Simonyi Antal: Rosti Pál portréja, 1861 k.

ROSTI PÁL – ÚTI EMLÉKEZETEK AMERIKÁBÓL

Most először láthatja a nagyközönség Magyarországon kiállítva egy mára elfeledett, magyar arisztokrata fiatalember eredeti fényképeit. Rosti Pál 1830. november 29-én született Pesten, sajnos igen rövid élet jutott neki, hiszen 44 éves korában 1874. december 7-én Dunapentelén (ma Dunaújváros) meghalt.
Müncheni egyetemi tanulmányai után 1854-ben indult felfedező útjá­ra a földrajzi ismeretek kibővítése, pontosítása érdekében. Ennek az eszmének a kimunkálását erősen befolyásolta Alexander von Hum­boldt könyveinek alapos ismerete.
A fiatal utazó 1856. augusztus 5-én Le Havre-ból indult el Amerikába. 1857. január 12-én Kubában, Havannában kötött ki egy hajóval, és innen kezdődnek részletes leírásai, amelyek megjelentek Pesten könyvformában. Kubában, Venezuelában és Mexikóban szerzett új ismereteket, fényképezett és tárgyakat gyűjtött. 1858. augusztus 8-án érkezett vissza New Yorkból Southamptonba, majd vélhetően Párizsban töltött három hónapot. Rendeznie kellett negatívjait, nagy­méretű pozitívokat készíttetett és több albumba köttette azokat a pá­rizsi Despierres udvari könyvkötőnél. Végül Berlinbe utazott, ahol átnyújtott Humboldtnak egy példányt albumai közül. Rosti a pesti nyilvánosság előtt 1859 legelején egy albummal jelent meg, melyet a Nemzeti Casinóban lehetett megtekinteni. Majd ezt a példányt a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Az albumról a korabeli lapok lelkesen nyilatkoztak, ma is remek állapotban van, és az Országos Széchenyi Könyvtár Ritkaság gyűjteményében található.
Még további két évig dolgozott naplójegyzetei alapján úti élményei­nek sajtó alá rendezésén, miközben a vásárolt grafikák mellett a saját fényképeinek Klette Gusztávval történő grafikai átírásait is megren­delték. Mivel a fényképeken az alakok számos esetben elmosódtak, így bizonyos részleteket Rosti maga egészítette ki tudásával, esetleg rajzokkal. Végül Heckenast Gusztávnál megjelent a kiváló mű: Úti emlékezetek Amerikából, címmel kétféle kiadásban. Két színezett litográfiát, 13 kőnyomatot, két acélmetszetet és 25 fametszetet tartalmazott.
Rosti Pál a későbbiekben már nem fényképezett, számos felmerülő kér­désre, nem tudunk választ adni, mivel hagyatéka ismeretlen helyen van.
2019-ben Humboldt születésének 250. évfordulója alkalmából “Ale­xander von Humboldt, die Fotografie und sein Erbe” című kiállításon Kölnben, a Ludwig Múzeumban mutatták be a nevezetes Rosti album lapjait. 2019-ben a Nemzeti Múzeumban rendeztek konferenciát Rosti Pál 5. albumának ünneplése alkalmából, Rosti 160 Emlékülés címmel. Mindezen új eredmények hatására tudatosul, hogy Humboldt a mű­vészutazók számára generációkon keresztül inspirációul szolgált, mi­vel azt a törekvést fogalmazta meg, hogy aprólékosan dokumentálják a tájat és a különös növényfajokat. Rosti Pál ennek a kíváncsiságnak és tudománynak a szolgálatában a fényrajzolás képességét is felhasz­nálta. Minden fényképe, összes hibájával együtt lélegzetelállító él­mény. Csodálatosan komponált alkotások, értéküket növeli a számos kis hiba, torzulás, amelyeket a legkorábbi tájfelvételek őriztek meg. Nincs felhő, mert az még nem volt lefényképezhető, a víz tükre egynemű masszának látszódik, az alakok bemozdulnak, elmosódnak, a mozgó járművek duplán látszanak. Az árnyékok és vetüléseik grafikai élményeket hordoznak.
Rosti három leánytestvérének összeállított albuma közül most itt a Trefort családtól a Magyar Fotográfiai Múzeum számára 1975-ben vásárolt album lapjai láthatóak.

