A Vasmű és városa

540 1


Életünk – 1970. március

MAROS DÉNES

Kószálás ipari partokon

A Vasmű és városa

A városokat nemcsak utcáik pompája vagy szegénysége különbözteti meg egymástól. Az illatuk is, amit helyenként becsületesebb szagnak vagy bűznek nevezni. Az Aranycsillag Szálló kapujában álldogálok, beletartom orromat a hűvös tavaszi szélbe, meggyőződni, vajon legfrissebb bölcsességem használható-e. Szerencsém van, délről fúj. Könnyeztető por – a Vasmű ércelőkészítőjéből. Ezt már jól ismerem. Napokig marta vörösre a szememet, amikor a nagy gyár betonútjain kóboroltam, többnyire magamban és belépési engedéllyel persze a következő üzembe. Az orrfacsaró szag a papírgyár felől érkezik.
Amikor húsz évvel ezelőtt véglegesen eldőlt a harmadik magyar kohászati üzem sorsa, a Dunapentele szomszédságában felépülő gyár és város elhelyezésénél messzemenően figyelembe vették a helyi uralkodó szél irányát. Lévén az észak-nyugati, a várost valóban sikerük megkímélni a gyári szennyeződés javától, a Duna is a várost elhagyva kapja az ipari áldást. A porból, füstből sokat felfog a városszélre telepített erdő is, így azután érthető, hogy a szakemberek felmérése szerint Dunaújváros legtisztább levegőjű városaink közé tartozik.

A szálló ajtajában R. M. pedagógust várom. Hetedik évét tölti a városban, meglehetősen mozgékony alkat, hivatása révén majd mindenkit ismer. Megérkezik, leülünk a presszóban. Herendi porcelán kávéfőző, sötét bútorok, az egyik fal mentén bokszok. Az egyik ajtó a szálló halljából, nyílik, a mások a presszó “söntésébe” vezet. Az a furcsa érzésem támad, hogy ebben a helyiségben “öltözötten” illik helyet foglalni. Nem mintha valaki is ehhez tartaná magát. Amikor a tv-készüléket bekapcsolják, a többség szedelőzködik, a kisebbség megigazítja a székét, és kulturálódik.
Mindkét zsebemben teleírt jegyzetfüzet. A martinkemencék szomszédságában, a hengerműben, járkálás közben firkált szavak, amelyeknek felét nem tudom elolvasni majd.
– Mire vagy kíváncsi? – kérdezi R. M.
– A lokálpatriotizmusra.
R. M. tanítványaitól edzetten egyáltalán nem zavartatja magát, csak a pontosságot követeli meg:
– Az enyémre? A diákokéra? A szülőkére?
Három lövés kedves léggömbömre.
– Nem tudom. Általában.
– Olyan nincs. Keresd meg Borovszky Ambrust, nála kevesen szeretik jobban a várost.
– Voltam nála.
– És?

Vasember a vasvárosban

Ember és gyár

 

Borovszky Ambrus a Dunai Vasmű idén Állami-díjjal kitüntetett vezérigazgatója. Pontosan húsz évvel ezelőtt jött el Budapestről, ahol már valóra váltak ifjúkori álmai öntőből öntőmester lelhetett. Itt két évig nem ismert a gumicsizmánál és az esőköpenynél praktikusabb utcai ruhát. Ma a csupa beton, parkokkal tarkított városban nehéz elképzelni a lábbelimarasztaló sarat, de szemtanúk esküsznek rá, hogy az ország legrondább latyakja gyűlt össze ötvenben-ötvenegyben Dunapentele határában. Merthogy az időjárás csúfot űzött az építőkből, tavasszal-ősszel irgalmatlanul esős nap váltotta a zivatarost.
A Dunai Vasmű története a felnőtt korosztály előtt közismert. Sokan talán arra is emlékeznek, hogy már a háború alatt felvetődött egy korszerű kohászati üzem építésének gondolata. Sőt, Győrött megkezdődött az építkezés is, amit azonban az 1944-es bombázások abbahagyattak. A felszabadulás után a bontakozó szocialista ipar kohászati termékek iránti igényei növekedtek. Két kohászati gyárunk vízszegény helyre épült egykor, a harmadik helyének kijelölését elsődlegesen a víz közelsége határozta meg. Szempontként szerepelt a kokszolható hazai szén szállítási költsége. A vasérc forrásának kezdettől a szovjetunióbeli Krivoj Rogot tekintették. A választás Mohácsra esett. A déli határ közelében fekvő város végül is vasmű nélkül maradt, az okot sokan ismerik, ma felesleges róla meditálni. Az építkezés Dunapentele határában kezdődött.

