Magyar Nemzet – 1951. augusztus 25.

Viszontlátásra Dunapentele!

írta Jákó Pál, az Állami Faluszínház tagja

Sokszoros ünnepe van ma az Állami Faluszínháznak. Első útjára indul színházunk több társulata. Az első előadás Alkotmányunk ünnepének napjára esik. És végül, hogy örömünk teljes legyen, első előadásunkat Ötéves tervünk büszkeségén, Dunapentelén tartjuk meg.
Dunapentele felé száguld az autóbuszunk.


Indul az Állami Faluszínház hét autóbusza a Madách térrõl. A színészek többek között Dunapentelén, Gádoroson, Hatvanban, Kunhegyesen, Mindszenten és léptek színpadra
MTI/Várkonyi László

EZ A MI AUTÓBUSZUNK! frissen, ragyogóra lakkozottan jelent meg egyik délelőtt a Madách-téren. Milyen túláradó örömmel néztük, simogattuk. Pártunk, kormányzatunk szerető gondoskodása mosolygott rajta keresztül felénk. Ezt is mi kaptuk, ez is a mienk. Olyan meghitten közeledtünk feléje, ahogyan csak a gazda nézheti a jószágát. Olyasmit éreztünk, amit dolgozó parasztságunk érezhetett a felszabadulás után, amikor végre a föld az ő birtokába került. És éreztük, hogy nekünk is úgy kell válaszolni, ahogy a falu népe válaszol: kötelezettségeink túlteljesítésével.
Újra és újra kiszaladunk próba közben, újra és újra körülcsodáljuk az autóbuszunkat – hű társunk lesz ő az év folyamán – és amikor visszamegyünk a próbára, csengőbben száll a “Szabad szél” dala és az ének a “Gazdag menyasszony” ajkán, hevesebben vádol Damis és élesebb a gúny Loyális Úr szemében a Tartuffe-ban.
Száguld az autóbuszunk Dunapentele felé.
Régen jártam már Budán errefelé. Mennyi új épület, gyár, amiket még nem láttam! Azután falvakon keresztül visz az út. Az udvarokon hatalmas szalmakazlak sárgulnak: bizonyságai a bő termésnek és a jó munkának. Amott tehéncsorda. És milyen magas a kukorica: Baksa-Sós Laci már csak elég hosszúra megnőtt és mégis elvész benne. Bent az autóbuszt majd szétfeszíti a jókedvünk és az izgalmunk. Tréfa tréfát követ, ott zenéről vitatkoznak, Iván büszkén meséli, hogyan Szedte szét a motort, de most aztán száguld is a gép és… az ott Dunapentele. Piros tetőivel várként emelkedik a zöld dombok és lombok között. Szocialista építésünk egyik hősi eposza.
Kóczán elvtárs mosolyogva üdvözöl minket.
– Szeretnénk, ha rendszeresen jönnének hozzánk, addig is, amíg állandó színházunk lesz.
Állandó színházunk! Mi is mosolygunk, a szívünk gyorsabban ver.
Ebéd után aztán nekiindulunk.
– Most készült el az áruház – mutatja vezetőnk -, erre az épületre meg felhúzták az ötödik emeletet. Tégla Berci meg is dicsérte őket. Mindenhol ott van Tégla Berci, ahol jó munkát dicsérhet. Csiga Miska pedig, akitől jobban félnek a dolgozók, mint a tűztől, ma a kuckójában maradt, nem kell megszidnia senkit sem rossz munkájáért.
Félve nézünk össze: reméljük, előadás után sem jön majd elő.
Megnézzük az iskolát is. Itt van az olvasóterem (vidéken a legnagyobb, száztíz személyes). 1500 olvasó 6000 könyvet vett ki. Egy másik teremben van a magyar grafikai kiállítás.
– Látogatják?
– Állandóan és sokan, és sok képet vesznek.
– Kik?
– A munkások, a lakásukat díszítik. A megélhetésük olyan olcsó (és jó, ezt már mi is tapasztaltuk az ebédnél), hogy keresetükből már kultúrára is bőven telik.
Az udvaron ringet állítanak fel, este bokszmérkőzés lesz. Tovább megyünk. Ez az út egy nap alatt készült el. Bólintok, már nem is csodálkozom.
– Itt mindenhol ilyen dombocskák voltak, de legyalulták őket, azért, hogy építhessünk.
– Igen, mindenhol hamarosan eltűnnek majd a múlt maradványai, hogy helyüket elfoglalhassa az új, virágzó szocialista kultúra.
– Itt lesz a mozi. Ma még pár facölöp meredezik a helyén, de november 7-én már játszanak benne. Az ország legmodernebb mozija lesz, 1200 férőhellyel.
Tovább. Előttünk, alattunk a Duna.
– A kikötő nagyobb lesz, mint a fiumei. Vigyázz – megfogja a karomat -, itt meredek a part.
Nem ez a mélység szédít.
– Az ásatásoknál római haditábor emlékei kerültek napfényre.
Körülnézünk. Most is tábor van itt, most is ütközet folyik. De mi a természetet győzzük le, a múlt elmaradottsága felelt aratunk győzelmet. A mi harci eszközünk a földet gyaluló gép, a hatalmas daru, ami könnyebbé és gyorsabbá teszi az építkezést; az emberek erősbödő öntudata, hazaszeretetünk, ragaszkodásunk a Párthoz.
Az áruház emeletén hatalmas étterem van. A színpad előtti dobogón zongora. Német Laci már nem tud uralkodni magán, a dobogóhoz szalad: a következő pillanatban felcsendül a “Szabad szél” dala. A munkások mosolyognak és nagy taps jutalmazza a váratlan műsor, számot.
Négy óra. Futunk az autóbuszhoz: rögtön kezdődik az előadás Ópentelén.