Farkas Zsuzsa


Paseo Tacon, Havanna, 1857


Havanna az érsek palotájával, 1857

“E remek fényképeket, melyek készítője művészi felfogásának dicséretére válnak, sze­rencsés voltam láthatni, és bennök gyönyörködni. Egyszersmind értésemre esett, hogy t Rosty úr egy egész múzeumot hozott Amerikából, melyek az ottani életet ábrázolják. És nem csalódtam. (…)
Utazónk amerikai útja bevégeztével Európába jőve, a tudományok búvárlatában megőszült Humboldt Sándort látogatta meg legelőször, átnyújtván fényképeinek egy díszes albumát, azon tudománypártoló férfiúnak, kinek ajánló levele a művelt világ férfiai ajtajait nyitá meg utazó hazánkfia előtt.
Ezen album czíme “Fényképi gyűjtemény, melyet Rosti Pál Havannában, Onorico vidékén és Mexicoban tett utazása alatt készített 1857-1858.”
Dicsőült agg tudósunk pedig egy dolgozó szobáját s őtet dolgozó asztala mellett ábrázoló színezett remek festvénnyel tiszteié meg a tudományszomjas ifjút (…)
A fényképi gyűjteményből az egyik Humboldt hagyományai közt, a másik a nemzeti múzeumban, a 3-ik a szerzőnél van, ki is Pesten magyar-utcai szállásán megelőző szívességgel lát mindenkit, aki e valóban érdekes ritkaságot megszemlélni vágyakodik.
Rosti úr jelenlegi utazása leírásával s szerkesztésével foglalkozik, mely mű Heckenast G. kiadásában jelenik meg.
E mű bevégzése után utazónk amerikai útját folytatni fogja.
Vezérelje a magyarok Istene! És hozza vissza egészségben szerettei körébe.”

Girkókuti P. Ferenc Országos Nagy Képes naptár 1861-ik évre.
Pest, 1861 178, 182-187.


Templette kápolna Havannában, 1857

“Művészettörténeti, stílustörténeti szempontból is figyelmet érdemel Rostinak a venezuelai Aragua folyó völgyében lévő kávéültetvényen (El Palmar) készült felvétele. A cserjés-ligetes erdőt, s az erdő belsejébe vezető gyalogutat ábrázoló fénykép olyan, mint egy barbizoni festő preimpresszionista plein-air festménye: nem az ide­gen ország egzotikus kultúrájának, csak rá jellemző természeti sajátosságainak vagy építészeti emlékeinek a tudományos-leíró bemutatásával találkozunk itt, hanem egy meghitt hangulatú, festői tájrészlet megjelenítésével. Rosti képeinek többsége a meg­örökítésre szánt látvány objektív befogadását, empirikus megismerését elősegítő távoli (gyakran felülnézeti) felvétel. Azonban a kávéültetvényen készült képen az áb­rázolás bensőségességét hangsúlyozó közeli beállítást látunk: a szűk, intim kivágás a tekintetet az erdő belsejébe vezető kanyargós ösvényre vonzza, s szinte vágyat kelt a szemlélőben, hogy az ottfelejtett kiskocsi mellett elhaladva besétáljon a fák közé.


Kávéültetvény Palmarban, 1857

Azt, hogy Rosti fogékony volt a természet szépségei iránt, jól mutatják 1861-ben meg­jelent útleírásának sorai: “…a valenciai tó regényes, festői környékéről a caracasiak csodadolgokat mesélnek, s hogy kiességével, nagyszerűségével a svajczi és skót tavakat felülmúlja, még azok is egyre bizonyítgatták, kik soha színét sem látták Európának. Képzeletem már is elkészült a táj festésével s valóban túlvilági tündérképet alkotott.”
Úti beszámolójában magyarázatot találunk arra is, hogy miért láthatunk az európai erdőkhöz hasonlót a dél-amerikai kávéültetvényről készült fényképfelvételen. Az “…araguai völgyekben bucharesek s bananék vannak ültetve, az utóbbiak főleg a fiatal kávé közé, hogy széles leveleikkel a zsenge kávébabot beárnyékolják. A bucha­resek pompás árnyat adó, magas, terebélyes fák, levelök a nyárfáéhoz, törzsük s alakjuk a bükkfáéhoz hasonlít…” Rosti egy helyen a kávéültetvényeket védő fák szépségét is fes­tészeti hasonlattal írja le: Az “…utak mentében egybefonódott széles leveleikkel oly gyö­nyörű, árnyékos lugast képeznek, melynek képét csak mesterkéz festheti s a benyomást, melyet gyakorol, alig képzelheti az, kinek magának nem volt alkalma ily zöld lugasban andaloghatni.” S neki bőven volt alkalma élvezni a természeti szépségeket: egyhó­napos El Palmar-i tartózkodása alatt – vendéglátójának birtokán készült a fénykép – szinte mindennap bejárta “…a kávébokrok sűrűit, a hegyoldalak erdőségeit, a réteket”. A fénykép nyomán az 1861-ben megjelent útleírást díszítő illusztráció is készült, Klet­te Gusztáv litográfiáján azonban már nem a bensőséges, festői hangulat dominál, hanem – az előtérben pihenő néger munkások ábrázolásával – az etnográfiai érdek­lődésű életképi jelleg.”

Papp Júlia: Az ötödik album. Rosti Pál (1830-1874)
Fényképi Gyűjteményének újabb példánya. Fotóművészet 2008.2. sz. 120.


