Szabad Nép – 1952. augusztus 17.

Mezőföldi változások

“Lépteink alatt ropog a hol sima, hol göröngyös jégtakaró, csobban a hideg víz, ahol beszakad. Az érdes hó süpped és sokszor nem tudjuk, az úton járunk-e még, vagy bekeveredtünk a földek közé. Itl-ott kiáll egy-egy karó, vagy ottfelejtett szár, az figyelmeztet, hogy letértünk a hórejtette útról. A végleten pusztaságon sehol sincs ember, az élőlényeket feketélő, károgó varjak és fel-felreppenő foglyok, fácánok képviselik. Néha a messzeségben – ameddig a fehér homályban ellát a szem – házak tűnnek fel és kopaszon rneredező fák. Ott tanya van: Nyögömpuszta, Nembánompuszta, Aligvárompuszta, még messzebb pedig a szállóigévé lelt Piripócs. Megannyi kísértet, muzeális darab magyar-rezerváció: a sokévszázados megkövült feudalizmus emlékei. A fejérmegyei pusztaságban vergődünk most, a feudalizmus klasszikus földjén. 1946 telének fehérségében úgy érezzük, hogy fehér folt Magyarország térképén. Afféle holt tér”.
Így szól egy útleírás a Mezőföldről 1946 decemberéből.
Az útleírást magam írtam és most úgy olvasom – és úgy is emlékszem rá vissza – mint valami évszázados híradásra, egy történelemkönyv ódon idézetére, amelyen eltűnődik, elbámul az ember: hát ilyen is volt valaha? Most ugyanitt vagyok, csakhogy pusztaság helyett egy épülő nagy városban és elgondolkodom azon, hogy immár háromesztendős népköztársaságunk alkotmánya. Számbaveszem, milyen csodákra képes is az ember, ha szabad.

A Mezőföld valójában sík, háromszögalakú vidék, amelyet a Vértesalja, a Balaton keleti csücske, a Sió és a Duna határol. A síkságot nem úgy kell érteni, mint az Alföldön; ez hullámos, lankás vidék. Legelhagyottabb része a Mezőföldnek – ama bizonyos fehér folt – Pusztaszabolcs, Sárbogárd és Dunaföldvár között terül el. Itt van a régi Dunapentele, Rácalmás, Perkáta, Kisapostag, Baracs, Mezőfalva (azelőtt Hercegfalva), Előszállás és egy sor puszta. Furcsa, elzárt területe volt ez az országnak. Úgyszólván tőszomszédságában húzódott a fővárosnak és mégis – messzebb volt mindennél.

Mindig jó földje volt: az előszállási uradalomban nem egyszer megtermett a 13-14 mázsa búza egy holdon. De a nép, amely e jó földet lakta, hallatlanul szegény és nyomorult volt. A puszták népe. Úgy éltek mint ültetvényen a bennszülöttek. A pusztai mulatságba még bőgő sem jutott, disznóhólyagba kötött üres nádszállal, köcsögdudával helyettesítették. A hegedűt meg nádsíp pótolta. Ezek az emberek sohasem ültek vonatra. Sokan féltek is a Pusztaszabolcs és Paks között döcögő masinától, amely óvatosan gurult, hogy széjjel ne rázza a harmadrendű, gyenge síneket.

1931-1932-ben Selyemmajorban éjjel-nappal festették a búzát, mert “sok” volt belőle, de Nagykarácsonyban, Györgyszállásán, Róbertvölgyén és a többi pusztán nem volt kenyér. A Hunyadi grófnak és Szapárynak, Hagyó-Kovácsnak és a pentelei Szikrainak százzal szaporodott a cselédei száma: ennyi gazda maradt föld és hajlék nélkül. A pentelei Pincesoron papírruhában jártak az emberek, és ha esett az eső, leázott róluk a ruha.