Miért pont itt?

Dunaújvárosról többet írtak, beszéltek az utóbbi két évizedben, mint az ország bármely, hasonló nagyságú településéről. Volt a magyar iparosítás szimbóluma. Volt a szocialista építkezés romantikájának színhelye. Joggal. Diákok, fővárosi és vidéki munkások tízezrei mentek társadalmi mudkában dolgozni, tízezrek érezték magukénak a dicsőséget, hogy Sztálinváros acélt ad az országnak.


A Zoja brigád női tagjai földet lapátolnak az épülő Sztálin Vasműnél. /1953. augusztus 5.
fotó: MTI/Magyar Fotó/Zinner Erzsébet

Borovszky Ambrus elmesélte az első csapolás történetét:
– 1951. november 7-én készültünk az első szürkevas-csapolásra. Engem illetett a csapolás joga, hisz húsz évig öntő voltam. Örömmel készültem az ünnepélyes aktusra. Óvatosságból két nappal korábban begyújtattam a kemencét, mondván, a próba nem árthat. Kevés épület állt még. A kemencén nem volt fenn a szikrafogó. Így aztán hiába akartam a próbacsapolást titokban tartani, a fényességre kíváncsi kubikusok sereglettek körénk. Nagy többségük sohasem látott még folyó fémet, talán azt se tudták, mire készülünk éppen. Azt a tapsolást nem fogom elfelejteni. És azt sem, ahogy csendesen lehajoltak a földre fröccsent, megdermedt vasakért. Elvitték magukkal emlékbe.


Borovszky Ambrus helyettes vezérigazgató megcsapolja az első vasat. Mellette: Andócs Mihály és Dévényi János öntők

Első öntésből

(Ez az “elvitték magukkal”, “csendesen lehajoltak” filmen vagy könyvben szörnyen patetikus lehetne. Szirupos, siralmas. Mint mondjuk az erdőből kilépő őz a falvédőn. A valóság ritkán törődik a megörökítők ügyetlenségével.)
Kis idővel később, 1953-ban változott az iparosítási koncepció. A könnyűipar előretörése mellett Sztálinváros hitele romlott a “talán nincs szükség rá” bélyeggel, lassúbb tempóban épült. Borovszky Ambrus, aki mindvégig hitt a korszerű hazai kohászatban, megírta a “Szabadság, te szülj nekem rendet” című gyűjteményben megjelent visszaemlékezésében, miként hallgatta az akkori miniszterelnök, Nagy Imre nem éppen biztató megjegyzését. És épített tovább, kevesebb ujjongástól körülvéve.
Anélkül, hogy valamiféle gazdasági fejtegetésbe merészkednek (nem szakmám, nem értek hozzá), a tényekhez való hűség kedvéért felsorolom a Dunai Vasmű legfőbb adatait. A beruházási összeg tíz milliárd forint volt. A Vasmű 1960-ig ráfizetéssel termelt, amit félkész állapota magyaráz. A meleghengermű termelésétől kezdődött a visszaszolgáltatás korszaka. A következő nyolc évben – tehát 1968-ig – megtermelte építési és berendezési költségeit és az ehhez ilyen kalkulációkban számítható ötszázalékos kamatot. Azóta “pluszban” van. A “megérte-e” kérdésre adható, egyértelmű válasz – igen. Ebben az igenlésben természetszerűleg nem foglaltatik az ún. feszített iparosítás dicsérete. Miként bírálata sem. Csupán az a tény, hogy a Dunai Vasmű értéket ad, hogy termékeire szüksége van az országnak, hogy számos cikke exportképes, hogy az első szocialista magyar város felépült, él a Duna-panti falucska helyén.
Következzék tehát a kérdés: van-e dunaújvárosi lokálpatriotizmus, és ha igen, mi a tartalma? (Megvallom, a kérdés első felére régóta tudom az igenlő választ. Sőt, fültanúja lehettem helyibéliek harcos, a város érdekeit mindennél fontosabbnak ítélő magatartásának. Ha egy város ünnepel, és Dunaújváros, a Vasművel együtt idén júniusban tartja huszadik születésnapját, a “Hogyan szereted magad?” kérdés sem lehet sértő.)
Borovszkv Ambrus célzásnak fogadta az érdeklődést. De így sem tért ki a válasz elől:
– Nézze, én nem beszélek másokról. Nekem a húsz évből kettőben a fővárosban volt a munkahelyem. A Rózsadombon választhattam volna lakást. Nem mentem el. Reggel felutaztam Pestre, este vissza. Egyszerűen képtelen lennék meghúzni a határt, hogy eddig tart a gyár, eddig van közöm a dolgokhoz, a többi már a város, nem az én ügyem. Nekem sem mindegy, virágos parkban sétálhatok e, hívogatóan szép Duna-partra vihet utam, vagy sivár környezetben élek.