Ascher Oszkár színész, elõadómûvész felkonferálja az elõadást
Magyar Fotó/Várkonyi László

AZ ISKOLA UDVARÁN rögtönzött dobogón tartjuk meg az előadást. Az egyik iskolateremben öltözünk, ahol most a Tretjakov képlár reprodukcióit állították ki. Az asztalon többszáz kitöltött kérdőív bizonyítja a kiállítás látogatottságát. Az udvaron 5-600 főnyi nézőközönség. Köztük rengeteg a gyerek, akik az örömtől alig férnek a bőrükbe. Még a zongorára is felülnek, csakhogy jobban láthassák a termetes kulákasszonyt és közben nagyokat nevetnek. Velük nevet, tapsol, izgul a felnőtt közönség is, munkások, parasztok, fiatalok, öregek. Idősebb Kapusi Imre ugyan hamiskásan kacsintva tiltakozik, hogy ő pedig még nem öreg, mert csak 62 éves és mennyivel fiatalabb, mint az a képtárban lévő férfi, az “Öreg férj, fiatal feleség” című képen, és ha annak olyan fiatal asszony juthatott, hát akkor ő… és újra felnevet, olyan frissen és gyermekien, hogy még ez a szép délután is ragyogóbb lesz tőle. És amíg velem beszél, vagy az előadást nézi, egy pillanatra sem tűnik el szeméből a csillogó vidámság, bajusza körül a mosoly. Néha ámulva összecsapja a kezét és aztán nagyot nevetve néz rám:
– Micsoda víg ma az élet!
Sietve pakkolunk, mert nemsokára kezdődik az előadás Újpentelén, a szabadtéri színpadon. Mikor odaérünk, még folyik a délutáni előadás; tarka leánysereg vidám láncával fejeződik be, nagy tapsok között. Kis szünet után, amíg a mikrofonokat felszerelik, megkezdjük a műsort.
Nézem a hatalmas, majdnem zsúfolásig, telt, zsibongó nézőteret. Lehetnek vagy ezerötszázan.
– Ezerötszázan? – néz rám a mellettem álló férfi. – Talán kétezerötszázan? Hiszen kétezer-hétszáz ülőhely van és alig van már üres hely a nézőtéren. Pedig a legtöbbje, én is, még a délutáni előadásokból maradt itt.
Iluska dalát énekli Csornai Mária.
Újra és újra felcsattan, szinte viharzik a taps. Legnagyobb sikerük az énekszámoknak van.
– Hogy volt! Hogy voltl
DISZ-esek szaladnak ki a nézőtérről, a Sztálin-dalt kérik el.
– Ez olyan szép, hogy mi is meg akarjuk tanulni.
Most egy fialal munkás siet a színpadi lépcsőhöz. Horvát Imre kőműves. A Tóth-ének-hármas tagjait keresi.
– Ilyen szépet még soha nem láttam!