Caracas, 1857

“Egy hónapot töltöttem Venezuela fővárosában, a caracasiak féltékeny tartózkodásá­nál fogva idegenek irányában kevesebbet a társas-körökben, semmint azt utas létemre óhajtottam volna. Nagy sétákban megjártam Caracas szép hegyeit, völgyeit és a gyö­nyörű fekvésű város legérdekesb pontjait fényképeztem. Képeim közöl a sikerültebbeket szerencsém volt fényképi gyűjteményem ötödik, hatodik s hetedik lapjában a magyar nemzeti múzeumnak ajánlhatni”

Rosti Pál: Úti emlékezetek Amerikából. Pest, 1861. 52.


Simon Bolivar szülőháza Caracasban, 1857


Utca Caguában, 1857

“San Juan de los Morros.
Palmarról tett több rendbeli kirándulásaim egyike a híres “San Juan de los Morros”-i szikláknak volt szánva, melyeknek szépsége s nagyszerűségéről Volmer úr elragadta­tással beszélt.
San Juan de los Morros helysége nem messze fekszik Villa de Curától hol a mérhetlen lianosok kezdődnek Fényképészi készülékeimet két szamárra rakva előre küldtem, magam később lovagoltam utánok Az út Villa de Curába Caguán át mintha folyvást nagy gonddal rendezett parkon vinne keresztül (…)
A falun kívül egy folyócskán, a Guaricón kellett átgázolnunk hídról természetesen szó sem mit, minek is? (…) én a szamár megrakásával időztem nemsokára utánok siettem egyenest a Morros tövéhez, hol fényrajzomat akartam bevégezni mielőtt még a barlan­got meglátogattuk volna. De alighogy a helyszínére érkeztem, nagy zápor kerekedett s egy közel eső kis kunyhóba kellett vonulnom, hol egy múlattának, s szerecseny nejé­nek vendégszeretetéhez folyamodtam. Társaimat sehol sem láttam az ég mindig jobban s jobban elborult, az eső szakadt s a morrosokat sűrű kód lepte be úgy hogy fénykép készítéséről szó sem lehetett többé”

Rosti Pál: Úti emlékezetek Amerikából. Pest, 1861. 61-63.

San Juan de los Morros totuma fával, 1857

“Másnap ismét borús volt az idő és csak nagy bajjal készíthettem el San Juan helysé­gének és a Morrosoknak két középszerű képét, melyeket fénykép gyűjteményem II-dik s 12-dik lapjában volt szerencsém a nemzeti múzeumnak ajánlhatni, (Ezek egyike után – Kiette Gusztáv úrtól – készült hű rajza említett V-ik ábránkon látható.)
Bármint sajnáltam is, hogy ennyi fáradság daczára sem készíthettem tökéletes képeket s nem látogathattam meg az említett barlangokat, az idő szűke miatt vissza kellett sietnem Palmarra. Készülékeim szállítására nagy bajjal szereztem két szamarat.”

Rosti Pál: Úti emlékezetek Amerikából, Pest, 1861. 64.


A nagy zamang fa Turneo mellett, 1857

“Fényrajzi szereim szállításával ismét meggyűlt a bajom: a szamarak, mint rendesen, későn érkeztek s alig indultunk útnak, oly silányoknak mutatkoztak, hogy gépem egy részét magamnak kellett nyergemre vennem s a tunya állatokat folyvást lepkefogóm nyelével biztatnom. (…)
Turmeon túl az útfélen egy csárda előtti tágas szabad téren ismét a növényország egyik óriásához, a híres és tán évezredek óta zöldelő “Zamang del Guayre”-hoz jutot­tam. (…) A fa egész Venezuelában nagy hírben s nagy tiszteletben áll, gonddal ápolják s a köznép kegyelettel viseltetik iránta. Úgy látszik már az első hódító spanyolok, kik itt megtelepedtek, oly nagyságban találták a fát, amelyen az jelenleg legalább mióta szemmel tartják, nem változott sem magasságára, sem vastagságára nézve.
E hírneves fának fényrajza eléggé sikerült, s ezt fényképi gyűjteményem 15-dik lap­jában volt szerencsém a nemzeti múzeumnak ajánlhatni. (Mellékelt fametszvényünk ezen lap kisebbített másolatja. „
Midőn 1858. nov. 1-jén azon ritka szerencsében részesültem, hogy említett gyűjtemé­nyem másolatát az ez idő óta fájdalom már sírba szállt Humboldt Sándornak hódolatom jeléül személyesen átnyújthattam: a dicsőült aggastyán nagy örömömre első pillanatra megismerte a nagy zamangot, melyet fiatal korában szinte félszázadnak előtte látott s leírt volt, oly élénk volt a benyomás, melyet e szép növény az akkoriban még fiatal utas lelkére gyakorolt, oly bámulatos hű e nevezetes férfiú emlékezete, ki oly közel állott már sírjához, s oly csekély a változás, melyet 50 év az óriás fán ejtetettl”

Rosti Pál: Úti emlékezetek Amerikából. Pest, 1861. 70-71.


