Sztálinvárosi hétköznap

Uj Világ – 1955. június 23.

INNEN, a sztálinvárosiak kedvenc sétahelyéről, a magas dunapartról figyelem a reggel ér­kezését. Mögöttem Sztálinváros, előttem a ködökből takaródzó tá­voli Kiskunság, a szemközti vad­regényes Szalki szigeten a tor­nyos sztálinvárosi kikötő… És egyszerre fölgyul a nap, ömlik a fény, harsan az élet előttem és körülöttem mindenütt. A város­hoz tartozó szigeten megindul a kubikosok kordélya az épülő út­törőtábor és a 80 méteres fürdő-medence felé. A kikötő exkavá­tora mohón habzsol bele a most érkezett századik uszály szovjet vasércbe, önti a teherkocsikba és a vagonok máris sietnek az érc­cel a város lüktető szívéhez, a Vasműhöz.

A VILLANYSZERELŐ Bodáék hétköznapja is úgy kezdő­dik, mint sok más sztálinvárosié. A tejboltban megitták a korsó kakaót és most az oszlopos autó-buszmegállónál a város többi pol­gárával együtt ők is a buszra várnak, ami majd az erdősávon túl a Vas­mű egyiptomi temp­lomra emlékeztető bejárata előtt teszi le őket. Életregényük hasonlít sok városbé­liéhez. A parasztgye­rek Vince itt tanult szakmát csakúgy, mint Sárika is, aki öt évvel ezelőtt jött ide Pestről, a Kül­földi Sajtószolgálat adminisztratív beosz­tásából. Akkor igaz­ságtalannak érezte felmondását, de most már a város egyik legboldogabb asszo­nya.

DÉLELŐTTÖN­KÉNT a sztálinvárosi gyerekek szívesen se­gítenek a kertészeti vállalat dolgozóinak a virágágyak gondo­zásában.

MINDEN nap újabb látogatók tarkítják az utcát. Ma a kunszentmiklósi iskolák növendékei csodálják meg Sztálinvárost. Tegnap a dél­amerikai államok szakszervezeti küldöttei jártak itt. “Amerikában is épültek ilyen gyorsan városok, de nálunk – mondotta Maite, a fekete ­hajú chilei lány – a keletkező városokkal együtt nőtt a koldussereg és nőtt a gazdagok maroknyi csoportjának vagyona.”

A KÖZEL 30 ezer, sokféle helyről Sztálinvárosban összeverődött ember magáénak érzi a várost. Lakásaikból barátságos otthont teremtet­tek maguknak, mint Szigeti Pál is, a 26/3 vállalat műszaki csoportveze­tője. Neki az a legnagyobb öröme, hogy családja is végre ideköltözhetett Pestről.

MINDIG izgalmas pillanat a Vasműben a csapolás. Kalló bácsi mintát vesz az elektrokemencéből kiömlő acélból. Most, itt dől el, hogy milyen tartósak lesznek a földeken futó traktorok, a gyárakban dübörgő gépek… Mert a gépalkatrészek mind ebből az elektroacélból készülnek.

SZTÁLINVÁROS legújabb épülete, az Aranycsillag Szálloda. A három emelet 96 szobájában és 6 lakosztályá­ban minden kényelmet megtalál a ven­dég. Pompás étterme, eszpresszója, 500 személyes tetőterasza a sztálinvárosiak kedvenc szórakozóhelye.

TÓTH GYULA:

HŐSÖK DICSÉRETE

Sztálinváros ifjú építőinek

Emlékszem én, emlékszem én most is:
nyolcan-tízen kezdtük – ennyien!
De lélekben győzhetetlen gárda,
amely nem hátrál és nem pihen.

Sztálinváros akkor még nem állt. Még
téglahalmaz tornyosult, vakon.
De az ifjak véghetetlen árként
özönlöttek sáros utakon.

Egyik csoport Békésből, – Zalából
jött a másik és a harmadik
(mint cseppek a rengő óceánból),
s talán Vasból jött a századik.

Egyetlen cél: Épüljön a város!
ez töltötte be a lelkeket.
S a vágy, mely a csillaggal határos:
Majd itt lakni…! csak ez lehetett.

Én – mint egy a százból s millióból –
ifjú hittel álltam akkor ott;
de a lelkem, mint e csillogó kor,
az új város felett lobogott.

Már látta az új ifjúság földjét,
a jövendő tágas otthonát,
mely úgy vonzza mindannyiunk lelkét,
mint mágnesvas a lágyvas porát.

És mondtam, mit lelkem s pártom látott,
nyolcnak, tíznek s tízezernek én!
Egy boldog, egy szép új ifjúságot
csatáztattam a harc mezején!

És a harcban házak nőttek rendre:
a Vasmű is habzó égre tört.
A hős ifjak erejétől rengett,
dübörgött és változott a föld.

Százszor büszkén emlékezem hát most:
nyolcan-tízen kezdtük – ennyien!
mert nagy már a győzhetetlen gárda,
amely nem hátrál és nem pihen!