PALOTAI BORIS

– Az én anyám községi tanácselnök lett – mondta egy tagbaszakadt kubikosfiú. – Ő sem próbálta eddig. Napszámba járt, hét gyerek csüngött rajta. Most pedig vezeti a községet.
Borsai a földre nézett s mégis érezte Agnes tekintetét.
– Azt írja meg Borsai szaktárs… Különben maga egyedül is rájön, mit kell megírnia. Olyasmi kéne nekünk, hogy mi is benne legyünk, meg maga is. Együtt! – Borostyánszínű, okos szemét kicsit összehúzta, úgy nézett rá. – Ugye, meg tudja írni?
– Megpróbálom – mondta habozva. Ahogy kimondta, már meg is bánta. Mire való ez? Más baja nincs is, mint ilyesmin törni a fejét. Haragudott magára, hogy így beugrott. Mert nem más ez, mint beugrás.
Zeke lépett a terembe, megállt a sarokban. – Készen vagytok?
– Készen! – kiáItotta Gaskóné. – Képzeld, azt beszéltük meg…
– Azt beszéltük meg – vágott a szavába Borsai -, hogy darabot írok Penteléről. – Ha már így fordult, gondolta, hogy könnyelműen ígéretet tett, legalább tudjon róla az öreg. Ha mástól hallja, úgyse hiszi el. Még így is bizalmatlanul pislog, hümmög, a kabátja ujjára cseppent mészfoltot kapirgálja, szót se szól.
– Sokminden megírni való akad itt – mondta Borsai szinte dacosan. Lélegzetnyi szünetet tartott, úgy folytatta: – Szeretnék valami olyant kiválasztani…
Az öreg még mindig a mészpecséttel babrálgat.
– Valami hősi példát dolgozok fel, akad itt bőven – mondta Borsai jóval hangosabban, mint ahogy beszélni szokott. Hősi példát, ismételgette magában s nem volt ínyére ez a megfogalmazás. Mintha csak Zeke után motyogta volna, ő szokott ilyeneket mondani. Úgy használom már én is a nagy szavakat, gondolta, hogy oda se figyelek közben. S mért számoltam be Zekének? Mi köze hozzá?
Nem ment haza, céltalanul keringett az úton, melyről kendőbe bugyolált asszonyok lapátolták el a sarat, fekete sárral megrakott szekerek kocogtak el mellette s mégis úgy tűnt neki, sohase fogy el ez az átkozott, dagadt sár.
Csak épp, hogy az idő teljék, benyitott a Népboltba. – Már csuknak? – kérdezte méltatlankodva és gyorsan citromot meg befőttet vásárolt, hogyha éjszaka fennmarad darabot írni – micsoda ötlet! – legyen valami frissítője.