Az előszállási uradalom területe amolyan huszadikszázadbeli Mátyus-földe volt, s benne a zirci apát bankára: Hagyó-Kovács az új Csák Máté. Rémület szorította össze az emberek szívét, ahol megjelent nagy Fordján, állva, mellén keresztbefont karokkal. Polgár, cseléd, arató egyaránt hatalmában volt testestül-lelkestül; lelkestül is, mert aki csak rozzsal és árpával kevert kenyeret vagy fagyott és büdös birkahúst akart – hogy éljen – ezen a szemre szelíd hajlatokkal, ligetekkel ékes tájon, annak katolikussá kellett lennie, hogy idönkint meggyónjon Hagyó-Kovácsnak.
A részleteket különben elmondta ő maga a Grősz-per tárgyalásán. Várost itt tíz- és tízezrek még hírből sem ismertek; falut is nagyritkán látott a szem – azt a néhányat felsoroltam – csak ezek a történelem mélyén rekedt, sártengerrel körülvett puszták bújtak meg riadtan a szőlőhegyek alján.

Különös dolog: 1944-ben még így volt. Tehát kereken nyolc esztendeje, még egy évtizede sem. Valamikor századokkal mérték a változásokat és magam is így emlékszem a történelemre.
Amint a népmesei kis gömböcből – amikor szétpukkadt – kiszabadult minden elnyelt, bezárt fogoly – így foszlottak szerte az öröknek hirdetett uradalmak, amikor kiosztottuk a zirci apátság 40.000 holdját, Hunyadi gróf 7000 holdját és a többi nagybirtokot. Perkáta 11.000 holdnyi szántójából 1944-ben 4000 volt paraszti kézen, 1945-ben pedig mind a 11.000. Nem volt többé cseléd és arató, mindenkiből “polgár” lett, ahogyan errefelé a földes parasztokat emlegették. Jöttek a telepesek Hevesből, a Jászságból, a Csallóközből, olyan emberek, akik elszántan gyökeret akartak ereszteni az új talajba.

A Mezőföld ma az építkezés földje. (Igaz, hogy ezt az egész országról el lehelne mondani. De kevés hely van, ahol ez annyira feltűnő, mint éppen itt.) A sztálinvárosi nagy építkezés “kisöccseivel” találkozunk minden pusztán és faluban.


Valamikor birkalegelő volt, most épülő új utca. Ez lesz a község főutcája

Nagykarácsony hat évvel ezelőtt még puszta volt. Egy templomtorony, körülötte rogyadozó cselédviskók és néhány hosszú, fehér istálló – ennyi látszott belőle. A szöllőhegy elbújt a viiág elől. Ha valaki akkor elaludt volna és most ébredne fel, azt hinné, más tájon jár. A templom és környéke, a megüresedett piszkossárga cselédházak elvesznek az újonnan nőtt község tengerében! A nagykarácsonyiak már hat évvel ezelőtt megálmodták ezt. Tűzkő Sándor, a Jászság széléről idetelepült kubikos ott jelölte a szövetkezet épületének helyét, ahol még semmi sem volt, távol az akkori pusztától. Ott is épült fel: minden látogató csodálkozott rajta. Tűzkő Sándor tudta, hogy ez a szövetkezeti épület közepetáján lesz az új községnek. Akkor tudta már, amikor a telepesek még az istállókban laktak.

