Népszava – 1950. november 29.

Palotai Boris:

Jegyzetek Dunapenteléről

Nincs nap, sőt nincsen óra, hogy ne akadna feljegyeznivaló, hogyan változnak, alakulnak az itt dolgozók. Zsebem teli cédulácskákkal, kitépett irkalapokkal. Esténként megpróbálom elrendezni a halomnyi papirost, melyek mindegyike egy-egy emberéletet zár magába. Sebtiben odavetett szavakból próbálom kihámozni azt az izgalmas folyamatot, amely a változást jelzi. Hevenyészett mondatokból összeállítani azoknak az embereknek a képét, akik az építkezés forró lendületében kiteljesednek.
Vegyük hát elő a jegyzeteket:

Gyermek született
Dunapentelén. Kiegészítem, ami e szűk jelentéshez hozzátartozik. Ez az első gyermek, aki a születő városban világrajött. Aznap este, amikor megalakult az egységes pártszervezet s hazafelé igyekeztünk a taggyűlésről, valaki izgatottan újságolta. Az egyes kockában gyermek született. Nagyot cuppogott talpunk az agyagos sárban, úgy szaladtunk az egyes kocka elé, megkérdezni Rózsahegyi főorvos elvtárstól, meg a doktorasszonytól, hogy érzi magát az új pentelei lakos.
– Szerencsés gyermek! – jegyezte meg egy kőművesasszony. – Dunapentelén látni meg a napvilágot, a nagy építkezések idején.
– Burokban született – toldja meg egy sztahanovista kőműves. Mert hogy az első gyermek a Dunai Vasműnél.
Sokáig tárgyalták, milyen boldog asszony Bodnár Béláné, vajszlói segédmunkás felesége. És milyen boldog ember lesz a gyermeke, aki sohasem felejtheti el, milyennek kell lennie annak, aki egy születő város születő pártszervezetét köszönti első hangocskájával.
Ez is akkor este történt. A taggyűlésen sorra emelkedtek fel az elvtársak s ígéretet tettek, hogy takarékoskodnak az anyaggal, mindenki a maga területén vigyáz a jó munkamegszervezésre, éberségre s arra, hogy a legjelentéktelenebbnek látszó anyag se menjen kárba. Amikor hazafelé igyekeztünk, elmondtam Gizinek, egy ácsátképzős leánynak, aki a szomszéd szobában lakik, hogyan folyt le a taggyűlés. Figyelmesen hallgatta, újra meg újra kezébe vette a zsebkendőjét, gombóccá gyűrte s anélkül hogy használta volna, visszadugta a zsebébe. Szótlanul nézett rám. Majd kinyitotta a kis vaskályha ajtaját és hozzáfogott megrakni a tüzet. Máskor benyúlt a szalmazsákba, kikotort egy marék szalmát s azzal gyújtott alá. Most megállt a keze félúton, kis habozás után visszaigazította a szétzilált szalmát, gondosan elsimítgatta s szinte ijedten mondta:

– Nem pocsékolom többé a nép vagyonát.
Holnaptól fogva papírt készítek ide.
Ezen a cédulán az áll: a pártszervezettől sokat várnak. A történet pedig így szól: Egy héttel a pártszervezet megalakulása előtt két kőműves-átképzős állított be a párttitkárhoz.
– Mi nem vagyunk még párttagok – kezdte az idősebbik, miközben a fiatalabb biztatóan nézett rá és minden szavát szájmozduiatokkal kísérte. Mi úgy tudjuk, hogy a Párt mindenkin segít. Hát azért jöttünk, hogy segítsen rajtunk.
Most már egymástól vették át a szót, mint egy stafétabotot s szinte futottak vele.
– Nem foglalkoznak velünk eléggé – mondta a kisebbik s eleven arca piros tett, mint a paprika. – Hiába kérek vakolást, nem adnak. Pedig hát én vagyok Hartán, a szülőfalumban az egyetlen leánykőműves s föld alá süllyednék, ha rosszul dolgoznék.
– Még rendesen csapni sem tudunk – panaszkodik a másik s szemét befutja a méltatlankodás könnye. – Nem akármilyen kőművesek akarunk mi lenni, hanem olyanok, akik át tudják majd venni Makszimenkóék módszerét.


Szovjet sztahánovisták a Dunai Vasműnél

A párttitkár megkérdezte, ki a munkavezetőjük. Berregett a telefon, erélyes, gyors intézkedés szavai pattogtak.
– Ugye mondtam, hogy

a Párthoz kell fordulni,
int a hartai leány, miközben elégedetten, szélesen mosolyog. – Egy hét múlva beszámolunk, hogy mennyire vittük fel. Mert ha tanítanak minket lelkiismeretesen, tisztességgel, olyan teljesítményt vágunk ki…
Behúzzák maguk mögött az ajtót, de elégedett susogásuk sokáig hallatszik még a bezárt ajtón keresztül.
Összesodrott papírszeletkét bontogatok ki. Ez áll rajta: az életrajzomba beírom.
Borza Ilona szavai ezek, aki a Pamutipar ifjú fonómunkása, a DISZ felhívására jött a Dunai Vasműhöz.