A Dunai Vasmű főbejáratával szemben háromfelé ágazik el az út, kettő a város felé vezet, a harmadik a papírgyár irányába. A város a közepes nagyságrendűék közé sorolható, a gyár a maga tizenháromezres létszámával a legnagyobbak közé. Megismerni éppen nagysága miatt roppant nehéz. Vagy világosan látszik – termelési kimutatások és egyéb statisztikák segédletével – az óriás hús-vér nélküli váza, vagy elvész az ember a részletekben. Miután a papíroktól mondhatatlanul irtózom, és jóval kevesebbre becsülöm őket az emberi szónál (amiben persze nincs igazam), nekivágtam a már fentebb jelzett portól zavartatva a gyárban.
Ajánlották, hogy kövessem a gyártási folyamatot. Legyen. Néhány fázist mindjárt az elején mellőzve, B. S.-nek, a műszaki osztály munkatársának kíséretében mentem az acélműbe. Négy martinkemence és egy, a különleges acélfajták gyártására alkalmas, kisebb teljesítményű elektromos kemence zaját és hőjét érzékelik az itt dolgozók. Mi civilben, páholyból szemléltük a munkálatokat. B. S. fontosnak tartotta, hogy néhány adattal megvilágosítsa elmémet. Tíz évvel ezelőtt az acélmű 362 ezer tonna acélt termelt, az idén egy millió tonnát fog. Szákértők számára a fajlagos kemenceteljesítmény az irányadó szám. Ez 1960-ban 13,86 tonna/óra volt, most 34-35 tonna/óra. Laikus nyelvre fordítva a szöveget: egy-egy kemence óránként és átlagosan ennyi tonna acélt adott, illetve ad.

Az “ad” kedvenc igém. Részben, mert rövid, így írásban sincs vele mit vesződni, részben, mert a vele jelölt cselekvés is rokonszenves. A kemence ad… Hát… Ijesztő külsejű monstrumok adagolják bele a nyersanyagot. Ércet, ócskavasat. Öt órán keresztül viaskodik az alaktalan massza a tűzzel. Aztán a túloldalon megkezdődik a szertartás. Hatalmas, belül szabályosan “kifalazott” üst áll a kemence tövében. Fiatal férfi érkezik, hosszú, kis lapátban végződő szerszámmal. Izzó magnezitszemcsét szed ki egy szűk nyilasból. Én tőle jó tíz méterre verítékezek. Negyedóra alatt végez a hajolgatással, elmegy a kemencétől.
– Védőruha nélkül ott nem lehet kibírni – mondja B. S.
– Most mi következik?
– Átütik a zárófalat.
Másik férfiú, szintén védőruhával, szintén vasrúddal.
– Kiszúró stonga a szerszám neve.