A francia követ lakásának belső udvara Mexikóvárosban, 1857

“Hogy utazásomon könnyítsék, fényrajzi eszközeimet, melyeknek hasznát a lianosok­ban úgy sem vehettem volna, nemkülönben felesleges podgyászomat Palmaron hagy­tam azon kéréssel, hogy azt La Guairán át San Thomasba küldjék, hol néhány hónap múltával meg is találtam. (…)
Augusztus 10-dikén, gyönyörű holdas éjjel elhagytuk Pueblát. Mindig szebb meg szebb lett a vidék, Napkeltekor a Popcatepelt és Iztaccihuatl havas csúcsai rózsás fénybe borultak, keletnek a hegyormok közé oly gyönyörű azúrkék fátyol húzódott, minőt még sohasem láttam, s midőn mögöttük a nap felkelt, a felhők s az egész menny tűztengerré váltak”

Rosti Pál: Úti emlékezetek Amerikából. Pest, 1861. 79., 126.


A székesegyház a szemben lévő nemzeti palotából Mexikóvárosban, 1857

“A mostani Catedral egy fehér kőből (tezontle) s állítólag dóríai, de voltaképen semmi­féle modorban sem épült szép, nagy templom, nehézkes, négyszögű tornyokkal s nagy kupolával. A figyelmes vizsgáló első pillanatra észreveheti, hogy a templom két részből áll (l 7-dik ábránkat). Régibb részét Cortez parancsára kezdték építeni az aztec templom helyére, nagyobbrészt az összerombolt bálványokból, bevégezték pedig Don Antonio Mendoza alkirálysága alatt s 1667-ben fölszentelték E régiebb épületnek, az úgynevezett Sagrario-nak két érdekes portáléja van: az egyik a nyugati részen, a másik a piaczra nyíló déli részen, ez a szebbik (s ez látható fametszvényünkön is) mindkettő renaissance stílusban van építve, fehér kőbe vésett arabeszkokkal s faragványokkal túlterhelve.*

* Mindkettőnek sükerült fényrajzát készíthettem, s a nemzeti múzeumnak átszolgáltatott fényképí gyűjteményben találhatók”

Rosti Pál: Úti emlékezetek Amerikából. Pest 1861.143.


A legrégibb ház Mexikóvárosban, 1857

“Történeti érdekkel bíró épületek Meicobna az úgynevezett “Cortez háza, casa de Cortez” (…) Amaz egyúttal a város legrégiebb háza, s a nép azt Corteznek tulajdonítja, mint egyáltalában mindent, mi régi és spanyol eredetű Don Fernando Ramirez, igen hitelt ér­demlő régiség-búvár véleménye szerint az közvetlen Cortez kora után épült a mellékelt fametszvény fényrajzom után készült. Ezen fölöttébb érdekes épület egészen el van ha­nyagolva, úgy hogy néhány év múlva végkép romba dől eddig még össze nem roskadt részeit néhány szegény indus család s egy szegény meztiz varga lakja.”

Rosti Pál: Úti emlékezetek Amerikából. Pest, 1861.144.


A beleni vízvezeték kútfeje Mexikóvárosban, 1857

A beleni vízvezeték kútfeje, mely szintén mellékelt ábránkon látható, hasonlóképen spanyol mű, s a 18-dik századból való 1731-ben indult meg a vize.
Mexikónak nincsenek kútjai, mert a nehány lábnyira a földszíne alatt felbuggyan víz sós, nem iható, az ivóvizet messziről kell hozni. (…)
A salto del aqua, kivált reggel s este kitűnő hely a mexicoi nép tanulmányozására. A főszemély ott a vízhordó, aquador, ki majdnem akónyi cserép korsókban s bödönökben a vizet széthordja a házakhoz. Az aquador nemcsak a vizet hozza a házhoz, (…) már öltönyéről is megismerhetni: bőrkötő, bőrgallér s bőrsapka. Valamennyien meztizzák. A nagyobb vízedényeket hátukon hordják, erős, széles szíjjal homlokukra kötve, honnan egyensúlyozáskép szíjon kisebb korsó lóg le, mint ez a mellékelt ábránkon látható. A kút körül gyűlnek össze a chiniták is, egyik kezökkel a rebozot félig arczukba húzva, hogy a mozzo-val vagy caballerito-val kényelmesebben kacérkodhassanak, másik kezökben a vízedénnyel, melyet tenyerükön igen ügyesen tudnak egyensúlyban tartani fejükön csak nagyobb edényeket hordanak. (…) Az arrierók is itt állnak meg egy ital vízre, mi­előtt hosszú útjukra indulnának hasonlókép itt telepednek le reggelijükhöz az indusok, kik hosszú sorokban vonulnak a városba nehéz terhükkel. (…)”

Rosti Pál: Úti emlékezetek Amerikából. Pest, 1861 144-146.