Földmunkák az építkezés területén

Ritkán hallottam olyan tömör, szépen megfogalmazott felszólalást, mint ami az ő szájából hangzott el. Így valahogy mondotta:
– Meghatottság fog el, ha rágondolok, milyen magas rangra emelt engem a munkám. Mert ha

beírom az életrajzomba,
hogy a Dunai Vasműnél dolgoztam, ez rangot jelent. A Szovjetúnióban is beírták a dolgozók, hogy résztvettek a Magnitogorszk építésénél, vagy a Dnyeprosztroj gátépítésénél és ez olyan rangjelzés volt, hogy mindenki nagyrabecsülte érte őket. Mindenki tudta: ez jó munkás, becsületes, megbízható, erre számítani lehet. A családomnak is elmondhatom majd tíz év múlva, mert addigra lesz családom: tudjátok-e, hogy én is ott voltam a Dunai Vasmű építésénél. S nem győzök majd eleget mesélni róla, milyen nagyszerű volt megteremteni a béke városát.
Csak kusza ceruzavonásokkal jeleztem, milyen ez a Borza Ilona. De tán ebből is látszik, hogy kerek, élénk, okos arca mögött, tettrekész vidám fiatalság sorakozik
Arra ébredtem valamelyik reggel, hogy fürgeujjú leányak facsemetéket ültetnek a frissen felásott földbe.
– Ötven katasztrális hold földet fásítunk be – mondja egy baboskendős, bricsesznadrágos leány. – Erdő választja majd el a várost a gyártól. Ott gyümölcsös lesz, amott meg nyárfákat ültetünk.
– Sudár nyárfákat – javítja ki nagykomolyan egy kedvesen szeplős, hirtelenszőke leány s ujja hegyével gyöngéden nyomkodja a vesszőnyi fácska körül a földet. – Ez alatt a fa alatt fogom majd ringatni a gyermekemet. Meg is jelölöm.
– Dehogy fogod – ellenkezik a baboskendős.
A hirtelenszőke leánynak szétesik a csatokkal feltűzdelt haja a megütközéstől. – Aztán miért nem? Karácsonyra elvesz Lajos, itt lakunk majd a családi részben. S jővőre meg már annyi lombja lesz ennek a fának, hogy alatta ringathatom a pólyásomat.
– Nem fogod ringatni – erősködött a másik.
– Mert a mai gyermeket már nem szabad ringatni. Csak szívja a jó levegőt, attól elfárad s lepilled a szeme.
Nagyot nevetnek, a novemberi szél felkapja a hangjukat s vidáman labdázik vele. S kezük nyomán egyre sűrűsödnek a nyárfák, a sudár büszke növendékfák, melyek vigyázzban állnak az épülő város előtt, mint a béke ifjú katonái.


Sztálin mellszobra később a Vorosilov kilátónál

Betonból készült Sztálin szobor
emelkedik a Mélyépítő NV kultúrtermének főhelyén. Csepregi Zoltán készítette, abból az anyagból, amellyel dolgozik: téglából az alapzatot, időtálló betonból e nagyszerű fejet. Az ötös munkahelyen dolgozott Csepregi Zoltán, majd dekorációsfelelős lett s úgy akarta feldíszíteni a meszeltfalú kultúrtermet, hogy az szinte világítson.
Elkészítette hát Sztálin elvtárs hatalmas mellszobrát. Miközben formálta, köréje gyűltek a társai és izgatottan vizsgálgatták: hasonlít-e már, kijönnek-e azok a drága vonások, melyek úgy a lelkébe vésődtek mindannyiuknak, hogy az az érzésük, ők is ki tudnák vésni, faragni, kalapálni.
S amikor a szobor kemény betonba öntve ott magasodott a terem főhelyén, összevillant a szemük, mintha megszólalna, mintha valósággal itt élne közöttünk.
Valamelyik este megtörtént, hogy a műszak végén egy cingár, borzasüstökű ifi kubikos egyenesen a szobornak tartott.
– Mára felhoztuk a normát 140 százalékra – ujságolta boldogan. – Múlt héten rossz vott a munkamódszerünk, azért maradtunk le. De most… – Észreveszi, hogy a sarokból figyelik, elresteli magát, beharapja a szájaszélét.
– Csak folytasd bátran – szól oda neki egy öreg kubikos -, én is elmondtam az előbb, hogy gumicsizmát kaptam, meg hogy úgy jöttem ide, azzal az elhatározással, hogy tíz deka sót sem eszem itt meg. Most meg már a fiamat, vejemet is idehoztam, tükörvágást csinálni. És tudod-e… nem káprázott a szemem, becsületemre mondom, hogy így történt… Rámmosolygott Sztálin elvtárs s azt mondta nekem: jói van öreg szaki, csak így tovább.

Felhasznált képek:
Dunaferr Dunai Vasmű Krónikája


Dunapentelei jegyzetek /1951

Dunaujvaros