*

Tömött zsebekkel indult a gyárépítkezés felé, ahol semmi dolga nem volt, félútról vissza akart fordulni, aztán mégis tovább ment. Teherautók zúgtak el a közelében, minduntalan félreugrott, de még így is lefröcskölték, nem győzte rázni a kabátja szélét, törölgetni arcáról a sárszeplőket.
A világosság felé tartott, abba az irányba, ahol sárga gubák szúrták át a ködöt, az éjtszakai műszak fényei. A rögtönzött vágányokon csillék futottak, tömzsi sztalinyec zakatolt a közelében, a betonkeverőgép dobjában veszettül ugráltak a kavicsok, vastalicskák csikorogtak a pallókon. Egy férfi vedlett katona sapkában kicsit félretolta az útból és átkiabádt valakinek, akiből csak egy iramló hát látszott.
– Bírod még?
– Már hogyne bírnám!
A katonasapkás tölcsért formált a tenyeréből. – Aki fáradt, menjen pihenni.
Pihenni? Munka közben pihenni? Hát ez meg mi?! Borsai a katonasapkáshoz tépett. – Ki itt a brigádvezető?
– Én volnék – felelte s egy árokba ugrott, onnan hallatszott a hangja. – Nyomjátok meg fiúk. Mindjárt hozzák a teát.
Borsai a munkavezetőt kereste. A szállítószalag mellett talált rá, de ahogy szólt hozzá, már ott sem volt, csuklyás, viaszosvászon köpenye hot itt tűnt fel, hol meg amott, ő meg csak baktatott utána.
– Béres elvtárs, egy szóra …
– Pillanat! Állj ki, Gyula. Nem kell erőltetni. Bevégezzük magunk is. Na, mit mondtam. Pillanat – fordult újra Borsaihoz, aki egyre tájékozatlanabbul állt közöttük.
– Én ugyan nem tartozom ide. De hiszen ismerjük egymást, legalább is látásból.
– Ki rakja ki a csilléket?… Igen, persze, hogy ismerjük egymást. Itt a tea, osszátok gyorsan. Ne haragudjon szaktárs, – széttárta a tenyerét. – De ez nem a legszerencsésebb pillanat. A negyedik műszakot gyúrjuk s reggelre be akarjuk végezni. – Már ott is hagyta s Borsai a katonasapkáshoz lépett.
– A negyedik műszakot? Hogy értsem ezt? Egyfolytában négy műszakot? Harminckét órája dolgoznak?
A katonasapkás tüskés állát vakargatta. – Nem is tudom… Milyen nap van ma? Szerdán kezdtük el. Gyula, dűlj le, tóld félre a talicskát. Ne virtuskodj itt nekem, mert megcsaplak. Múlt héten még lázasan feküdt, most meg már a szentnek sem akar kimaradni a munkából. Pedig hát harminckét óra egy cugban, mégiscsak valami – magyarázta Borsainak.
– Mi szükség erre? – kérdezte Borsai olyan hangon, melyet az indulat kisiklással fenyegetett. Ütemterv szerint dolgozunk, nem pedig ilyen lóversenyiramban. Ez nem szocialista munkaverseny. Ez egyszerűen őrültség!
– Csak annak látszik – mondta a katonasapkás, odanyujtotta bádogcsuprát a teahordó lánynak, nagy kortyokban inni kezdett, kezefejével megtörölte a szájaszélét. – Mégsem az. A brigádunk felajánlotta a pártkongresszusra, hogy elkészíti a mechanikai műhely betonvázát. Aztán ezt keveselltük. Még a hibásszemű Károly is kevesellte, pedig az az ép szemével inkább a lányokat gusztálja, mint a vashuzalokat. Megtoldtuk a vállalásunkat azzal, hogy négy keretet készítünk el. Nézze már azt az asszonykát. Azt hinné az ember, hogy felfricskázza egy kis szellő. Pedig velünk dolgozik, a derekát se fájdítja, meg se pisszen. Még mérges is, ha rászólunk: Flórisné, nyughass már!
A munkavezető visszajött, intett a katonasapkásnak. – Reggelre megvagyunk.
A katonasapkás egy pillanatra lehunyta vörös szemhéjját – Ezt még gyorsan elmesélem, hogy tudja – hajolt Borosaihoz. Vállaltuk a négy keretet, ahogyan mondottam. Komoly munka. Csakhogy az anyagkezelő eldirigálta valahová a cementünket. Hogy az imádság törje fel a száját! Folyton bíztatott, hogy itt lesz a cement idejében, ne féljünk, jön már, már itt is van, aztán a nehézség jött, nem a cement. Csúnyán elakadtunk. Az idő meg futott, sürgetett. Flórisné itt a váltásod, eridj be, húzd a füledre a pokrócot. Eriggy no, még testáljalak? – fordult egy hirtelenszőke asszonyhoz, aki a tenyerébe fújt, hüvelykujjával nyomogatta a kezefejét, majd megragadta a talicskát s már ott sem volt.
– Ennek dudálhatok – mondta olyan hangon a katonasapkás, mely inkább dicsekvés volt, mint panaszkodás. – Hol is hagytam el? Ott, hogy az a ganéj Tokodi, így hívták az anyagkezelőt, visszafogta a munkáinkat. Hű, az angyalát, lemaradunk! Az étel is kifordult a szánkból a keserűségtől. Épp a Seregély- brigád maradjon le? Mert így hívnak engem, Seregély Pál. Ez meg az én brigádom, az én nevemet viseli.
A vibrátorhoz sietett, Borsai szorosan melléje állt, hogy ne tévessze szem elől. – Végre megjött az anyag – folytatta Seregély. – Az anyag jött, Tokodi meg ment. Nem is ment, de repült. Akkor határozta el a brigád, hogy egyhuzamban csináljuk meg a betonozást. Mert azt nem jó abbahagyni. Kétféleképpen köt az anyag. Egyszerre kell felhúzni a keretet, különben két hetet veszítünk. Hisz tudja azt maga, addig nem lehet kizsaluzni, amíg mind a négy keret el nem készül. Két hét veszteséggel meg masírozhatunk egyenesen a pokolba.
A nyakát csavargatta, dohogott, dörmögött. – Nem szocialista munkaverseny, azt mondja maga. Ezt hajtogatta Béres is, a munkavezetőnk. De ha egyszer el akarunk készülni a kongresszusig. – Most már keresztülkiabálta a vibrátor zúgását. – Ha egyszer meg akarjuk mutatni! Hisz kaphattunk volna segítséget, Béres megpróbált ránktukmálni egy brigádot, hogy úgyse fogjuk győzni! Már mért ne győznénk! Majd megmutatjuk.
Borsai olyan fáradtan került ágyba, mintha ő dolgozott volna le négy műszakot. Ott kellett volna velük maradni végig. Benkő ott maradt volna, gondolta s feje alá gyűrte a párnáját. Mi fűti ezeket, hogy ilyen könyörtelenül behajtják önmagukon az adósságukat? Pedig hát nem könnyű dolog…

Folytatás hamarosan!

Palotai Boris – Nem könnyű dolog

Megjelent: Béke és Szabadság, 1952. január 20.

Dunaujvaros