Nagykarácsony látképe

S a szövetkezet épülete ma valóban a község közepén van. Az istállókban és a volt cselédházakban nem lakik senki. A szöllőhegyről is szép lassan költöznek, vándorolnak le az új községbe. A pusztán még olyan szurokszínű tudott lenni a sötét, ha leszállt az est – Nagykarácsony községbe már bevezették a villanyt. Nézd a lámpasorokat az új utcákon, nézd a házak oldalában a szerény kis vájatot, amelyben, mint valamikor a házőrző szent, most a villanyóra áll! Nézd a házak takaros egyöntetűségét s rajtuk, bennük mégis az ezerszínű mást: Dósa Anti bácsi hevesi oszlopait vagy Szabóék házán a dunántúli díszítéseket! És ott, ahol Hagyó-Kovács alattomos vasvillája kioltotta az A. Szabó-gyerek életét, a Retyegő-tó fölött, áthidalva a szöllőhegy világtól elzárt völgyét – viadukt büszke íve épül. Itt vezet majd át a vasút Rétszilas és Sztálinváros között, amely a komlói szenet szállítja a vasmű csillapíthatatlan étvágyú kokszoló-művébe. Két vasútállomása lesz az új Nagykararácsonynak, két vasútállomás az ország egyik fővonalán! Tanácsház épült és orvoslakás, gyógyszertár és út, amelyen reggelenkint a szöllőhegyiek nagyrésze a vasútat építeni siet. Mások Sztálinvárosban dolgoznak. A pusztaiak (milyen makacs jószág a nyelv!) a ménesmajori állami gazdaságba járnak. A gazdaság szomszédságában terülnek el a Béke tszcs földjei.

Ugyanez a kép Nagyvenyimen, Baracson, Mezőfalván, Előszálláson.
Az egész Mezőföld olyan, mint egy nagyszabású alkotmány-kiállítás.

A sztálinvárosi piacon mindennap nagy a sürgés-forgás. Nemcsak szekerek állnak itt, megrakva friss áruval, hanem állandó bódék, elárusítóhelyek is. Feltűnik, hogy három perkátai termelőszövetkezetnek is van itt boltja,
Perkátán hat termelőszövetkezet van. Nem is olyan régen még így beszéltek Perkátán: “Sohasem lesz nálunk szövetkezet, vagy ha lesz, hát legutoljára!” Négy kastély árnyéka is borult a múltban erre a falura. A kastélyok ma is állnak, de most már nem félelmetes árnyékot vetnek; termelőcsoportok irodái, iskolák, óvodák, bölcsődék: kétkezi parasztok és gyermekeik otthonai. Háy, Paulkovits, Hunyadi, hová lettek az urak?! Kétszázötven ház is épült már azóta, mióta ők eltakarodtak, mert a perkátaiak is igyekeztek a cselédházakból kiszabadulni.
Mint a mesékben a legkisebb fiú – Perkátán is a legfiatalabb termelőszövetkezet: az “Alkotmány” a legjobb. Éppen egy esztendeje, az alkotmány tavalyi ünnepén alakult, így kapta a nevét. Valamelyik vasárnap ünneplőbe öltözött az “Alkotmány”: kiöltöztek a tagok is és úgy készülődtek, hogy a csoport borbélya  alig győzte a munkát. Vendégeket vártak. Van is mit mutogatni. Az egykori Gecseg tanyán vannak az istállók, ott van a sertésállomány, a kutricákban hét-tizennégyet fialó kocák, s kint az ólban a gyönyörű tisztavérű yorkshírei kan. Gyapotjuknak még a fagy sem ártott. És olyan korán végeztek az aratással, a csépléssel és a beadással, hogy már mások gépjéhez mennek segíteni és tudják, hogy öt kiló jut búzából egy munkaegységre.
Bernáth József, a szövetkezet elnöke várja a vendégeket, a járás paraszt- küldötteit.
Bernáth Józsefnek tavaly még csupán 11 holdja volt. Úgy gazdálkodott, hogy tisztelték, becsülték érte. Ki is küldték a Szovjetunióba a tavalyi parasztküldöttséggel. Bernáth végiglátogatta a sztavropoljvidéki kolhozokat, s Perkátán hűségesen elmondta, amit látott. Akkor a középparasztok közül sokan így szóltak: “Ha elvállalod az elnökséget, veled szívesen kezdünk társasgazdálkodást!” Így alakította meg Bernáth József az “Alkotmányt” 1951 augusztus 20-án 782 holdon, 104 taggal. Jól az eszébe véste, amit a Kaukázustól északra elterülő síkságokon látott. Sokat tanult az alatt az egy hónap alatt és úgylátszik, kitűnően vizsgázott, mert a szövetkezet tagjai ezt mondják:
– Csak egy éve vagyunk bent a mi “Alkotmányunkban, de ha most azt mondanák, hogy menjünk vissza egyéninek, tán nem is tudnánk, olyan furcsa volna…
Bernáth József, a gazdag és boldog “Alkotmány” tszcs elnöke most éppen úgy fogadja a küldötteket, mint őt, az akkor még kiváncsi kétkedőt fogadták a sztavropoljvidéki kolhozelnökök. Ezen a vasárnapon találkozik tegnapi önmagával.
Mindössze egy esztendő volt az egész. Ilyen gyorsak a mezőföldi változások.

Két esztendővel ezelőtt Rákosi elvtársnak egyik beszédét hallgatták rádión a sárbogárdiak, összezsúfolódva a tanácsháza tanácstermében, figyelmesen, csöndben. S amikor Rákosi elvtárs a másodvetésről beszélt, az egyik süveges ember kerekrenyílt szemmel, süvegét fejebúbjára tolva így szólt szomszédaihoz, vagy talán inkább csak önmagához:
– Hát mindenre kiterjed a figyelme?
Ezt a mindenre kiterjedő figyelmet néhány esztendeje elég alkalmuk van tapasztalni a mezőföldieknek.
Éppen ez az elhagyott, a kortól messzire hullott, árva vidék – éppen ez kapta meg Magyarország első, új szocialista városát és azt a kombinátot, amely a magyar ipar szíve lesz!

Dunapenteléből Sztálinváros

Sztálinváros óriáskarjaival máris át- meg átöleli a Mezőföld községeit, belenyúl életükbe és átformálja őket. Dunapentele – Sztálinvárossá lett. Hatalmas rajokban érkeznek reggel az egykori pusztai emberek az építkezésre. Óriási anyagi fellendülést hozott az építkezés. Aki végigmegy Perkáta vagy Mezőfalva utcáin, jólöltözött férfiakkal és nőkkel találkozik. Rongyos ruhát nem látni, a gyermekek ruházata egészen városias. A népboltok és szövetkezeti boltok zsúfolva áruval. Rácalmásnak valóságos áruháza van, budapestinek is beillenék. A nagykarácsonyi szövetkezeti bolt már nagyon is szűknek bizonyul: itt is áruházra lenne szükség.
Az őszön tartotta lakodalmát Nagykarácsonyban az ifjabb Romhányi László. A lakodalmas nép, a két család tagjai között két politikai tiszt, három szakmunkás, két traktoros, egy gépkocsivezető és egy gépállomásvezető volt.

A mezőföldieket, akik nemrég még nem láttak túl utcáik határán, Sztálinváros hozzászoktatta a képzelet merész szárnyalásához. Ez az óriás a maga kohóival, gyáraival, nagy kikötőjével, drótkötélpályáival, átalakítja az egész vidék képét. Az egykori puszták és községek – peremvárosok, élelmiszerellátó központok lettek. Valóságos virágoskertté válik a Mezőföld. A vasmű üzemeit zöld lombok tengere veszi körül s a lankákon felnövő erdők üdítővé teszik a levegőt. A kohóműben felhasznált víz öntözni fogja a környéket, kombájnok aratnak a búzamezőkön és a gyapotföldeken. A fiatalok a sztálinvárosi középiskolákban, technikumokon és főiskolákon tanulnak majd.
Hagyó-Kovács és a Hunyadi grófok emléke évtizedeken belül olyan lesz, mintha évezredekkel ezelőtt éltek volna; olyan lesz, mint azoknak a bronzkori és kelta településeknek emléke, amelyeknek maradványait ma a sztálinvárosi múzeum hűs csendjében érdeklődéssel és kíváncsian nézegetik a vasmű építői.
Még korántsem értek véget – most kezdődnek igazán a mezőföldi változások.

Sándor András

Felhasznált képek:
Korabeli képeslapok a környező településekről – hungaricana.hu
Sándor András – Híradás a pusztáról

Dunaujvaros