San Fernando kolostor Mexikóvárosban, 1857

“(…) Ami a nagy utazásokat illeti, Humboldt két hosszabb tudományos kutatóutat tett Európa határain kívül. Az elsőt 1799 és 1804 között az amerikai kontinensen, amikor egy francia orvos-botanikus barátja, Aimé Bonpland (1773-1858) társasá­gában bejárta a mai Venezuelát, Kolumbiát, Ecuadort, majd délnek fordultak Peru területére, aztán vissza északnak Kubába és Mexikóba, innen pedig ismét északnak, az Amerikai Egyesült Államok északkeleti partjára (többek között Philadelphiába és Washingtonba). Humboldt és Bonpland amerikai útja nem tekinthető a szó szoros értelmében vett felfedező utazásnak, hiszen jórészt már ismert területeket jártak be, de az európai felfedezések története mégis úgy tartja számon, mint az első tudomá­nyos expedíciót, amely részletes “oknyomozó” és összehasonlító megfigyeléseket tett az akkori természettudományi kutatások szinte minden területén – legfőképpen a földrajz terén.
(…) Alexander von Humboldt szerepe igen jelentős a korabeli természettudományokból kiágazó etnográfia és etnológia, Magyarországon a hazai és az egyetemes néprajz szempontjából. (…)
Van néhány sajátos közös vonása annak a kirajzolódó körnek, amely Humboldt magyarországi “receptánsait”, befogadóit és használóit képezte a 19. század első fe­létől a század második felébe nyúlóan. Ez a kör legfőképpen a protestáns nemesség soraiból került ki Politikai szempontból ezek a magyar nemesek, arisztokraták, tu­dósok jó részben reformisták, sőt olykor szabadelvűek voltak. Humboldt egyrészt, mint – német/franria és nem osztrák – tudós, másrészt, mint felvilágosult, reformel­vű gondolkodó is érdekelte őket.”

Sz. Kristóf Ildikó: Alexander Humboldt és Magyarország.
Egy romantikus természettudós jelentősége a magyarországi egyetemes néprajzi érdeklődés kibontakozásában. Századok 2017.5. sz. 1006.


Mexikóváros, 1857


A szomorú éj fája Popotlában, 1857

“A fővárostól nyugatnak esik Popotla indus falucska: igénytelen temploma előtt egy ős fa áll, azon czédrusok egyike, melyek a chapoltepeci ősparkot képezik. “Valami fölséges, tisztelet-gerjesztő rejlik a vén fák látványában.” – mondja Humboldt, s valóban bizo­nyos kegyelettel tekint mindenki ezen fára, melyhez azonkívül még történelmi emlékek is kapcsolódnak. (…)
E fa pedig a hagyomány szerint azon czédrus, mely a popotlai templom előtt látható. Mindent elkövettem, hogy ezen érdekes fának fényrajzát készíthessem, s ez sok fáradság után sikerült is. *

* E fénykép egyik példányát (fényképi gyűjteményem 27-dik lapján) a nemz. múze­umnak, a másikat Humboldt Sándornak volt szerencsém ajánlhatni. Azon öröm, mellyel az aggastyán e lapot tekinté, dúsan megjutalmazott minden fáradságomért. Nemcsak hogy azonnal megismerte a szomorú éj fáját – melyhez, mint nekem mondá, oly gyakran kisétált – hanem még a fa aztec nevére is emlékezett, melyet én, szé­gyenemre meg kell vallanom, nem ismertem.”

Rosti Pál. Úti emlékezetek Amerikából. Pest, 1861.154.


A beleni vízvezeték Mexikóvárosban, 1857

“A hihetetlen élmény, szembeülni az eredeti, nagyméretű képekkel, keveseknek ada­tott meg, hiszen a négy ismert album még nem kapott méltó nyilvánosságot. Csak kicsinyített, mai eljárásokkal reprodukált másolataikat ismerhette meg a szélesebb publikum. Különösen érdekes az album képeinek és a könyvben megjelent litográfi­áknak az összehasonlítása. A meglátogatott országok lakóiról főleg Klette Gusztáv által készített aprólékos, végtelenül precízen kidolgozott ábrázolatok szembesülnek a fényképeken (nem) ábrázolt személyek láthatatlanságával, csak a nagyon odafigye­lőknek árulkodó, apró jelekben rejtőző árny-alakokkal. Ez persze cseppet sem vélet­len, hanem a percekig tartó hosszú expozíció következménye. Lebilincselő egyensú­lyi állapot valósult meg ezeken a képeken: mindenki és minden csipkerózsika-álmát alussza, felfüggesztődött és a fotókon egyszer s mindenkorra félbe is szakadt az élet, ottmaradt a ház előtt a famozsár, benne a törővel, elmozdult, majd örökre ottragadt a palota kapuja előtt a ló és a kocsi Felfüggesztette munkáját az enyészet, a pusztu­lás is, ezeken a fényképeken már semmi sem változik. Elemi nyugalom árad a fotók­ból, a város, a táj békés, nem vesz tudomást a forrongó világról. Pedig az ezüst rög­zítette az embert is, de nem adja ki titkát, őrzi, míg a kép kép marad. Csak közvetett jelekből következtethetünk jelenlétükre. Ahogy elmaszatolódnak a mögöttük lévő mozdulatlan vonalak, ahogy egy-egy folt – ha nagyon sokáig nézzük – emberi for­mát kezd ölteni, ahogy megmaradt a vízvezeték kútfejénél egy korsó sziluettje. Ezek mind mesélnek a figyelmes nézőknek.”