Hatalmas rössel lendíti a rudat. Egyszer beszorul a szerszám, ketten valami vasalkotmánnyal kiszabadítják. Újra a görnyedt, támadóállás. Aztán vakító fehér izzással ömleni kezd az acél. Kifröccsen az üstből. Néhány méterrel odébb megyünk.
– Egy kemencéhez tartozik az olvasztó és három segédje. Egy műszakban jelen van a műszakvezető és három acélgyártó. Ők határozzák meg az adagolás arányát. Ma mérnöki végzettséget követelő munkakör. Az az alacsony férfi acélgyártó.
Az előbb még ott állt a csapolásnál. Most arcát törli.
– Nyáron az itteni hőmérséklethez természetesen pluszként jön a kinti meleg.
– Összesen hány fok? Nyolcvan?
– Kemencénél? Talán több.
Az üstöt daru veszi fel, megindul vele a kokillák fölött. Teletölti az otromba edényeket. A Vasmű fejlesztésének egyik fontos része lesz a folyamatos öntés megvalósítása. B. S. a folyosón még elmagyarázza, hogy mindez voltáképpen vegyészet.
– Nehézvegyészet – jegyzem meg jámborul.
A meleghengermű. Kezdetben az izzó vastömb rettentő makacs. Mintha élne. Viaskodik a kíméletlenül préselő fémekkel, szabadulni próbál a görgőkről, kitörne a szűkre szabott pályáról. Aztán egyetlen lendülettel végigszáguld a hengersoron, síkkant az újabb gyötrő állomásokon. Kicsit félve nézem.
Új kísérőt kaptam, B. Gy. személyében. Tőle kérdezem:
– Mi okozhat itt balesetet?
– A figyelmetlenség.
– Volt rá példa?
– Egy szakasszal előbb. Tavaly egy teljesen kezdő kislányt elütött az izzó vastömb.
A hengerészek szenvtelen arccal figyelik a rohanó vörös vasat. Állítanak gépükön. Technikusok, megkeresik a havi három-három és félezer forintot. Ha a gép tökéletesen működik, irigylésreméltóak. Láttam görgőcserét. Az irigyelt hengerészek fürödtek az olajban, gépzsírban.

Mielőtt a gépsor végén feltekercselt lemezt átkísérnénk a hideghengerműbe, hadd tegyek kitérőt a régi dunapenteleiek és a gyár kapcsolatára. Ma már majdnem lehetetlen rekonstruálni, mit éreztek akkor a földművelők. Az építkezésen dolgozó kubikosokból, segédmunkásokból nem egy letelepült a maga építette városban, szakmát tanult a gyárban. A falubeli második generációhoz tartozik K. L. Dunapentelén született 1942-ben.
– Mi lett volna belőled, ha nem itt épül a gyár?
– Én véletlenül egészen pontosan tudom. Apám vasutas volt, és kinézte nekem a MÁV Járóműjavítót Budapesten. Aztán a Vasmű jelenléte föllelkesített, technikumba jelentkeztem. Nem vettek fel. Szakmunkás lett belőlem.
– Miért ragaszkodsz ehhez a gyárhoz?
– Most már hivatalos okom is van rá. Gyári kölcsönből vettem lakást. Tíz évet írtam alá érte. Dehát eddig se akartam elmenni sehová. Ez olyan dolog, amit nehéz elmagyarázni. Itt mindenhez közöm van. Nincs is olyan helye lassan a gyárnak, ahol valami csövet ne raktam volna fel, a meleghengerműben most is meg tudnám mutatni, mi volt az én melóm. Nekem ez is fontos, máshol idegen lennék.
– Voltál dunapentelei, sztálinvárosi, dunaújvárosi…
– Nevek. Tíz évig kézilabdáztam, összeszedtünk a srácokkal egy kosárra való kupát, érmet különböző kohászversenyeken. Lesz mit mesélnem az unokáknak.
Bal kezén géz. Könnyű sérülés, ami a többiek ugratását váltja ki: a “Biztos rossz helyre dugtad” kezdetű slampos szöveget.
– Életemben nem ért baleset. Köszörültem, az utolsó milliméternél megcsúszott a kezem.
A hideghengerműben az anyag hat fontos helyet jár meg. Először is pácolják, hogy a meleghengerlés közben szerzett hibáit elveszítse. Ott ugyanis revesedik, megkeménykedik a felülete, nem lehet eredményesen hengerelni. A hengersoron megkapja végső vastagságát. Hőkezelés, kikészítés, pácolás, ónozás és kiszállítás.
K. I. üzemtechnikus nyilván tökéletes oktatásából ennyi maradt, az is fölöttébb valószínű, hogy rossz sorrendben. A hideghengermű 1965 óta termel. Tömören a legfontosabb készárutermelő egységként jellemzik.
(Néhány hónappal ezelőtt Beremenden jártam, is teljesen véletlenül szóba jött Dunaújváros. Negyven körüli férfi mondta:
– Dolgoztam én ott is, elvtársam. Micsoda emberek jöttek ott össze!
És mesélt rövid, de hatásos kártyacsatákról, melynek végén fillér nélkül állt fel fizetésnapon a pancser.
– Azt a hajrát, ami ott volt!
– Mondja – kérdeztem -, sejtette, mit épít?
– Tudtam, kérem.
– Mit tudott róla?
– Na jó, keveset. Számít az? Dolgoztam. Újságból, beszédekből…
– Nem akartam megbántani.


