ÖRKÉNY ISTVÁN: IDŐRENDBEN

Hogy én miért nem találtam magamra, arról sejtelmem sincs – írta öt évvel ezelőtti kötetének előszavában. Azóta vitathatatlanul magára talált: a legutóbbi évek magyar prózájában aligha volt látványosabb esemény, mint éppen Örkény István magára találása, írói reneszánsza. Évtizednyi hosszú hallgatás (1956 – 1966) után évente egy kötet és szenzáció, a Tóték világsikere, készülő új bemutató, készülő új regény… S most megjelent időrendben a novellaíró önéletrajza: a válogatott kötet is.
Nem ez az első önéletrajzi jellegű novellaválogatása. 1948-ban a Budai böjt már ilyen volt: bemutatta, hogyan sodródott Örkény (és nemzedéke) a polgári élet védettségéből védtelenül a háborúba, a játékból a valóságba, a könnyed szürrealizmusból a súlyos, realista epikába. A Hóviharban (1954) fellendülő ívét rajzolta meg az életútnak a háborús évek és novellák gyásza, fojtottsága mint háttér még inkább kiemelte itt az 1949-53-as írások dekorált vidámságát, az optimista pályaképet. Hosszú szünet után a Jeruzsálem hercegnője (1966) tíz év kísérleteinek folyamatát rögzítette, s valójában az egész életút élményeit új írói látásmód szerint újrarendszerezte. A Nászutasok a légypapíron (1967) alcíme: “Humorom önéletrajza”; a szerző groteszk, fekete humoráé. S ha gondosan megnézzük, az Egyperces novellák gyűjteménye is írói “önéletrajz”: maga teremtette műfajban, kegyetlen racionalizmussal életélményeit fogalmazza újra, a gyermekkoriaktól a háborún át az aktuális élményekig (Mi ez? Mi ez?) s tovább (A végső leérdésig, a Bevégzetlen ragozásig).
Tehát majdnem mindegyik kötete: válogatás, önéletrajz. Az Időrendben mégis más jellegű könyv, mint bármelyik előtte. Érezni a kötet egészén (pedig az egyes írásokat olvasva szinte hihetetlen), hogy hatvanadik életévéből néz vissza a szerző. Nem a realista vagy a groteszk-absztraháló tendenciákat csoportosítja, nem “az egyik” vagy “másik” Örkényt mutatja, hanem az írót magát. Ahogyan mai ítélkező értelme fölbecsüli eddigi élete “összes szerzeményeit”.
Megdöbbentőbb ez a leltár, mint a “programos” gyűjteményeké. Talán épp azért, mert a kor és az író nyughatatlansága jóvoltából oly zegzugos és változatos pályája a szigorú önválogató keze nyomán most szívszorítóan a lényegre – a tanulságra – egyszerűsödik. Ha a kötetzáró Válogatott egyperces novellákat nem tekintjük, mindössze hat rövid ciklus. S az is milyen egyvonalú, milyen áttekinthető!
Fiatalkoromból (1938-41) címen tíz rövid novella – pályakezdő kötetként ma is nagy siker volna -, meggyőző bizonyság, hogy Örkény már akkor nagyon jól tudta, amit tíz évvel (saját ítélete szerint) később “mintha elfelejtett volna”: a “képtelen valóság” tömör, groteszk, eredeti ábrázolását, víziókban sejtetve a valóságban következőket (Állatmese, Tengertánc). A Háborús évek (1942-47) következtek, és ebben a magyar front- és fogságirodalom talán legjobb novellái (Születésnap, Idegen föld, Bubi). Hazatérve (1948-50): szarkasztikus végítélet a régi magyar társadalom fölött (A Hunnia Csöködön. Budai böjt), valamint a század legnagyobb bűnében, a fasizmusban, a háborúban akár csak tehetetlenségükkel részesek és az áldozatok életfogytiglan rendezhetetlen együttélésének konfliktusai (Szédülés, Asszonyok éjszakája, Gyerekjáték). Az Ötvenes évek novellái között nem szerepelnek azok, melyekben akkor a jelzett konfliktusok (és minden más konfliktus) gyors, harmonikus megoldását elgondolta, így ezt az időszakot itt inkább az írói munka és lét néhány gunyorosan felcsillanó “ezüstpisztrángja” képviseli (Egy noteszlap, Megveszem a könyvem, Sirató). Utána a hosszú válság; a vívódás eredményeként az 1957-58-ban készült, de csak később megjelent Hódolat Kafkának ciklus. S végül a Hatvanas évek, azok, melyekben Örkény egypercesekben és hosszabb remekművekben, a Tótékban, a Macskajátékban igazán magára talált – azaz visszatalált fiatal kora remek stílusához, szorongatóan groteszk látás- és ábrázolásmódjához, de úgy, hogy az egykori ötleteket most már a század legsúlyosabb élményekkel terhelt nemzedékének tapasztalata, bölcsessége – nemegyszer – csalódottsága – gravitálja.
Logikus életmű. Végigtekintve rajta látszik, hogy Örkény, – bár gyakran látszott aszociálisnak, mert a végletes helyzetbe vetett egyes ember érdekelte – egyébről sem írt, mint nemzedéke, vagyis egy közösség valóságos sorsélményeiről. Gyakran látszott antihumanistának, mert kegyetlennek, komisznak ábrázolta az embert – reális élményei és nem alaptalan aggódásai kényszerítették erre. – Nem szocialista realista – ha e fogalom mai értelmében benne tudjuk egy határozott eszmerendszer jövőbe néző optimizmusát, pátoszát. De realista, mégpedig történelmileg és társadalmilag realista – absztraháló műveiben is. (Magvető)

Szabó B István

Megjelent: Népszabadság 1971. augusztus 28.


Mi fog itt folyni?


Örkény 108


Sztálinvárosi képeskönyv


106 éve született Örkény István


Azt meséld el, Pista!


Indul egy turbina


Örkény István – A Bónis család /részlet

Dunaujvaros