Kincses Károly: Rosti Pál 1830-1874. Tanulmány az Úti emlékezetek Amerikából hasonmás kiadáshoz.
Magyar Fotográfiai Múzeum-Balassi Kiadó (h. n.) 1992.24.


Vízesés Cuernavaca mellett alulnézetből, 1858

“Átjárások Útirajz és a turizmus előtti fényképezés Magyarországon az 1850-es években.
A fotográfia egyike a 19. század azon technikai újításainak, melyek megváltoztatták az időhöz és a távolsághoz való viszonyt. Lehetővé tette a “fotelban utazást”, vizuáli­san elérhetővé váltak általa a világ legtávolabbi pontjai. Mint reprezentációs forma és ugyanakkor árucikk, az utazási kultúra több száz éves gyakorlatának örököse, amellett a modernitás egyik megtestesítője természetesen integrálódott a mobilitás kultúrájába, ami részben a fényképes úti emlékek és az illusztrált útikönyvek for­májában öltött testet.
Előadásomban arra keresem a választ, mi a helyük Rosti Pál fényképeinek a magyar kültéri folografálás történetében. Hozott-e változást albuma az utazásokra vonat­kozó tudásátadás gyakorlatában? Hogyan illeszkedik a fényképei felhasználásával illusztrált, 1861-ben kiadott Úti emlékezetek Amerikából című kötete a kor magyar útirajzainak sorába, s milyen vizuális hatást gyakorolhatott kortársaira?”

Tomsics Emőke absztraktja. ROSTI 160 Emlékülés. Magyar Nemzeti Múzeum, 2019. február 25.


Iztaccíhuatl hegy, 1858

“A Popocatepetl, szomszédjával az Iztaccihuatl-lal a különben is oly bájos mexicoi völgynek, sőt ezen egész fentérnek főékét képezi. Kitűnő magasságánál fogva a völgy­ből mindenünnen látható és pedig különböző helyekről tekintve oly különböző alakban, hogy alig hinnők, hogy egyazon hegyet szemléljük (…)
A mexicói vulkánok ezen óriását megmászni, még folyton tevékeny töbörének mélyét megvizsgálni, a Sierra Madre ezen legmagasabb ormáról a nagyszerű kilátást élvezni – legforróbb kívánságaim közé tartozott (…)
A Monte Sacro dombjáról nyíló kilátásnál igézőbbet ritkán élveztem. A hosszúkás völgyet éjszakon az Iztaccihuatl, keleten a Popocatepetl szegélyezi* amannak hosszúdad hólepte gerincében képzelő tehetségünk könnyen lát egy fehér lepellel takart, hanyattfekvő emberi alakot és találósnak tartja e havas aztec elnevezését, mely “fehér asszonyt” jelent (iztac fehér, cihuatl asszony).

* Egy más alkalommal, két heti vesződés után sikerült a két vulkán fényrajzát készíthet­nem mellékelt kőnyomatunk e fényképek egyike után készült”

Rosti Pál: Úti emlékezetek Amerikából. Pest, 1861.173.

Popocatépetl hegy, 1858

“Sok bajomba került, míg lóra s vezetőre szert tehettem. Végre akadtam egy haszontalan legényre, ki két hitvány lovával, mint mondá, szintén a Pello-Gallinas-i rancho-ba törekvék s engem elvezetni ajánlkozott. Elindultunk délutáni 1 óra tájban (…) Imitt-amott megritkult az erdő s gyönyörű kilátást engedett az alattunk elterülő völgyre egyes falui­val (…) Leginkább föltűnt nekem itt a vadon termő mezei virágok hiánya a réteken, me­lyek a mi hegyi vidékeinknek annyi bájt kölcsönöznek (…) itt kopár, félig kiégett mezőre akadtunk, melyen szanaszét néhány marha legelészett, sovány, mint a Fáraó álmabeli hét tehén. (…). Az alkonyat Mexicoban csak rövid lévén, hamar ránk esteledett. Ekkor vezetőm, ki eddig folyvást biztatott, hogy “mindjárt megérkezünk” egyszerre kijelenté, hogy bizony utat vesztett s nem tudja, hol vagyunk! (…)
Éjjeli 10 óra tájban ritkás fenyvesre akadtunk. (…) Nem maradt egyéb hátra, mint hogy magunkat egy kis barrankában meghúzzuk, hol legalább a szél dühe elől ta­lálhattunk némi oltalmat (…) Itt mellesleg megjegyzem, hogy mint később megtud­tam – vezetőm, ki majdnem naponkint följár a “rancho”-ba, szándékosan tévesztet­te el az utat, alkalmasint, hogy megöljön s kiraboljon. De erre nem volt alkalma. (…) A fölkelő nap sugarainál ismét útnak indultunk s a tegnap hasztalan keresett csa­pást csakhamar megleltük vezetőm egész biztonsággal vezetett rá, úgy hogy 9 óra tájban értük el a tegnap oly annyira sóvárgott “rancho”-t. (…)
A “norte” még másnap reggel is dühöngött s megakasztott utamban. (…) A none végre lecsillapodott s hétfőn, december 24-dikén gyönyörű; csendes, tiszta reggelre virradtam. A Popocatepetl havas csúcsa különös fényben ragyogott s méltóságteljesen s meghívólag emelkedett a felhőtlen kék ég felé. El is fogadtam meghívását s újra elindultam (…)
A Popocatepetl nem jeges bércz, mint az Iztaccihuatl, hanem valóságos havas kúpját néhány lábnyi, sőt némely helyt néhány ölnyi vastagságú hólepel födi egyarántosan. Nincs ott – legalább az északi oldalon, ahol én másztam föl – a legcsekélyebb egye­netlenség, repedés, szakadás sem. (…) De ottjártamkor télnek idején másként állt a dolog.
A hó felső rétege már több hetes, sőt hónapos volt; délben, midőn a nap szinte függé­lyesen ejti rá sugarait, fölszínén kissé megolvad, d.u. 2-3 óra tájban ismét fagyni kezd, úgy, hogy az egész orom ilyenkor nem többé hó, hanem fölötte síkos, meredek jégkúpot képez.”

