, mint az erőszakosan ránk tukmált angol nemzetiség ellen. Mert e vidék lakossága a zászlót csak diszítménynek tekintve, nem is vette figyelembe nemzetiségünket jelelő magyar lobogónkat. Angolok voltunk és nagy fogadás következtében Londonból Constantinápolyba mentünk csolnakunkon, mely kalandos merényletben egyébként az újságírók véleménye szerint okvetlen vesztünket fogjuk találni.
Következett egy rövid wiesbadeni tartózkodás, amikor is barátainknak – akik Széchenyire visszamenő anglomániájuk dacára folyton tiltakoztak angol voltuk ellen – ez egyszer mindjárt elhitték, hogy nem azok.
– Alig értünk parthoz, olvassuk, midőn néhány angol úriember az ujsági hírek következtében földieiknek tartván, elénk sietett és kiszállási hely, meg fogadó miatt tanácsot adván, tudtunkra adák, hogy már több nap óta velünk találkozni kívántak és nyomunkat követték, de mindenhová későn érkeztek. Kétségkívül kiejtésünk csakhamar felvilágosítá őket tévedésük iránt, mindamellett ezt észrevétetni nem akarván, bevárták, míg magunk adtuk a szükséges felvilágosítást. Mégis nagy érdekkel és részvéttel mindenfélét tudakolva s maguk is “sportsmen”-ek lévén, jó tanácsokat adva, csak akkor távoztak, mikor észrevették, hogy nedves ruháink felcserélésére s táplálékra talán több szükségünk volna, mint jó tanácsra.

Mainznál jutottak át a Majnába, azonban csakhamar zátonyon feneklettek meg, amely a Thames torkolatánál lévő gravesendi homokra emlékeztette őket.

“A zátony, melyre jutottunk, úgymond, szint oly ingovány volt, sima vízzel fedve, messziről ki nem volt vehető és noha a hajó mozdulatlan belefészkelte magát, mégis a csáklya alatt úgy engedett, hogy lehetetlen volt azzal nyomást gyakorolni, markolatáig elmerült egyforma könnyűséggel; nehogy talán nagyobb veszedelembe jussunk, nekifogtunk mihamarább az evezőknek és minden erővel visszafelé dolgozva, nagy nehezen sikerült végre megszabadulnunk; másfelől a folyó majdnem egész medrét fonókás növények fogták el, oly sűrűn egymásba fűződve, hogy a hajót alig bírtuk keresztül hajtani, annál inkább, hogy evezőinkre rátekerődzve és ezeket mintegy erős kézzel megfogva, nem egyszer felfordulási veszedelembe hoztak.”

AJNAI FRANKFURTBAN meglepetéssel látták evezőseink, hogy a városnak minden a víz felé nyiló kapuja erősen be van zárva. Bizonyára Riff-pirátok ellen akarnak védekezni, gondolták. Hosszas vitatkozás után sikerült csak a rostán keresztül behatolniok. Rostin, e vörösinges matrózon is nagyon csodálkozott mindenki, amikor előrement kvártélyt csinálni a Reinischer-Hofba. Frankfurtban egyébként e legnevezetesebb esemény a már várt pénzeslevél megérkezése volt; erre valóban szükség volt azért, mert útjukat megdrágította az, hogy mindenütt excentrikus angoloknak nézték őket és így csinálták a számadást; továbbá nem csekély pénzbe került azoknak az embereknek fizetése, akiknek őrizetére bízták hajójukat, amikor a partot elhagyták. Itt szereztek még be léggel töltött ülővánkosokat.
Embereink eddig, ugyebár, gondosan feljegyeztek minden sportvonatkozást, ha ugyan találtak ilyent. Frankfurtban azonban nem találtak. Nem is sejtették, hogy Frankfurt nemsokára egyik büszkesége lesz a német evezős sportnak. 1865-ben – tehát három évvel Birly-Rosty ottjárása után – alakult meg u. i. a Frankfurter Ruderverein, amelynek jelentősége igen megnövekedett, amikor 1870-ben a várostól megkapta a Maieninselt. Altrock Hermann német sporttörténész (v. ö. 191. 1.) egyébként azt állítja, hogy Frankfurtban nevelőintézetekben tanuló angol ifjak már régebben négyes gigekben eveztek, ami másokra is hatással volt. Kár, hogy a mieink ilyenekkel nem találkoztak össze.
Ellenben gyakorta találkoztak olyanokkal, akik a következő “mélybölcsességű” kérdést intézték hozzájuk:
– Ó, tehát önök a Majnán felfelé eveznek?
– Nem – volt a válasz – mi nem megyünk felfelé, csak a hajónk áll megfordítva.
Sajnos, az élvezetes evezés és vitorlázás nem mindig volt lehetséges. Így a Bambergbe érkezést megelőző útról a következő részleteket olvassuk:

– Csak igen lassan haladtunk előre és több ízben pihenés miatt kénytelenítve voltunk kikötni, sőt egy helyen a víz sebessége oly nagy volt, hogy minekutána hasztalan kísértettük volna meg a legerőltettebb evezést, végre kötelen kénytelenítettünk vontatni a hajót, mely alkalommal, minthogy a part gátai minduntalan át voltak szakítva vagy elárasztva, többször övig érő vízben kellett gázolni, vagy sűrű füzesen keresztül törni utat a láb alatt elgördülő köveken; a kötél pedig nem lévén elég hosszú, minduntalan felültünk a kősarkantyúkra. Egy ízben igen sűrű fűzfagalyak közt botorkálva, egyszerre félig elfulladt hangon “megállj”-1 hallok kiabálni és átbukván, ahol leghamarább lehetett, a sűrűségen, a kormányzás miatt (melyben egymást felváltottuk) a hajóban maradt társamat a vízben úszva pillantottam meg a hajóról elmaradt kormányt vontatva maga után. Egy sarkantyú végében t. i. felülvén, a kormány kiemelődött és midőn ezt ismét helyére tenni és a hajót elszabadítani iparkodott, a vízbe bukott és azalatt elszabadult hajót el nem érhetvén többé, partra volt kénytelen kiúszni, ami magában nem volt nagy baj, de nem csekély fáradságba került a hajót ismét visszakeríteni, mert kormánya nem lévén, a vontatókötél pedig árbocához lévén megerősítve, mindig mélyebben belement a folyóba, ha húztuk; végre visszafelé eresztve, sikerült nagynehezen ismét birtokába jutni.

Következett a Lajos-csatorna, amely a Majnát a Dunával köti össze huszonhárom és fél német mérföld hosszúságban. Ezen csak úgy átröpültek Argonautáink, úgyhogy még a csodaszép Nürnbergben sem szálltak ki. Így érkeztek el a csatorna legmagasabb pontjára. Útjuk e részének joggal adták a Hajózás hegytetőn címet. Itt még a hajóvontatás sportját is meg kellett ízlelniük. A sport ezért sport, hogy még ilyen borzalmasmultú emberi tevékenységet is kellemessé tegyen.

Merész áthatolás a regensburgi híd alatt a hídonjárók rémületére.

Azután jött a Duna. Első nagy stáció: Regensburg. Itt is általános bámulatot keltett evezőseink ügyessége, amellyel meg tudták oldani a hídalatti átkelést:

– Nagy hajók a part melletti legnagyobb nyiláson eresztetnek át, noha ez ritkán történik, mert sem a gőzösök, sem a kereskedelmi hajók nem szoktak átjárni, hanem terheik más hajókra rakatnak át; itt tehát átmenni nem lehetett, de láttuk, hogy egy talán száz lépéssel a híd felett álló nagy malomnak lefolyó vize csak vagy három ölnyi széles kőtöltés által vállasztatva el a nagy Dunától, egész békességesen folyik át a híd távolabb oszlopjai közt és a folyam egyik fennt elzárt ágába vezetvén, ezáltal mintegy fertályóra távolságban a hídtól a fő Dunába ömlik. Elkészítettük tehát tervünket, kiszabadítottuk Ellidát, felraktuk szereinket és bátran leeveztünk a híd felé; az összecsoportosult nép azt vélvén, hogy nem ismerjük a híd szörnyű veszedelmét és alá akarunk hajtani, nagy kiáltások közt sereglett össze; ekkor mi már alig néhány ölnyire a hídtól a malom felé fordultunk, ezt elérve, partra ugrottunk. Ellidát átvontuk és csendesen leereszkedve a malom vizében, elhaladtunk a híd alatt és néhány száz ölnyire lejebb a katonai uszodánál ismét kiszállva, az ottani őrre bíztuk hajónkat, hol is másnap reggel vígan vettük kézhez mindketten az evezőket és szép időben, jó kedvben folytattuk sebes utunkat a szép Duna-völgyén lefelé.

Villhofenben olyan ponthoz értek, ahol már járt magyar evezős. Ez Széchenyi Ödön gr. volt, kinek útját már ismerjük. Az ottani gőzhajózás személyzete már nem is csodálkozott az új evezősön, sőt, nagy előzékenyen, az Ellidát is kezdték gőzösre rakni, majd felvilágosításul elmondták, hogy Széchenyi nem akarta megkísérelni a Strudelen és Wirbelen való átjárást. A gróf hajója azonban kisebb volt az Ellidánál, úgyhogy ezért is, no meg egy kis további dicsőségéért is, Birly-Rosty, akik már sokkal veszedelmesebb örvényeken mentek át, nem engedték magukat lebeszélni, hanem, egy kormányost vévén maguk mellé, nekivágtak “a Duna rémeinek”. Még egy köves hajó is felkínálta ingyenszolgálatait, de nem talált elfogadásra. A merész vállalkozás így zajlott le:

– A Strudel abból áll, hogy a különben is szűkre szorult sebes víz három, a medrét elfoglaló szikla által útjában megakasztatik, minek következtében ellenséges kavargó hullámok és keresztbe ütköző folyások képződnek, míg a víztömeg nyílsebességgel rohan tovább; legérdekesebb a vad lárma, mit ezen csapkodó habok okoznak és mely a gőzhajón utazónak veszve van, mert az erősen dolgozó gép és kerekek zöreje elfoglalja a fület. Azonkívül van a víz mintegy negyedrészében egy sziklasziget, roskadt várorommal és e megett is folyik egy ága a Dunának, mely, bár szintén sziklákat rejt magában, nem tartatik kis hajók számára oly veszedelmesnek, mint a nagy, mert a hullámzás sokkal gyengébb; eleinte ezen ágon volt szándékunk lemenni, de utolsó pillanatban áttekintve a főág mozgásait és úgy ítélvén, hogy Ellida megbírja, ezen hajtottunk végig, még pedig oly sebességgel, minővel még vizen sohasem jártunk.
– Alig tartott néhány percig és következett a másik felvonás, a Wirbel; itt is sziklák és egy sziklasziget várorommal zárják a víz medrét és a csapkodó hullámok helyett örvényes kavargásokat okoznak, melyek a népmonda szerint a beléjük vont tárgyakat feneketlen mélységbe sodorják; és ha valakit épen nagyon érdekel ily elnyelt tárgy, a Fekete-tenger körül nézelődhet utána. Így zengi Schiller is:
Wohl manches Fahrzeug, vom Strudel gefasst,
Schoss gah in die Tiefe hinab;
Doch zerschmettert nur rangen sich Kiel und Mast
Hervor aus dem alles verschlungendem Grab.
– Nekihajtottunk az ágnak és mennyire lehetett, a balpart közelében tartózkodva, ismét roppant sebességgel, minden legkisebb baj nélkül keresztül mentünk, de csak alig voltunk ötven ölre, midőn a kormány egyik kötele elszakadt; bizonyosan kormányosunk a szokatlan kis hajóban valamennyire izgatott állapotban lévén, a szükségesnél erősebben kezelte azt; azonban ezen kis balesetnek, mi egy perccel elébb veszedelmes lehetett volna, most semmi jelentősége nem volt, mert hiszen úgyis szokva voltunk kormány nélkül evezni, azon pedig, hol kormányos kelletett, már túl voltunk. Még mindig igen sebes vízben mintegy két óráig folytatva útunkat, az utolsó sziklákat nagy tébolydájáról ismert Yps városánál elhagyva, Böchlarn helységnél álltunk meg delelésre…

Komáromi szélvész.

