Magyar Honvéd – 1991. október 4.
A városparancsnok vesszőfutása
– A börtönévek megtanítottak arra, hogy szembenézzek a halállal és szeressem az életet – ezt a tanulságot vonta le élete legnagyobb megpróbáltatásáról Izinger Gyula, nemrég rehabilitált nyugállományú alezredes, aki 1956 őszén öt napig Dunaújváros megbízott városparancsnoka, a Nemzeti Bizottság kulcsembere volt. Huszonnégy éves főhadnagyként, mint Nagy Imre meggyőződéses híve, kapott bizalmat a város új vezetőségétől és éjt nappallá téve a legjobb tudása szerint mindent megtett a rend megőrzéséért, az újabb vérontás elkerüléséért. Öt nap után pattanásig feszült idegei kezdték felmondani a szolgálatot, s ezért a felmentését kérte. Az őt felváltó parancsnok újabb intézkedéseket tett az egykori Sztálinváros védelméért, ezért 1956. november 7-én a nagy erőkkel érkező szovjet alakulatok erre kijelölt tisztjei őrizetbe vették.
Ekkor kezdődött Izinger Gyula harminchárom évig tartó vesszőfutása. Hat évig börtönben sínylődött, s utána pedig – miután a munkakönyvén ott volt a megbélyegzettséget jelző szó csak segédmunkásként dolgozhatott. Az “illetékmentes” kulcsszó jelentette, hogy ebben a hazában ő és sok ezernyi 56-os társa csak másodrendű állampolgár lehetett.
– Pedig szépen indult a katonai pályafutásom, hiszen árvagyerekként már 17 éves koromban magamra ölthettem az angyalbőrt. Két év múlva – 1951-ben – a Dózsa György Lövésztiszti Iskola elvégzése után – megkaptam a hadnagyi csillagokat – mesélte takarosan berendezett budafoki otthonában Izinger Gyula a pályakezdését. A családi relikviák közül elővarázsolta a tiszti iskola kiváló elvégzését tanúsító oklevelet és a házasságkötésekor készült képeket. Felesége négy évtizede jóban-rosszban mellette van, bár a börtönévei idején átélt izgalmak és a sok nélkülözés aláásták a hű társ egészségét.
-Hogyan került a sztálinvárosi események középpontjába?
– Az esztergomi légvédelmi tüzérezredtől kerültem 1955-ben a sztálinvárosi járási kiegészítő parancsnokságra nyilvántartási és meghagyási tisztnek. Megszerettem ezt a munkát, mert én nem csak a papírmunkával, hanem elsősorban az emberekkel foglalkoztam.
1956 nyarán már sok jel érzékeltette, hogy politikai vihar van készülőben. Akkor már sokat tudtam a Vasmű dolgozóinak elégedetlenkedéseiről és rendszeresen részt vettem a Petőfi-kör helyi vitáin is. Őszintén hittem abban, hogy ha Nagy Imre lesz az ország első embere, akkor jobb világ köszönt ránk. Huszonnégy éves fejjel még tele voltam reményekkel és bíztam abban, hogy a katonacsaládok életkörülményei is javulni fognak. A város másként gondolkodó emberei közül sokan megismertek és október 30-án, amikor megalakult a helyi Nemzeti Tanács, engem is beválasztottak. Amint elmondták jobban bíztak bennem, mint az addigi helyőrségparancsnokban, aki október 25-én a laktanyához vonuló tömegbe lövetett. Több halottja volt ennek a véres incidensnek.
– Megbízott városparancsnokként mi volt a teendője?
– Ekkor már miniszteri utasításra a hadsereg különböző szintű parancsnokságain is megalakultak a Forradalmi Katonai Tanácsok, de én hiába kérdeztem az elöljáróimat, hogy ebben a helyzetben mi a teendő, rendszerint azt a választ kaptam: “Cselekedjen a legjobb belátása szerint”. Jó egyetértésben a Nemzeti Bizottság helyi elnökével – Pados István volt bencésrendi tanárral – elsősorban a közrend megőrzésére törekedtem. A lelkes helyi diákokból például fegyveres őrséget szerveztem s gondom volt arra is, hogy a közeli pálhalmi börtönből nehogy kiszabaduljanak a köztörvényes bűnözők. Egy jogászokból álló bizottság az én utasításomra innen csak a politikai elítélteket engedte szabadon. Gondoskodtam a városba vezető utak ellenőrzéséről, utasítást adtam a tartalékos katonák behívására, és intézkedtem arra is, hogy friss kenyeret szállítsanak ki a közelben állomásozó szovjet alakulat katonáinak. Megüzentem nekik, hogy mi nem rájuk haragszunk, csak a moszkvai nagyfőnökeikre.