Rosti Pál: Úti emlékkezetek Amerikából Pest, 1861.175-176.


Pachuca bányaváros, 1858

“Kopár, rideg, dioriticus hegyek tövében fekszik a gazdag bányaváros Pachuca, melyet délután értünk el. Mintha a természet azon vidéket, melyet érczek gazdaságával aján­dékozott meg, minden egyéb adományaitól, ékeitől meg akarta volna fosztani. A város 8050 lábnyira fekszik a tenger szinte felett (Humboldt szerint) égalja rideg, ege borongós, kellemetlen, hűvös szelek járják. Pirufák, Camerops s yucca-fajok, a pozsgások s aloék számtalan nemei s a maquey (mely seholsem hibázhatik) képezik e helynek egyedüli növényzetét s jellemzik egyúttal e kopár vidéket, mélabús benyomást gyakorolva az utasra, mint száraz bogáncskóroink az alföld sivár térein. Egy napi tartózkodás után – mi közben sikerült a város fényképét készíthetnem (ez után van rajzolva 13-dik ábránk) – tovább folytattuk vándorlásunkat, még pedig nem a diligentiával, mint eddig, hanem bérlett öszvéreken s lovakon.”

Rosti Pál: Úti emlékezetek Amerikából. Pest, 1861.181.


Cuernavaca, 1858

Vízesés Regla mellett, 1858

“A reglai hacienda egy barrankában vagy hegyszorosban fekszik s bazalt-sziklákkal van körülfogva, melyek közt egy kis patak tör magának utat, ez végig foly a barrankán s a zúzdákat hajtja. A hol a kis patak a bazalt szírteket áttöri, 20′-25′ magasságú zuhatagot képez, melyet rendes, prizmatikus bazalt-oszlopok környeznek 100′-120′ magas, meredek falaikkal. Egyes bazalt-oszlopok le vannak törve, némelyek orgona-sípok gya­nánt sorakoznak, mások 40-45 fokos szög alatt hajolnak le. A zuhatag körül, a bazalt-oszlopok közt, a meredek fal tetején egyes pozsgárs maquey-bokrok, yucca (filamentosa) s camerops fajok gyökereznek s a zord vidék regényességét nagy mértékben fokozzák. (L fényrajzom után készült 14-dik ábránkat)**”

** Humboldt nagy munkájában “Vue des Cordilléres et monuments, des peuples d Amerique” hű rajza van a reglai zuhatagnak; tanúságosabb, de kevésbbé festői szempontból fölvéve, mint az enyim.”

Rosti Pál: Úti emlékezetek Amerikából. Pest, 1861. 182.