Az Államvédelmi Hatóság kultúrcsoportja mûsoros elõadása 1951. június 19-én a szabadtéri színpadon.
MTI/Kotnyek Antal

AZ ESTE már langyos, de Horvát Imre arca majd kicsattan a belső forróságtól. Szorongatja a kezünket, tekintete meg hol a Tóth-trió tagjait keresi, hol meg a színpadra figyel. Egyszerre szeretne mindent látni és hallani. Hála és öröm árad belőle. Nem megy vissza a nézőtérre, ottmarad végig a színpad sarkában. Hozzá tartozunk már és ő mihozzánk.
A kerítés mellől fiatal lány nézi az előadást. Hol láttam ezt az izgalomtól kipirult, szép arcot, ezt a tiszta és mégis mindent szomjasan figyelő szempárt, amelyik, mintha le akarná fényképezni, ami körülötte történik, nehogy valamit is elveszítsen, elfelejtsen belőle. Persze, Ópentelén, az iskolaudvarban. Most újra itt van Almássy Jóska a sietségben ott felejtette a sapkáját, ő meg elhozta és most újra végignézi az előadást. Wimmer Olga tanítónő.
Újra körülnézek; figyelő szemek, izgalomlól kipirult arcok, csupa vidámság, csupa erő, csupa ragyogás. Ascher Oszkár szaval.
– Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog! – Fialal munkás szorongatja a szavaló kezét.
– Olyan ez, mint egy fogadalom.
Ragyogva néznek utánunk a lámpák az éjszakában. Isten veled, Dunapentele. A viszontlátásra. Eljövünk újra hamarosan, hogy elhozzuk ajándékunkat és ezzel is segítsünk munkádban, harcaidban – ahogy ezt búcsúzóban mondta a tanácselnök. De eljövünk azért is, hogy új erőt merítsünk, hogy újra fokozottabban érezzük kötelességünket, hogy újra érezzük boldogító izét annak: milyen szép, hogy ilyen kötelességeink vannak.
Eljövünk, hogy újra lássuk azt a helyet, ahol kőben, vasban, betonban valósul meg mindannyiunk álma.
Viszontlátásra, Dunapentele!

Mátrai Józsefet 1951 májusában bízták meg az Állami Faluszínház megszervezésével. A teátrum azt a feladatot kapta, hogy azokban a kisvárosokban és községekben tartsanak előadásokat, ahová a vidéki színházak nem jutnak el. Tizenegy prózai és zenés “kistársulatot” szerveztek, amelyek ingázva járták az országot. Az első előadást 1951. augusztus 20-án, Dunapentelén tartották. A Faluszínház 1955-ben vette fel az Állami Déryné Színház nevet. A fővárosban is tartottak bemutatókat: Budapesti központjuk többször változott, 1963-tól a régi Józsefvárosi Színházban tartották előadásaikat. 1978-ban az addigi formában megszűnt az Állami Déryné Színház, létrejött a Népszínház; 1991-ben pedig megalakult a Budapesti Kamaraszínház.

Dunaujvaros