– Tudomása volt arról is, hogy a nemzeti bizottság külön, rádióadót működtetett, amely még a Szabad Európa Rádiót is tájékoztatta a sztálinvárosi eseményekről?
– Igen, tudtam arról, hogy Boros István főhadnagy ilyen megbízatást kapott, az ő tevékenységét azonban nem én irányítottam. A bírósági tárgyaláson hangzott el az a képtelen vád, miszerint a “Sztálinvárosi Nemzeti Tanács a rádióadón követelte, hogy a nyugati hatalmak repülőgépekkel csapatokat és fegyvereket juttassanak a város védelmezőihez”.
Izinger Gyula a beszélgetés során nem titkolta, hogy még ma is beleremeg, ha rágondol: milyen felelősség nyomta 1956 őszén a vállát. Huszonnégy éves fejjel öt napig helytállt, tette azt, amit a lelkiismerete és emberi tisztessége megengedett, de amikor no
vember 3-án arról értesült, hogy a Nemzeti Bizottságban az ellenállás fokozása érdekében többen a városi víz megmérgezését javasolták, elsötétült előtte a világ. Lelkileg, idegileg összeroppant, és kérte a városparancsnoki teendők alóli felmentését.
– Dunaújvárosba miért csak november 7-én vonultak be a szovjet csapatok?
– Széles körben elterjedt az a hír, hogy az első “szocialista városban” nagy előkészületek történtek a fegyveres ellenállásra. A november 4-én engem felváltó Nagyéri Károly százados valóban légvédelmi ágyúkkal erősítette meg a főbb támaszpontokat és kiadta a tűzparancsot is. Ekkor azonban már értelmetlen dolog volt a sokszoros túlerővel szembeni ellenállás s ezt nem csak én, hanem a helyőrségben szolgáló tisztek is felismerték.
– Amikor a szovjet katonák őrizetbe vették, milyen reményei voltak az életben maradásra?
– Először azt hittem, hogy napokon belül végeznek velünk, de aztán reménykedni kezdtem. Egy pincébe voltam bezárva a Nemzeti Bizottság tagjaival, és ők a kenyér mellé rendszeresen megkapták a napilapokat is. Emlékszem, hogy milyen nagy bizakodással olvastuk a Kádár-kormány első dekrétumát, amely szó szerint azt hangsúlyozta: “Senkit sem lehet felelősségre vonni azért, mert az októberi események idején részt vett valamilyen demonstrációban, bizottságban, de nem követett el súlyosabb megítélés alá eső ellenforradalmi cselekményt. A szükségessé váló eljárások során maximálisan érvényesíteni kell a törvényességet”. Én nagyon bíztam Kádár Jánosban, és nagyot csalódtam benne. Másfél hónapnyi fogvatartás után szabadon engedtek, s akkor akár Nyugatra is szökhettem volna, de én hittem az ártatlanságomban, s abban, hogy nem ismétlődnek meg a törvénytelenségek. Az én lelkiismeretem tiszta volt: katonaként tettem, ami az adott helyzetben jónak látszott, és egyetlen vércsepp sem tapadt a kezemhez. Február végén Uszta Gyula parancsára ismét letartóztattak és májusban – ahogy, a korabeli lapok írták – “ítélkeztek a sztálinvárosi ellenfonradalmárok és hazaáruló tisztek fölött”. Az egyik tudósítás így idézte a “gaztetteket”: “Izinger Gyula főhadnagy a nemzeti bizottság utasítására szervezte meg a város védelmét. Katonának öltöztette be a börtönökből és a rabmunkahelyekről kiszabadult közönséges bűnözőket”. Ilyen és ehhez hasonló koholmányokért 10 évi börtönbüntetésre ítéltek, s bár 1963-ban amnesztiával szabadultam, még sokszor az orrom alá dörgölték: Ugye ötvenhatban maga volt Dunaújvárosban a fő ellenforradalmár.
Most már, harmincöt év után, becsületemben helyreállítva, katonatisztként rehabilitálva, felemelt fejjel mondhatom: öt napig a szabadságharc egyik városparancsnoka voltam.
Kacsó Lajos
Fotó: Galovtsik Gábor és archív