 
Temető egy kolostor romjaival Cortez idejéből, Tlalmanalco, Mexikóváros, 1858

Rosti Pál legtöbbet publikált képe Mexikóváros régi részében Tlalmanalcóban nem­csak az építészeti témájával egyedülálló látványt, hanem a háttérül szolgáló hegye­ket is a klasszikus tájképi rendszerben jeleníti meg. A festői, tradicionális felfogás szerint tagolódik a fényképész előtti tér. “A Topocatepelt, szomszédjával az Iztaccihuatl-lal a különbén is oly bájos mexicói völgyünk, sőt ezen egész fentérnek főékét képezi. Kitűnő magasságánál fogva a völgyből mindenünnen látható és pedig különböző helyekről tekintve oly különböző alakban, hogy alig hinnők, hogy egyazon hegyet szemléljük.” – írta Rosti. Az általa lefényképezett épületek milyenségéről kevesét írt, – erről a romról például semmit. Talán nem is gondolta, hogy a kiváló térérzéket, kivételes tájszemléletet tükröző képéről, annak kompozicionális kitűnőségéről szólnak az utókor elemzőinek meglátásai. Rosti Mexikóváros katedrálisának bemutatását is néhány keresetlen szóval méltatja, mely szerint a semmilyen stílusba nem sorolható épület szép, nagy templom.
Az ábrázolt romok a templom északi részén találhatók, a boltíveken keresztül egy­kor a mögötte lévő tájra is rá lehetett látni, a háttérben a hegyek magasodnak. Két nézetből örökítette meg a kápolnát, az egyiken balról, kissé magasabbról láthatók az ívek közül négy, mögöttük egy nagyobb ív zárja az építményt. Balra elől a temetőből négy: nagyméretű sír fehérsége világlik ki, a temetőt elkülönítő falazat kissé megtörí a kép vízszintes tagolását. A második variáción jobb oldalról közelített a boltívek felé, ebből a szögből nem volt módja magasabbról fényképezni. Ekkor a gépének lencséjébe négy és fél ív fért el. A felülnézet hiánya miatt a levegősség, az áttetszőség elmaradt, a háttérben felbukkanó hegyek sem látszanak. Viszont a fények játéka. sokkal erősebb, mint az egynemű felületű első megfogalmazásban.
Valószínűleg Rosti is hallott arról a rendkívüli szimbolikáról, amelyet ez az építmény hordoz. Az Iztaccihuatl vulkán fenséges hátterében elhelyezkedő, ívelt, nyi­tott kápolna a mexikói 16. századi építészetet és szobrászatot reprezentálja. A capilla abierta vagyis a “nyitott kápolna” a mexikói építészetben elterjedt, de az egyik leg­szokatlanabb építészeti típus. Tlalmanalcóban, Atlatlahucanban és Cempoalában portikó stílusú-kápolnák épültek. A lefényképezett capilla abiertát 1585 és 1591 között ferencesek építették. Bár a fényképeken alig látható, az ívek igen gazdagon díszítet­tek, melyekét az őslakosok faragtak ki.
A szokatlan ikonográfia a 16. század végi ferencesek élettel, halálla és üdvösséggel kapcsolatos képi manifesztuma, kőből készült prédikáció, amelynek célja az őslakos megtérők befolyásolása és irányítása, valamint a szerzetesek buzgalmának meg­erősítése volt. A portikó öt boltíve a bűnt és bűntudatot ábrázolja, a boltív fölött – a mennyei város szimbolikus bejáratánál – Krisztus, mint Megváltó áll, gömbbel és jogarral. A fej mögött a teofánia visszhangját jelképező sugarak minden reggel megismétlődtek, amikor a nap a kápolna fölé emelkedik az Iztaccihuatl körük ködből.

Farkas Zsuzsa, a Rosti kiállítás kurátora


Egy kert Cuernavacában, 1858


A szomorú éj fája Popotlában, 1857

A xochicalcoi azték romok, 1858

“Középen a teo-calli (istenháza) romjai vannak, valószínűleg csak alapjai a már régen elpusztult épületnek. (…) Csak a keletnek néző fal maradt meg némi épségben (ezen ol­dalról mutatja fényrajzom után készült fametszvényünk is) a többi, kivált a déli s nyu­gati össze van már rombolva. A falakban hieroglyphák láthatók: 2 hüvelyknyi mély s mint egy 1/2 hüvelyknyi széles, egyarányos, rendes vésések bámulatra méltók, ha meg­gondoljuk, hogy az indusok nem ismerték a vasat, annál kevésbbé az aczélt. Bámulatra méltó, szinte megmagyarázhatlan az is, honnan s mikép hozták ezen sok iszonyú követ, holott a környéken messzi földön nincs porfir sem rakit, s az indusoknak, min tudjuk nem voltak teherhordó állataik. (…)
A Dupaix munkájához mellékelt rajz, úgy az Alzate-é is, melyet Humboldt közöl (Vues de Cordilleres etc pl. IX:) e romok alakjáról csak hiányos képet szolgáltatnak. Én 4 képet készítettem: a romokat távolabbról s magasabb pontról tekintve, aztán ket­tőt, mely a romok keleti oldalát mutatja, s végre mely a romok déli oldalát ábrázolja.
A fényképezés e romok közt sok nehézséggel járt a vidék ugyan kopár, egyes mimoza-bokrok, euforbia-fák mégis útban álltak, ezeket mellőzni, a bokrokat megnyes­ni, maquey s pozsgárokat irtani, kőhalmokat eltakarítani kellett, s e munkához csak magam voltam Arríerómmal. Azonkívül a forróság e kőhalom közt nyomasztó s egy ital vízhez sem juthattunk. Temiscoról reggeli 3 órakor indultunk volt, s 8-kor értünk a hely színére, hol délutáni 3 óráig dolgoztunk s midőn hazaértünk, este volt”

Rosti Pál: Úti emlékezetek Amerikából, Pest 1861.190.


Forrásanyag: Mai Manó Ház Rosti Pál kiállítása


Rosti Pál – Uti emlékezetek Amerikából

Dunaujvaros