Légi felvétel a városról – 1964. június 2.
fotó: MTI/Járai Rudolf

Néhány évvel ezelőtt építészek vitáztak az építészet változásairól, épületek, városrészek esztétikai értékéről. Mondván, hogy az is fontos. Dunaújváros ritkán szerepelt a pozitív példák között. Megintcsak naiv kívülállóként követtem a szakértők gondolatmenetét. Tudom, hogy az ilyen szellemi csatározásokat hiba megítélni földhöz ragadott állapotból. Mélységesen szeretem a szépet. A kényelmest is. A feltételes módot viszont csak a maga helyén. Tehát tudomásul veszem az építő virtusként emlegetett egykori kalandjait, és igyekszem befogadni a magasabb röptű gondolatokat, de meg sem kísérlem velük szembesíteni a valóságot, különösen nem azzal a számonkérő hangsúlyozással, hogy “mert, ha akkor.”
R. M. pedagógussal ülünk az eszpresszóban. A kérdés még mindig a lokálpatriotizmus. Csak úgy, általában. Amihez adottság, minden feltételes mód nélkül a város a maga hatalmas gyárával (vagy fordítva a Vasmű a maga városával?).
– Régi városokban – töpreng hangosan R. M. – a lakók, már mint azok, akiket egyáltalán érdekel a dolog, otthonuk történelmére, műemlékeire büszkék. Néhány évszázad alatt bárhol összejön annyi hagyomány, büszkélkedésre alkalmas esemény; egy anya véletlenül ott szüli meg művész fiát stb. A szokások, a műemlékek megóvása viszonylag egyszerű, bár utóbbi költséges. De egy új helyen, ahol az ország minden tájáról jött ember máról holnapra elkezd dolgozni, élni, és akarva-alkaratlanul hagyományt teremteni, rangot adni a városnak? Nem tudok tanácsot adni, nem tudom, hol lehet a kérdést megfogni. Azt hiszem, itt az emberek rájöttek arra, hogy igazán ahhoz is lehet ragaszkodni, aminek alkotásából magam is kivettem a részem. Nos, az építőknél ez kézenfekvő volt. Az újabb generációk nem kötelezhetők ilyesfajta részvételre. De éppen az előbb említett gondolatból következik, hogy igenis beszállnak minden újba. Valaki négy-öt órát dolgozik társadalmi munkában egy parkban és a magáénak mondhatja. Elmosódnak a születési hely adta különbségeik. Kielégít?


Iskolásgyerekek tanítás után csoportosan mennek haza – 1963. szeptember 3.
fotó: MTI/Fényes Tamás

Beszéltem a városba települt művészházaspárral. Tulajdonképpen a Vasmű istápolja őket. Anyagilag. Az erkölcsi támogatás, valamiféle, a kulturális értéket igénylő légkör még kialakulófélben leledzik. A művészi önkifejezés kevés rezonanciát kelt. Indulatosak voltak:
– Az nem lehet, hogy egy város csak a gyáráról legyen híres. Mindenkiben van egyfajta vonzalom a szép iránt. Az itt élők többsége majdnem érintetlen lélek, nincsenek elrontva. Meg kell nyerni őket.
Jártam a Nehézipari Műszaki Egyetem dunaújvárosi karán. Hallgatók és tanárok keresik a városba illeszkedés módját. És kérdeztem városi funkcionáriust, mit várnak a főiskolai hallgatóktól.
Mindez roppant vázlatos képe a gyárért telepített városnak. Igaz, hogy a Vasmű mellett a nagy beruházás előtt álló papírgyár és a főként nőket foglalkoztató, kisebb könnyűipari üzemek is hozzátartoznak e Duna melletti ipari tájhoz. Mégis, azt hiszem, Dunaújvárosban a huszadik születésnapán a várható változások színhelye nem a gyár, és e változások nem is lesznek látványosak. A Vasmű szomszédságában formálódik valami, amit nevezhetünk a város hagyományainak, emelkedettebb stílusban a város lelkének. Még formálódik, de tulajdonképpen már mindenki ragaszkodik hozzá. Hogy a városok közötti ilyesfajta különbség miként mérhető, arra Dunaújvárostól való búcsúzásomkor sem találtam meg a receptet.

Felhasznált képek:
MTI
Dunaújváros története képeslapokon

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings