Szolnok Megyei Néplap – 1960. július 3.
Acélba öntött büszkeségünk
10 évvel ezelőtt, 1950 nyarán kezdték el Sztálinváros építését. Hőskölteménybe illő ahogyan e nagy mű építői leküzdötték a nehézségeket. A régi Dunapentele határában, a Duna partján elterülő enyhén lankás területen még álltak a kukoricatáblák, amikor az első építők megjelentek. Zord időjárás, ivóvízhiány kezdetleges egészségügyi állapotok, mérnök és szakmunkáshiány… És mégis: 1951 tavaszára büszkén sorakoznak az első utca, a Május 1 út házai. Ugyanez év novemberében megindult a vasmű első gyárrészlege, a mai karbantartó üzem.
Azidőtájt jártam először a városban. Vasárnap volt. Egész nap hideg szél fújt, havas eső esett. Egy fűtetlen teremben gyűltünk össze, ahol Borovszky Ambrus – a Vasmű mai igazgatója, akkor az építkezés megbízott vezetője – beszélt. Mennyi hit és lelkesedés volt szavaiban! Most újból találkoztunk, ő fogadta a látogató újságírók csoportját. De most sokkal kevesebbet beszélt. A hős építők helyett beszél a város, a felépített vasmű.
Ha Sztálinvárosról esik szó, mindig arra gondolok, olyanok ők mind, sztálinvárosiak, mintha maguk is vasból, acélból kovácsolódtak volna – vagy tán így is van. Együtt nőttek, izmosodtak városukkal.
És hogy szeretik városukat! Minden városnak, falunak vannak őslakói, olyan polgárai, akik nagyon ragaszkodnak szülőföldjükhöz, szeretik azt, mert minden utcája, háza ismerős számukra, mert őseik kezenyoma, apáik, nagyapáik verejtékes munkája van abban. Sztálinváros mindössze tíz éves. A ma ott élők ősei: az apák, nagyapák szerteszét az ország minden táján élnek. És ők mégis legalább úgy szeretik városukat, mint a soproniak, egriek, vagy szolnokiak. Azért, mert ők maguk végezték el nemzedékek munkáját: a város megalapítását és felépítését. Évszázadok alatt fejlődött várossá Szolnok, Eger vagy Sopron. Sztálinváros egy évtized alatt. A ma is ott élő emberek kezenyomán.
Legutóbb ottjártamkor már a tízéves évforduló lázában élt az egész város. Vezetők és dolgozók egyaránt. Akkor mondta az egyik vezető:
– Most, a város tízéves évfordulójára készülünk. A százéves évforduló idején már Sztálinváros lesz az ország fővárosa.
Túloz ez az elvtárs? Lehet, sőt bizonyos! De hogy a várost nagyon szereti az igaz.
Miért kell az országnak Sztálinváros? Sokan tették fel ezt a kérdést mióta csak épül, de különösen az 1956-os ellenforradalom idején kérdezték, amikor ellenségeink provokációs céllal Sztálinváros építését is a párt és a népi demokratikus rendszer elleni uszításra használták fel.
Válasz helyett – vagy talán a legjobb válaszként – soroljuk fel, mit ad az országnak Sztálinváros az ötéves terv végére, 1965-ben.
Íme az adatok. Évenként 70 ezer tonna acélnyersvas, 50 ezer tonna acélöntecs, 250 ezer tonna vastag- és középvékony lemez, ebből 150 ezer tonna exportcélokra, 50 ezer tonna lemezöntecs, 140 ezer tonna hideg hengerelt finomlemez. Emellett nagymennyiségű vegyiterméket, közte 22 ezer tonna fehérített szalmacellulózet a papírgyártás számára; 65 millió kilovattóra villamosáramot az országos hálózatnak.
Ezek csak a főbb termékek. S mind olyan, iparunk fejlődésének alapját képező nyersanyagok, aminek nagy részét jelenleg külföldről kell beszereznünk többnyire drága nyugati valutáért.
Több traktor és kombájn kell? Új gépek kellenek a nehéz fizikai munka megkönnyítésére? Esztergapad, motorkerékpár, hűtőszekrény, mosógép? Lesz – de ehhez vas kell, abból acélt kell önteni és különböző finomságára kell hengerelni. Ezért kell Sztálinváros.
Olvad az acél
Miért nem vesszük meg készen a szükséges vasat és acélt külföldön? – ezt is megkérdezték már sokan. Egyszerűen azért, mert nincs. Mert ez a világon mindenütt a legjobban keresett hiánycikkek közé tartozik. A fejlettebb szocialista országok – elsősorban a Szovjetunió – egyideig képesek segítséget nyújtani. De népgazdaságunk számára, az egész szocialista tábor részére előnyösebb, ha magunk készítjük el a nyersanyagból a szükséges vasat és acélt. A Dunai Vasmű felépülése után olcsóbb lesz az az acél, amit a szovjetunióbeli Krivoj Rogban bányászott nyersvasból állítunk elő, mintha bárhol vásárolnánk azt a világpiacon.
A kétkedőknek egy példát: Japán fejlett kohászattal és gépiparral rendelkezik. A közismerten nyersanyagigényes hajógyártásban a világon az első helyen áll – s ime a számok: bányásznak az országban 1.1 millió tonna vasércet, behoznak 7.8 millió tonnát. Honnan? Indonéziából, Dél-Amerikából; a Sztálinváros-Krijov Rogi távolság négy-ötszöröséről. S a japán tőkések így is busás profitot vágnak zsebre. Sztálinváros nemcsak a vas és az acél, hanem az emberek kohója is. Hosszan sorolhatnám és számokkal is bizonyíthatnám, mennyit tesznek az emberek neveléséért – túl azon, hogy maga a város és maga a vasmű építése, ez a gigászi munka a legnagyobb emberformáló nevelő eszköz.
Három könyvtár, 100 ezernyi kötet könyvvel, balettiskola, zeneiskola, 650 személyes színházterem, múzeum, kiállítások, tárlatok, sportpályák, uszoda, úttörőpark – s itt álljunk meg! Ilyen úttörőpark csak ebben a városban születhetett, ahol annyira szeretik a gyerekeket, s amely maga is olyan ifjú. Valóságos mesebirodalom ez a park. S az egész társadalmi munkából. Magam is tanúja voltam, amint hetven-nyolcvan kiszista dolgozott látogatásunkkor is.
Mint mondják – ez minden nap így van. Egyre szebb és nagyobb lesz az úttörőpark.
Útban a vidám park felé… 1959. augusztus 3.
fotó: MTI/Balassa Ferenc
Egy időben sok kárt tettek a fákban, a virágokban a felelőtlen emberek. Ez évekkel ezelőtt történt. A városi tanács a gyerekekhez fordult. Az úttörőkhöz, iskolásokhoz, kiszistákhoz írt nyílt levélben kérte fel őket, vállaljanak védnökséget a város parkjai felett. A gyerekek komolyan vették a megbízatást, tanácskoztak és határoztak. Azóta ők vigyáznak a város parkjaira, virágoskertjeire. Nincs is kár többé benne. Így neveli ez a város lakóit már kisgyermek kortól kezdve.
A város főutcája a Sztálin-út
Idekívánkozik egy kis történet arról, mennyire új emberek nőnek fel ebben a szocialista városban. Sztálinvárosi iskolások egy csoportja felkerekedett és Egerbe utazott Megnézték a szép régi várost. Többek között elmentek a híres egri Székesegyházba is. Nagyrészük még hasonlót sem látott életében. Sok színes ablaküveg, szép festmények, szobrok. Érdeklődve – s talán az ájtatos hívőknél kicsit hangosabban – szemlélték a látnivalókat. Egy imádkozó néni megkérdezte őket – csendre intve. – Ti nem vagytok talán keresztények?
– Nem – válaszoltak a gyerekek. – Aztán kissé értetlenül hozzátették: mi sztálinvárosiak vagyunk.
Láttam a Vasmű munkásszállóját. Ebben a külsőre is tetszetős, modern épületben szinte minden igényt kielégítő kényelmes szállása van négyszáz dolgozónak. Igen, minden igényt, mert a fürdőtől a moziig, étteremtől a televízióig – bisztró, könyvtár, orvosi rendelő és betegszoba – minden házon belül van, amire az ott lakó munkásoknak szükségük lehet. Napi két forintért.
A gondnok büszkén mutogatta az épületet, folyosóról folyosóra, szobáról szobára vezetve. Négyen laknak egy szobában. Kényelmes kis szobák, rádióval, falbaépített szekrénnyel. Éppen elragadtatva dicsérni kezdem, milyen jó, hogy minden lakónak külön falbaépített szekrénye van, amikor közbevág a gondnok:
– Rájöttünk már, hogy nem jó – mondja. – Mert nem lehet a falbaépített szekrényt bővíteni. Ugyanis ezek a szekrények kicsinyek. Nem fér beléjük több, mint négy öltöny ruha.
Jó dolog az, amikor egy gondnoknak ilyen gondjai vannak.
Búcsúzóul a kapuban épülőfélben lévő házakra mutat a gondnok, s magyarázza: két éven belül még hat ilyen munkásszálló épül, közte hétszáz személyesek is.
Munkásszállás a Radarban
Sztálinvárosról szólva mindenki a nehéziparra, acélra, vasra gondol elsősorban. Pedig nemcsak vasat és acélt termelnek ott. Igen jelentős a város könnyűipara is. Kormányzati szerveink jóelőre gondoltak arra, hogy a nőknek, no meg az olyan családtagoknak, akik nem kohászok, vasasok, legyen megfelelő munkaalkalom.
A férfiruhagyár a legjelentősebb ezek közül. Majdnem ezer dolgozót foglalkoztat. Az idén 82 ezer komplett öltöny, 200 ezer zakó és 260 ezer nadrág készül itt. A fehérneműgyárban tavaly 2 millió 400 ezer darab fehérneműt gyártottak. A cipőgyárban 150 ezer pár gyermekcipő készült. Mi van ezen kívül? Fésűsfonóda, tejüzem, jéggyár, kenyérgyár, és sok minden, mint egy olyan városban, amely lakóinak teljes foglalkoztatottságára és jó ellátására törekszik.
A sztálinvárosi könnyűipari dolgozók sem szégyenkezhetnek a vasasok, kohászok mellett. A legutóbbi Budapesti Ipari Vásáron az általuk készített ruhák, cipők az év legjobb termékei között szerepeltek.
Vörös Október Férfiruhagyár a dunai kikötõi parancsnokság épületében /1963
fotó: MTI/Urbán Nándor
Sztálinvárosnak sok látogatója akad. Megnézik a várost a különböző üzemeket – s feltétlenül az állandóan működő nagykohót. Én is megnéztem. Az ott dolgozóknak nem újság, hogy olyan sokszor akad látogatójuk. Igaz, a nézők nem soká bírják a forró, gázos levegőt. Egyik kohász mesélte, hogy nemrégen parasztküldöttség járt ott. Az Alföldről. Talán éppen Szolnok megyéből, ahogyan ő mondta. Egy idősebb parasztember mondta neki, a kohásznak: – Hallja elvtárs, én inkább két napig aratok, mint itt dolgozzak két órát.
– Csak mosolyogtam, nem szóltam neki – így a kohász.
– Mert tudja, elvtárs, én inkább itt dolgozom két napig, mint két órát arassak!
Az elnyujtó hengersor
Ünnepel és avat a tízéves város
Sok külföldi is megfordul a városban. Baráti országokból is, nyugatról is. Ez utóbbiak sok kíváncsi kérdést tesznek fel, szenzációt, titkot keresnek, de többnyire elismerni kényszerülnek a város, a vasmű nagyszerűségét. Mondják, a Daily Worker egyik tudósítója majdnem sírt, amikor mindezt látta. Néger volt. Talán nem rég függetlenné vált hazájára gondolt.
Egy olasz újságíró írta a városról: Minden nagyon tiszta, nagyon szép, nagyon rendezett – és igaz.
V. J.
Felhasznált képek:
Dunaújváros története képeslapokon
Béke és Szabadság
MTI
