“Segítsetek! Segítsetek!”

Tudjuk, hogy 1956 utálatos képként volt elkönyvelve a Kádár-diktatúra évtizedeiben, de hogy pontosan hol, mikor és mi történt, arról még mindig keveset tudunk. Egészen különleges helyzete volt például Dunaújvárosnak – akkori nevén Sztálinvárosnak -, ahol Takács Sándor, a helyi munkástanács egyik vezetője november 6-án kikiáltotta a Pentelei Köztársaságot. Ezen a napon már csak Budapesten és egy-két hegyi terepen folytak szórványos harcok, hiszen november 4-én az egész országot legázolták az oroszok.
Tajti Ferenc, az 1956-os forradalom egyik dunaújvárosi vezetője akkoriban tényleges katonai szolgálatát teljesítette, és szinte minden részletét ismeri az “első szocialista városban” történteknek.


Tajti Ferenc

– Kedves Tajti őrnagy úr, önt néhány napja, július 13-án Für Lajos honvédelmi miniszter re­habilitálta és szakaszvezetőből őrnaggyá léptette elő. Gondo­lom, nem grófi vagy csendőrtisz­ti családból származik, s nem ezért került kapcsolatba a “sztá­linvárosi” forradalmárokkal…
– Apám mozdonyfűtő volt, anyám pedig az Utasellátónál dolgozott, vagyis semmiféle “horthyzmussal” nem voltam beolt­va. Leszerelés előtt álltam, hi­szen október 22-én utolsó hír­adós ezredügyeletesi szolgálato­mat teljesítettem – azaz két-három napon belül mehettem volna haza -, amikor a Honvé­delmi Minisztérium riadót ren­delt el. Íme egy furcsa momen­tum: vajon sejtettek valamit oda­fent az elvtársak? A lényeg az, hogy továbbra is szolgálatban maradtam, vártuk a HM utasí­tásait, de semmilyen további pa­rancs nem érkezett, csupán annyit közöltek, hogy Budapesten fasiszta huligánok randalíroz­nak. Azonnal értesítettem Nagy­éri századost, a laktanya pa­rancsnokát.


Nagyéri Károly – Sztálinváros furcsa parancsnoka

Ettől kezdve azonban mintha megszűnt volna az a bizalom, amellyel addig a tisztikar a le­génység iránt viseltetett. A tisz­tek állandóan a parancsnoki épületben gyüléseztek, mi pedig vaj­mi keveset tudtunk meg arról, mi is történik az országban. Mi­vel a városban sok barátom volt, elhatároztam, hogy sötétedés után kiszököm a laktanyából és híreket szerzek. Másnap is ezt tettem, így mindjárt világossá vált, hogy valami egészen más­ról van szó, mint “fasiszta huligánokról”, de a helyzet megle­hetősen zűrzavaros volt. A kato­nát természetesen köti esküje, ilyen helyzetben ésszerű pa­rancsra vár, hiszen a fegyve­rekkel nem lehet játszadozni.
Odabent persze mindent el­mondtam társaimnak. Akadt egy­két tiszt is, akikkel szót lehetett érteni. Egyiküknek javasoltam, hogy amíg a helyzet tisztázódik, közös katonai-rendőri járőröket kellene kiküldeni a városba, és ha beigazolódik, hogy tényleg a nép forradalmi elégedetlenségé­ről van szó, akkor nekünk is melléjük kell állnunk.
Csak azért nem tartóztattak le azonnal, mert a tisztek is elbi­zonytalanodtak, ugyanis óráról órára változott minden, olyannyira, hogy végül engem küld­tek ki a városba, hogy hozzam be a laktanyába a tisztek kint élő családtagjait. A forradalom első napjaiban tanúsított maga­tartásom miatt választottak be ok­tóber 28-án a helyi Forradalmi Nemzeti Bizottságba.
– Hogyan választották be önt a Nemzeti Bizottságba? Kik vol­tak még benne?
– Október 28-án reggel átmen­tünk Székesfehérvárra élelmet vételezni. Hazafelé megállított bennünket egy civilekből és ka­tonákból álló őrjárat. Részlete­sen elmagyarázták, hogy a forra­dalom győzött, a katonaság min­denütt átállt a felkelők oldalára, Nagy Imre pedig a szovjet csa­patok kivonásáról tárgyal. Ez mindannyiunkat hihetetlenül jó érzéssel töltött el! Mikor visszaérkeztünk a laktanyába, azon­nal hívattak a tanácsházára, ahol Boross István százados, közvet­len főnököm közölte, hogy meg­alakult a helyi Forradalmi Nem­zeti Bizottság, elnöke Pados Ist­ván, alelnöke Cihó Pál, tagjai közül Izinger Gyula főhadnagy­ra, Borossra és Papp Bálintra emlékszem. Megtudtam, hogy távollétemben engem is beválasz­tottak a bizottságba, és kinevez­tek az elhárítás főnökévé. Azt a parancsot kaptam, hogy vegyem biztonsági őrizetbe az ávósokat, akik egyrészt potenciális veszélyt jelentettek, főként azonban saját érdekükben volt erre szükség, ne­hogy a tömeg meglincselje őket. Teljesítettem a parancsot, s a tanácsházára vittük őket. Bizton­sági őrizetbe kellett venni Nagyéri századost is a laktanya előtti, szerencsétlen robbanás miatt. Furcsa pillanat volt, ami­kor letartóztattam a saját pa­rancsnokomat, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez az ő érde­kében történt, és a későbbi ese­mények ezt igazolták is.
– Milyen volt a hangalat a város­ban? Történtek-e atrocitások, lincselcsek, fosztogatások?
– Október 28-a után az embere­ket elfogta valamiféle eufória. Egyik reggel azonban a tanács­háza előtt összegyűlt tömeg kezdte az őrizetbe vett ávósok kiadatását követelni. A hangulat egyre feszültebbé vált, nem te­hettem mást, kimentem a kapu elé, felhúztam géppisztolyom súlyzárát, s megkérdeztem, vajon hol voltak akkor, amikor még fegyver volt ezeknél az em­bereknél? Kijelentettem, hogy nincs helye önbíráskodásnak, az új, demokratikus hatalom törvé­nyesen fogja elszámoltatni a bű­nösöket. 3-4 percnyi susmorgás, s a tömeg szétszéledt. Ha nagyon belegondolok, hát sokkal egysze­rűbb lett volna engedni az em­bereknek… De nem tehettük!
– Mire emlékszik még a novem­ber elejei napokból?
– Volt egy kis felderítő repülő­gépünk, s a pilóta napról napra jelezte az egyre hatalmasabb szovjet erők vonulását. Csak “szocialista” presztízsünk miatt nem jutottunk november 4-én a többi magyar város sorsára. No­vember 5-én este szovjet parla­menterekkel megérkezett a déli bekötőúthoz egy páncélkocsi. Marcov őrnagy vezette őket. Ko­csival bevittük őket a tanácshá­zára, majd elmondtuk, hogy a városban rend van, a kohók üze­melnek, nem akarjuk visszaállí­tani a kapitalizmust, csak azt szeretnénk, ha a Nagy Imre-kormány a helyén maradna, a szov­jet csapatok pedig távozzanak az országból. Marcovon látszott, hogy érti helyzetünket, ám kije­lentette, hogy alkunak nincs he­lye, előbb-utóbb támadni fognak, bár hagynak még egy kis gon­dolkodási időt…
– Úgy tudom, kikiáltották a Pentelei Köztársaságot, s hogy Dunaújvárosban működött az utolsó szabad magyar rádió, a Rákóczi adó.
– A Pentelei Köztársaságot Ta­kács Sándor “kiáltotta ki”, akit beválasztottak a munkástanács­ba. Nevetséges akció volt, mi nem is tudtunk róla. Csupán azt szerettük volna, ha nyílt város marad Dunapentele, mert nálunk még minden érintetlen volt, el lehetett volna kezdeni a tárgya­lásokat az ENSZ-szel. Hittünk benne, hogy a Nyugat… szóval, hogy nem árulnak el bennünket. Kihoztuk Nagyérit a fogdából, s megbíztuk, hogy szervezze meg a város körkörös védelmét. Nagyéri százados teljesítette is ezt a feladatot.


R/40-es rádió működés közben – Rákóczi adó

A Rákóczi adót a mi híradó­saink üzemeltették. Egy Ikarus-ba szereltük be, a busz a város különböző részeit járta, hogy az oroszok ne mérhessék be. Közleményeket olvastunk be, igyekez­tünk a bizonytalan értesüléseket hírcsokorrá formálni. A riporter azért dramatizálta a város hely­zetét, mert tudta, hogy meg van­nak számlálva az óráink. Erős adó volt, még a Szabad Európá­val is felvettük a kapcsolatot. Biztattak is, hogy tartsunk ki, ne essünk kétségbe, mert jönnek. Hát jöttek is… És a Rákóczi adó az utolsó pillanatig sugároz­ta: “Segítsetek! Segítsetek!”

– Mikor indult meg a szovjet tá­madás? Beszélhetünk-e egyálta­lán fegyveres ellenállásról?
– November 7-én előbb zárótüzet zúdítottak vonalaink elé, majd minden irányból elindultak a harckocsik, a repülőgépek pedig felülről támogatták őket. A vá­ros is kapott jó néhány belövést. Tehát némi harc folyt ugyan, de ezt máig vitatják. Állítólag a kakasdi ütegünk lelőtt egy MIG-vadászgépet… Minderre nem tudok határorott választ adni, mert még azon az éjszakán két bajtársammal átevickéltünk a Dunán, és elindultunk Nyugat fe­lé. Én aztán meggondoltam magam és visszajöttem. A tárgya­láson a szovjetek azt állították, hogy nem volt emberveszteségük. Annyi bizonyos, hogy az óriási túlerő egyetlen óra leforgása alatt szétlőhette volna a várost. Katonáinknak volt annyi esze és felelősségtudata, hogy ne mészároltassák le a lakosságot.
– Mikor tartóztatták le? S az­tán hogyan bántak önökkel?
– November közepétől Székes­fehérvárott dolgoztam a borfor­galmi vállalatnál. December 5-én elutaztam leszerelni Dunaúj­városba, visszakaptam a személyimet és a katonakönyvemet, majd bementem a Béke presszóba. Néhány perc múlva jöttek a pufajkások, összepofoztak, de aztán elengedtek… Bíztam Kádár ígéretében, és különben is úgy éreztem, hogy amit tettem, bárhol, bármikor, bárkik előtt büszkén vállalhatom. Biztos vol­tam benne, hogy ha nem Tajti és társai védik az ávósok életét, akkor az a kilenc ember ott pusztult volna el.

1957. február 12-én tartóztat­tak le, amikor a munkahelyem­ről mentem hazafelé. Dunaújvá­rosban a katonai bíróság ítélt el bennünket 1957 áprilisában. En­gem 10 évre ítéltek. Végül 1962 áprilisában szabadultam amnesz­tiával.
– Hogyan alakult a sorsa a to­vábbiakban?
– Sokáig nem tudtam elhelyez­kedni, aztán három hónap múlva felvettek trágyahordónak a cikolai állami gazdaságba. Dolgo­zott ott egy ácsmester, s rövidesen maga mellé vett segédmunkásnak. Így, szép lassan másztam “fölfelé” … Egészen 1985-ig el­kísért az “ellenforradalmár” mi­nősítés. Jelenleg Budapesten élek, s az Országos Vérellátó Szolgálat kamaraerdei telepének vagyok vezetője.
– Elégedett-e rehabilitációjá­val?
– A Történelmi Igazságtétel Bi­zottsága Katonai Szekciójának áldozatos munkája hozta meg ezt a rehabilitációt. Örülök neki, mert erkölcsi elégtételt je­lent, de elégedett nem vagyok! Most mindenki azon siránkozik, hogy az országnak nincs pénze, de ha 1956-ban a magyar nép nem fogott volna fegyvert a reménytelen túlerő ellen, akkor egész Európára rászakadt volna a kom­munizmus. Hálából ugyanaz történt az országgal, mint Hunyadi János, majd fia, Mátyás király halála után, amikor a nyugati királyságok hagyták veszni Magyarországot. A mostani ma­gyar kormány kötelessége be­nyújtani a számlát ezért, de ed­dig még ilyen irányban nem tör­tént semmi.

Horváth Tamás

Megjelent: Ország-Világ – 1990. augusztus 18.

Felhasznált képek:
Dunaújvárosi Hírlap,
Rubicon
Kurír
telefongyar.hu

 

Dunaujvaros