ÖZBEN mind hevesebben kezdett dobogni a magyar szív. Közeledett a magyar határ: Hainburg, Dévény, Pozsony… Ennyi út után a hátralevő rész már semmi. Pedig még ma is nagy dolog egy bécs-pesti leevezés. Bizony a régi Magyarország Dunáján is meg kellett dolgozni a megevezendő mérföldekért! Jött a komáromi szélvész, amellyel csak úgy tudtak megküzdeni embereink, hogy “beugrottak a vízbe és az üldöző hab segítségével rántották szárazra hajójukat”. De még ez sem volt minden. Az utolsó útdarab is próbára tette a legényeket:

– Vitorlával biztosabb a járás, ha az ember tudja, miként kell kerülni a nagy habokat és könnyíteni a hajón erősebb szélrohamnál, mindinkább beléirányozva azt a szélbe és minthogy Ellida jól vitorláz, folytonosan a két part közt cirkálva a szél ellen, majdnem minden fáradság nélkül leérhettünk volna estéig Pestre, de a szél és a hullámok oly erősek voltak, hogy darabokra törték volna gyenge hajónkat, ha a folyó közepén átmerészeltünk volna járni, ami cirkáló vitorlázásnál elkerülhetetlen.
– Szobig erős volt a hullámzás, onnét Marosig a hegyek elfogván a szelet, igen szépen haladtunk, de midőn itt szabadra értünk, minden erőnkre szükségünk volt, hogy, bármily lassan is, előremozdítsuk hajónkat; Verőce előtt pedig átmetszve a kanyarulat következtében széles Dunán, a már különben is bőszült habok annyira növeltettek egy hatalmas vontatógőzös által, melyhez egy a széltől utunkba nyomott búzahajó szorított, hogy már magunknak sem volt nagy bizodalmunk sorsunk iránt, jó kormányosunk pedig, ki eddig igen derekasan viselte magát, ijedten kezdte szemeit reánk mereszteni, de egy víg hajósdal, melyet a szélbe hangoztattunk, csakhamar visszaadta neki lelki nyugalmát és szerencsésen elértük több mint négyórai munka után Vácot.
– Itt is tartóztattak, állítva, hogy már most egyenesen szemközt kapván a szelet, lehetetlen lesz Pestre lejutnunk, de mink el voltunk tökélve az evezőket addig le nem tenni, míg célunkat el nem értük. Erős küzdelmünk volt egész utunkban a tágítani nem akaró szél ellen, de nem hiszem, hogy kibirtuk volna a munkát, ha az eszme, hogy ez az utolsó napja fáradságainknak, nem kettőztette volna erőnket; és így sikerült, épen midőn már sötétség kezdette borítani a láthatárt, a felhőkön áttörő utolsó alkonyatfénynél megpillantani a hosszú fáradalmaink célját jelölő Gellért-hegyet. Minden bizonnyal egész utunk legkeményebb napja volt ez, mert ismét öt és fél órát dolgoztunk folytonosan egész erővel úgy, hogy ujjaink több napokig haszonvehetetlenek és merevek maradtak.
– Midőn már Pest város határához értünk – olvassuk – a szél, mintegy megunva hasztalan ellenszegülését, lassan csillapodni kezdett, sőt a Margit-sziget mentében már alig volt észrevehető, de mint ezen védbástyát elhagytuk, újra oly nagy habok emelkedtek ellenünk, hogy közölök egymás után hat belecsapott hajónkba. Mennyire elcsudálkoztunk tehát, midőn egyszerre ösmerős hang harsogott a sötétből felénk és rögtön gr. Széchenyi Ödön termett mellettünk, ki a viharos idő dacára, kis Sympathy-jával elénkbe evezett. Kíséretében néhány perc múlva berepült Ellida a csolnakdába, hol díszes hölgyek, szeretett rokonok és jóbarátok várva a fáradt utasokat, szíves fogadásukkal elfeledtették a hosszú út fáradalmait.

A képen szemtől-szembe látjuk a Budapesti Hajósegylet székházát. Nagyon rendes építmény s a fogadtatás is nagyszerű. Magyarruhás urak és magyarruhás előkelő dámák fogadják kendőt lobogtatva az érkezőket.

Birly és Rosti 1862-ben Rotterdamból jövet megérkeznek a pesti Csónakdába; mellettük Széchenyi Ödön gróf Sympathy-ján.
Esti világításnál dámák és urak fogadják őket.